Keserű életek
Város utcáin egy magányos kocsi gurult. A vezetőülésben Kuchiki Rukia ült. Fekete haja mint mindig csillogott, és liliom illat áramlott belőle. A sötétlila szemei szárazok voltak. Mint mindig. A kocsi megérkezett egy hatalmas ház elé.
- Végre itthon – mondta csendesen.
...
Kurosaki Ichigo a pénzét számolta. 5000, 6000, 7000 dollár.
- Dollárban fizetett, valahol majd felváltom – mondta, és leült barátja mellé.
- Akkor keress egy milliomost hozzá – nevetett Renji, és belekortyolt az italába – hogy lehetsz te ilyen sikeres?
- Mert nem rohanom le őket úgy, ahogy te, haver. Tessék – Renji kezébe nyomott 3000 dollárt – te mutattál be neki, így ennyi jár neked.
- Nem kell a te pénzed – Renji vörös arccal visszaadta az összeget, és elindult egy másik vevő felé.
Ichigo nem akart azonnal tovább indulni, először azt kellett feldolgoznia, hogy kapott 7000 dollárt, egy gyönyörű, de vak hölgytől. Eddig is kihasználta a vevők vágyait, de most még bűnösebben érezte magát, a lelke gonoszan szorongatta a tüdejét. Már rég megvolt az összeg, amit Matsumotonak oda kell majd adnia, gyorsan kifizette az italát, és elindult. Matsumoto nem a türelméről volt híres, és tudta jól, Hicugaya kiheréli, ha nem viszi el időben a pénzt. Így is van mit magyarázni Yamamotonak, nem akart még jobban elkésni.
Elindult hát, hogy törlesszen. Miss Hinamori kedves volt hozzá, és talán egy életre megszabadul az utcai csövezétől. Miközben az utcán baktatott összeszedte a gondolatait, hogy mit fog mondani Matsumotonak, Hicugayanak, és Yamamotonak. Megállt egy kirakat előtt. Az utca teljesen néptlen volt, így vett egy mély levegőt, és elképzelte, ahogy a rózsaszín falak között áll, a nagymellű szőkeség előtt:
- Nézd Matsumoto, elhoztam neked a tartozásomat. Itt van, 2000 dollár, átszámolva még több pénz, mint amennyit kértem tőled. Megtarthatod a maradékot is. Okés? Leszállsz rólam? – megemelte a hangját, és eljátszotta Matsumoto válaszát is:
- Rendben van Kurosaki-chan – mázoskodott – akkor a soha viszont ne látásra...
- Oké – Ichigo vett egy másik mély levegőt, és eljátszotta a szituációt Hicugayaval is.
- Szia Toshiro...vagyis Hicugaya-san – automatikusan hátradőlt, nehogy az odaképzelt katana elvágja a homlokát – kivennéd a képemből a kardodat, mert elhoztam a pénzt, igen elhoztam. Csak kérlek nézd el, a felét csak dollárban tudom adni. Tessék 1000 dollár és 64000 yen – megint felvitte a hangját, és eljátszotta a kis fehérhajú srácot.
- Pénzel jöttél? Akkor jó. Pénz, pénz, kit érdekel milyen. Úgy látom ezzel megvagyunk Kurosaki, elmehetsz, és tégy meg két dolgot: zárd be az ajtót, és soha többé ne lássalak.
- Oké, ez is meglesz – örömében tapsolt egyet, majd egy lépést hátrébb állt, hogy eljátszhassa a Yamamotóval való beszélgetést. Mélyen meghajolt:
- Jó estét kívánok önnek, Yamamoto-sama! Jó estét kívánok önnek is, Unohana-sama! Szeretném bejelenteni, hogy megérkeztem a pénzzel, amivel a múlt heti hitelemet szeretném törleszteni. A kamat is itt van természetesen. Tessék Yumichika-san: 3000 dollár és 74000 yen – kiegyenesedett, és levitte a hangját, hogy eljátsza a szakállas öregembert:
- Kurosaki, erről a múlt héten volt szó. De legalább elhoztad, és nem későn. Rendben van, add oda Yumichikának, ő majd odaadja a kulcsot, és leveszi rólad a lakatot. Ég veled Kurosaki-san – a „lakat" szónál Ichigo megragadta a kis tárgyat, ami a nyakáról lógott. Megpróbálta mégegyszer utoljára leszedni magáról, de nem sikerült. A nyakát körültekerő lánc most is masszívan ellenállt, a lakat erősen tartotta magát.
- Nem baj, hátha ma este lekerül rólam – mondta Ichigo, és továbbindult. Már látta a rózaszín bárt, és a kapuban Orihimét, aki mint mindig, cigarettázott.
- Szia, Ichigo – köszönt neki, a cigarettától méllyebb hangon.
- Szia, Orihime – válaszolt Ichigo – mondd, ugye itt van Matsumoto.
- Már vár téged, de szerintem várnod kell egy kicsit. Épp beszélget – Ichigo el tudta képzelni, mi zajlik most a függönyök mögött, hisz egyszer már ő is ott volt, Matsumotoval kettesben.
- Akkor várok. És Toshiro? – Orihime beleszívott a cigibe.
- Ő most szabadult, szóval a szobájában van – Ichigo kezdett kétségbe esni. Ha Matsumoto, és Toshiro épp munka közben vannak, nem szabad őket zavarni, és az ő nyaka körül is szorulhat a hurok.
Nehéz szívvel ugyan, de Ichigo bement a bárba, és egyenesen megindult Toshiro szobája felé. Kopogott kettőt a kék ajtón, mire Ikkaku kinyitotta. Ichigonak minden bátorsága elszállt, amikor látta, hogy Ikkaku kopasz fején egy nagy és friss seb éktelenekedik. Minden esetre, aki mer az nyer. Bement Hicugaya szobájába. Egyből a jól ismert suhanás hangja csapta meg a narancshajú fülét, és ösztönösen hátrébb dőlt, hogy Toshiro katanája ne metsz el a torkát. „Ha már a torkomnak ugrik, akkor baj lesz" futott át az agyán. A hangja is remegett, ahogy megszólalt:
- J-jó estét, Hicugaya-san.
- Pénzel jöttél? – kérdezte hidegen a kisfiú – amúgy, mióta fé'sz tűlem ennyire, Kurosaki Ichigo?
- Elhoztam a pénzt, elhoztam. Nem baj, ha egy kis része dollárban van?
- És szerinted, honnan a rákbó' váltsam fel? – kérdezte a fehérhajú paprikapiros arccal.
- Renjinek megengedted a legutóbb.
- Mert akko' volt, honnan. Ide a pénzt, vagy kiheréllek! IDE A PÉNZT, VAGY KIHERÉLLEK! – üvöltött teli torokból Hicugaya.
- Jól van! Tessék! 85.000 yen. Most boldog vagy?
- Ja – a pénz láttán Toshiro arca kivirult, és olyan mimikát vett fel, mint a kisfiú, akinek csokit adtak. Hicugaya elvette a pénzt, és megszámolta - Úgy látom ezzel megvagyunk Kurosaki, elmehetsz, és tégy meg két dolgot: zárd be az ajtót, és soha többé ne lássalak.
- Ezer örömmel, Hicugaya-san – mondta Ichigo, becsapta maga után az ajtót, és egy nagyot sóhajtott. Az elsőn túl van.
- Mi dolgod volt Hicu-channal? – kérdezte Matsumoto a háta mögött, majd Ichigo a nő kemény melleit érezte a lapockái között – már nagyon váltalak Kuro-chan! Orihime-chan mondta, hogy vársz rám, így is meggyorsítottam az aktuális üzletemet, és csak 2000-t kaptam. Szóval ne szomoríts el, Kuro-chan. Gyere, menjünk a mi kis törzshelyünkre.
- O-oké – Ichigo nem mert visszaszólni, mert most a szabadulása volt a tét.
- Még csak nem is ellenkezel. Betörtek, csődörke?
Ichigo követte Matsumotot egy másik boxba, majd csak akkor nézett a nőre, miután az behúzta a függönyöket. Matsumoton fekete bőrruha volt, ami alig takart valamit. A csizmája a combja közepéig ért, a sálja is fekete volt, és szinte minden hangsúlyt a melleire irányított. A sminkje kellemes volt, nem volt rajta több kilónyi púder, és egy világosrózsaszín rúzst kent az ajkaira. Ichigo igyekezett figyelmen kívül hagyni a nő szexiségét, de ez most egy kicsit nehéz feladat volt.
- Nos, mit szeretnél tőlem, Kuro-chan? – kérdezte kedvesen Ichigótól, miközben átfonta a fiú nyakán a karjait, és táncolni kezdtek.
- Elhoztam a pénzt, amivel még tartoztam. – mondta a fiú határozottan.
- Értem – Matsumoto elengedte a fiút, és leült a kanapéra – sejtettem, hogy ezért vagy itt – közben rágyújtott – a szabadságod múlik azon, hogy elfogadom a pénzt. És azt is látom, hogy Hicu-chan sem ártott neked. Az akadályt sikeresen vetted. De én még itt vagyok – közben hosszú slukkokat szívott a cigiből, ami Ichigot már kicsit idegesítette.
- Nézd, elhoztam a pénzt, még több is annál, amit kölcsönkértem.
- Minek nézel engem? Kurvának? – háborodott fel Matsumoto, de Ichigo arckifejezésén lenyugodott – akkor igazad van. De kérlek – megint felállt, és elnyomta a cigicsikket a csizmája sarkában – nem szeretem, ha csak úgy pénzt kapok. Had dolgozzak meg érte.
- Nem! – kiáltott fel idegesen Ichigo – nem kell! Csak tedd el, itt van, tessék: 2000 dollár.
- Én csak 150000 yent adtam neked. Sokkal tartozom – Ichigo próbált gyorsabb lenni, de Matsumoto kezei az arcára siklottak – és te körülbelül 156000 yent akarsz nekem adni. Nem, ez túl sok, hogy ne dolgozzak érte.
- Örülj neki, hogy van – Ichigo kiszabadult a nő kezei közül, letette a pénzt az asztalra, és már indult volna.
- Csak még mondhatok valamit? Kurosaki – Ichigo még ezt megvárta – kár. Sajnálom, hogy elmész. Nagyon pozitív voltál a munkaközösségnek. De ha menni akarsz, akkor ég veled. Hátha találkozunk még, és akkor már igazi fizető megrendelőként látlak viszont.
- Ég veled Matsumoto – mondta Ichigo, és elment.
Már csak Yamamotót kellett kifizesse. Eddig jól ment, hátha most végre összejön, és elmehet mindörökre. Búcsút mond majd a rémes ruháknak. Most is egy olyan volt rajta. Rózsaszín nadrág, és fehér póló. Nem bírta ezeket, neki túl nőiesek, mindig takarta ezeket, a bokájáig érő fekete ballonkabáttal. Mindig állig begombolta, mert már elege volt, hogy mások látják a pólóját. Búcsút mond majd a sok parfümnek. Nem bírta már az illatukat. És örökre búcsút mond majd a nők végeláthatalan problémáinak. Ő nem nő, hogy kitalálja a megoldásokat, és még a másik el is fogadja. Két éve annak, hogy minden éjjel nők bajait hallgatja, és már rég rájött, hogy általában mi a bajuk: hogy nem bíznak a párjukban. Rengeteg házasságot kellett tönkretegyen, és már nagyon utálta magát ezért. Sosem gondolta, hogy valaha is... ugyanolyan kurva lesz, mint Orihime.
Észre sem vette, és már meg is érkezett Yamamoto házához. A hatalmas villa úgy magasodott a többi kicsi ház fölé, mintha jobb emberek laknának benne, mint azokban. „Pedig ez nem igaz" gondolta Ichigo, ahogy azokra a szerény házakra nézett „pont hogy jobb emberek laknak melletted". Abban a pillanatban jobban örült volna, mintha azoknak a kicsi házaknak valamelyikébe kellene bekérezkednie, de neki itt volt dolga, és –reményei szerint utoljára – meghúzta a csengőt. Ulquiorra nyitott neki ajtót.
- Mit keresel itt? Kurosaki Ichigo – kérdezte csendesen.
- Beszélnem kell Yamamoto-samaval! – válaszolta határozottan, és belépett az előcsarnokba.
- Akkor menj! – mondta Ulquiorra, és a helyére sétált.
Ichigo tettetett magabiztossággal elindult a szalon felé. Útját por, szétdobált lepedők és függönyök, meg hamuszag övezte Igyekezett minél halkabban sétálni, hogy ne zavarjon senkit. De ez nem sikerült. Ha elment egy ajtó mellett, valaki mindig kikukucskált rajta. Ez is idegeítette őt. Megérkezett az elé az ajtó elé, amelyik a szalonba vezetett. Halkan lenyomta a kilincset, és benyitott a szobába. Yamamoto, és Unohana mint mindig ott ültek a helyükön, Unohana ölében az elmaradhatatlan Yoruichivel. Ichigo mélyen meghajolt.
- Jó estét kívánok önnek, Yamamoto-sama! Jó estét kívánok önnek is, Unohana-sama! – mondta, kissé rekedt hangon.
- Jó estét Kurosaki – köszönt vissza Unohana.
- Mi dolgod van itt, Kurosaki? – kérdezte Yamamoto mogorva hangon.
- Szeretném bejelenteni, hogy megérkeztem a pénzzel, amivel a múlt heti hitelemet szeretném törleszteni. A kamat is itt van természetesen – mondta, és elővette a zsebéből az említett pénzt.
- Nagyon helyes, Kurosaki – mondta kedvesen Unohana, miközben Yoruichi fülét vakarta.
- Kurosaki, erről a múlt héten volt szó. De legalább elhoztad, és nem későn. YUMICHIKA! – mennydörögte a kasszás nevét az öregúr, mire azonnal nyílt az ajtó, és belépett a szólított – add oda Yumichikának a pénzt! – fordult Ichigo felé.
- Elnézést kérek Yamamoto-sama? Mindent visszafizettem, most már levehetem a lakatot – mondta Ichigo, remélve, hogy Yamamoto csak az öregsége miatt felejette el a lakatot.
- Kurosaki, ugye nem gondoltad komolyan, hogy elengedünk egy ilyen különleges embert, mint te? A nők olvadnak érted, mi mást akarsz még? Nem jó neked a mostani élet?
- Hát nem! Kérem a kulcsot! – Ichigo dühe erőt adott neki, hogy kiabáljon Yamamotóval szemben, akitől mindenki félt, mint a tűztől. Yumichika remegett, mint a nyárfalevél.
- Elutasítom a kérésedet, Kurosaki! Fontos profitot termelsz nekünk.
- Az üzlet az üzlet. Kölcsönt vettem fel, maguk megadták, én most törlesztek – Yumichika kezébe nyomta a pénzköteget – és még a kölcsön előtt megígérték, hogy leveszik a láncot amint visszahoztam a pénzt. Kérem a kulcsot!
- Nem! – emelte meg Yamamoto a hangját. Ichigo agyában úgy visszhangzott a szó, mintha egy pisztolylövés lett volna.
Keserű íz járt a nyelvén, ami megindult a torka felé, majd ott kettévált. Az egyik keserű érzés elkapaszkodott az orrába, majd a szemébe, ott a könnycsatornáiba, majd továbbment az agyához, és ott robbant szét, könnyeket csalva ki Ichigo szeméből. A másik keserű érzés leereszkedett a légcsövén, majd szétterpeszkedett a tüdejében, majd onnan a gyomrába gomboccá töpörödött, majd a derekára feszült, majd lement és a combjaiban találta meg a helyét, zsibbadás formájában. Ichigo sírt a fájdalomtól, összegörnyedt, és letérdelt az öregember előtt.
- Kérem! Könyörgöm magának! Eresszen el! – hüppögte.
- Yama-san – fordult felé Unohana – nem szeretem a könyörgő embereket. Állítsd fel, és add neki a kulcsot.
- Kuss legyen, Unohana! – kiáltott rá Yamamoto – itt én döntök. És azt mondom, hogy ez itt marad, és folytatja.
- Akkor legalább Orihimét engedje el. Ő nem tartozik magának! – kiáltott még hangosabban Ichigo.
- Persze, hogy nem tartozik, mert már visszaadta a pénzt – Ichigo felrántotta a fejét, és az elkeseredett tekintetét Yamamoto acélos tekintetébe fúrta.
- ERESSZEN EL MINKET! – üvöltötte teli torokból.
- NEM KIABÁLSZ ELŐTTEM, TE KIS KORCS! – üvöltött vissza Yamamoto, felállt a székéről, és belerúgott Ichigóba. Yumichika közben kiszaladt a szobából, így Ichigo nem ütközött bele. Helyette egy vázára esett, ami hangos csattanással darabokra tört. Yoruichi fújtatni kezdett, kiugrott Unohana öléből, és megkarmolta Ichigo arcát.
- Büdös dög – suttogott bosszúsan Ichigo, és feltápászkodott.
- Azt mondtam, hogy nem kapod meg a kulcsodat, te kis kurva! És a mostohatestvéredét sem kapod meg! Takarodj a házamból, és csak két hét múlva merj visszajönni! – kiabált magából kikelve Yamamoto.
Ichigo ijedten kiszaladt a szobából. Nem mert visszamenni, pedig addig akart ott maradni, ameddig lehetett, és tovább könyörgött volna, hogy engedjék el őket. Ez volt az első alkalom, hogy összeveszett Yamamotóval, és nem is akarta, de azokban a pillanatokban azt tartotta helyesnek, ha kiáll az igazáért. Most, hogy egyedül volt a sötét folyosón, egész más, hatásosabb szövegek jutottak az eszébe, de késő volt.
Sosem szabadulhat. Ez a mondat akkor tudatosult az agyában, amikor már messze sétált a Yamamoto háztól, egy kőhídon haladt át. Sosem mehet el, sosem szabadul meg a rettegéstől, és a mellkasát szorongató lelkiismeretétől. Soha többé nem szabadul meg a lányos színű ruháktól, meg a parfümöktől. És soha nem lehet szerelmes. 20 évesen erről le kellett mondania. Ezt az egy dolgot megtiltotta Yamamoto, mert „nem folytathatnátok". Akkor most szerelmes kéne legyen? Akkor talán megszabadul. Vagy inkább menjen el valahova, ahogy leszedhetnék róla a lakatot. És megszökhetne? Hová Orihime nélkül?
Ichigo nyelvére megint ráült a keserűség, felszaladt a könnycsatornákba, majd az agyába. És kirobbant belőle a bőgés. Ordítva menekült tovább minden elől, de a minden mindig megtalálta, és nem engedte el. Sírt, és rohant, minél messzebb akart kerülni az összes kurvától. Nem akart arra gondolni, hogy neki most köztük kéne sétálni, el akart menekülni előlük, de ők is mindig megtalálták. Nem érezte magát elég messze tőlük, pedig már az utcákat sem ismerte meg, olyan messze rohant a még ismert városrésztől. Néha, egy-két pillanatra megállt, hogy kifújja a levegőt, majd tovább rohant. Még mindig kényelmetlenül közel érezte magát a kurvákhoz, de már nem volt ereje, hogy tovább meneküljön. Mégis összeszedte magát, és tovább rohant. Egy teljesen idegen utcán állt meg. Nem volt semmi ismerős jel, amiről meg tudta volna mondani.
Körülnézett. Kicsi takaros házak álltak egymás mellett, sorfalat állva Ichigonak, mintha azt sugallták volna, hogy megvédik őt. Ichigo elindult a kellemes kis utcán. A házak falai különböző színüekre volta festve, mégis harmonizáltak egymással. Az egyik ház széles volt, az ablakai alatt virágágyások terültek el, és a virágok csak úgy ontották magukból a virágillatot. Egy másik ház előtt egy drága kocsi pihentette a motorját, bentről pedig vidám énekszó hallatszott. Egy másik ház ablakai sötétek voltak, jelezve, hogy a lakók nyugodtan alszanak. Egy másik ház kerítésén egy macska ült, és jól megbámulta Ichigót. Egy másik ház előtt estikék épp bontogatták a szirmaikat. Ichigo megállt, hogy megcsodálja őket. A kicsi kis virágok boldognak tűntek, ahogy nevettek, rövid életük minden pillanatát kiélvezve. Ichigo felállt az estikék mellől, és tovább sétált. Egy másik ház udvarán ódivatú gázlámpa égett, szentjánosbogarakat vonzva magához. A bogarak fénye meg-meg csillant az éjszakában. Ichigo tovább sétált. Egy másik ház előtt egy cseresznyefa állt. Furcsa volt Ichigonak, a cseresznyevirágok ideje rég lejárt, de az a fa még mindig tele volt virággal.
Ichigo alig vette észre Őt. Alacsony alakja nem tűnt a szemébe, ahogy a cseresznyevirágokat nézte. Majdnem bele is ütközött, amikor végre észrevette. Hollófekete haja csillogott az utcalámpák fényében. A sötétlila szemei csüggtek a cseresznyevirágokon, mintha minden virágot előbb külön-külön megnézne, és csak utána gyönyörködne a teljes látványban. Ichigo először nem akarta megzavarni a nőt a gyönyörködésben, de a hölgy magától rá nézett. A szemeiből eltűnt a gyönyör, helyébe szárazság került.
- Öhm... elnézést kérek – Ichigo kicsit meghajtotta a fejét, majd a nő szemeibe nézett. Olyan érzése támadt, mintha a nő vizsgálgatná, mintha ő is cseresznyevirág lenne.
- Semmi baj – mondta a nő, és a tekintetét megint a cseresznyefa felé fordította.
- Öhm... a nevem Kurosaki Ichigo – és ekkor Ichigo fejébe belehasított a felismerés gondolata.
Mi a fenét csinál? Ő csak egy kurva. Csak azoknak mondja meg a nevét, akit ki akar használni. És most nem dolgozik. Sőt, mintha épp tőlük menekült volna egy-két perce, amikor betévedt a normális emberek életébe, és most egy pillanattal korábban még egy normális emberrel akart kezet fogni. Két éve, hogy előbb gondol magára egy fertőző betegségként, mint emberként. És ő most meg akar fertőzni egy tiszta normális embert? Azt már nem! A keze még kinyújtva állt, gyorsan ellökte magától.
- Bocsánatot kérek. Ég önnel – elment a nő mellett. Feltűnt neki, hogy a hölgy több mint egy fejjel alacsonyabb nála. Úgy egy méterrel eltávolodott tőle, amikor a nő hirtelen megszólalt.
- Az én nevem Kuchiki Rukia – a hanglejtése ugyanolyan száraz, mint a tekintete.
Ichigo visszafordult Rukia felé, aki kinyújtotta a jobbját. Ichigo habozott. Nem akarta megfertőzni Rukiát. De végülis reszkető kézzel ugyan, de elfogadta a kinyújtott kezet. Rukia aprócska keze bársonyos volt, mint a virágszirom. Ichigo el is mosolyodott. Még egyszer belenézett a száraz szemekbe, végignézett Rukia karcsú alakán, a márkás ruháin. Gyönyörűen nézett ki, Ichigo arca elpirult a gyönyörűségtől. Egy kicsi aranyos szörnyeteg született a szívében, ami ideiglenesen feloldotta a lelkiismerete lakatját a mellkasán. Az a szörnyeteg kellemesen dorombolt benne, és pillangókat küldött a gyomrába, ami feloldotta a görcsöket, amik egy ideje kínozták a rohanástól. Jópár percig nézett a nőre, aki időközben visszafordult a cseresznyefa felé. A szép alak minden négyzetcentijét megvizsgálta, a hajának illata is eljutott az orrába. Liliom illata volt. Ichigo nagyon szerette azt a virágot.
Nem tudta, mennyi ideig bámulja a hölgyet, az sem érdekelte volna, ha élete végéig csak őt csodálhatná. Szinte észre sem vette, hogy a nő már rég nem a cseresznyevirágokat nézi, hanem a tekintete Ichigon pihen.
Már Rukia sem tudta, mennyi ideje állhat ott Kurosaki Ichigo társaságában. Nem ismeri ezt a férfit, a száraz szemeivel próbálta megfejteni, hogy a narancssárga haj milyen lelket takar. A csokoládébarna szemek az ő alakját vizsgálták, de ezt Rukia nem tartotta kellemetlennek, hiszen ő is Ichigot vizsgálgatja. Miért ne engedné meg neki, ha már egyszer ő is ezt teszi. Rukia agyán átfutott a gondolat, hogy ő talán többet enged, mint Ichigo, akit egy hosszú, fekete ballonkabát teljesen elfedett. Rukián rövid, krémszínű ballonkabát, fehér blúz és fekete szoknya volt, a kabátot nem gombolta be. Nem gondolta, hogy fog valakivel találkozni. Még sosem látta Ichigot, de csak egy hete költözött vissza.
- Öhm, ön itt lakik? – kérdezte végül nagyon halkan. Ichigo talán nem is hallotta.
- Mi? Nem – rázta a fejét a narancshajú – csak erre sétáltam. És ön? Ön itt lakik?
- Nem – Rukia is a fejét rázta – egy sarokkal arrébb, csak erre sétáltam. Gyönyörű ez a fa. Nem?
- De, gyönyörű – bólogatott Ichigo, és a cseresznyevirágokra nézett – már rég elmúlt a szezon, és még mindig tele van virággal. A városban már mindegyik fáról eltűntek a virágok.
- Valóban? – kérdezte Rukia, és belenézett a barna szemekbe, amik egy kicsit értetlenek voltak – még csak egy hete lakom itt.
- Értem – bólogatott Ichigo – és honnan költözött ide?
- Washingtonból – Rukia sosem mondta meg senkinek, hogy éppen honnan költözött, felesleges információnak tűnt. De hogy Ichigo rákérdezett, kicsúszott a száján.
- Én is voltam Washingtonban. De annak már két éve.
Hosszú szünet következett, majd elbúcsúztak egymástól.
Ichigo nagy nehezen ugyan, de hazaért. A harmadik emeltre már liftel ment fel, mert nem bírta tovább, teljesen elfáradt a gyaloglásban. Mikor kinyitotta az ajtót, Sora sírni kezdett. Éhes volt.
- Megint itthon maradtál? – kérdezte búsan mosolyogva Ichigo, gondosan bezárta az ajtót, és gyorsan pépet készített a kisbabának.
Ivott egy nagy bögre teát, és leült a tévé elé, miután megetette Sorát. Szerencséjére a kicsi nem volt nagyon nyafogós, bár tudta, hogy legalább egyszer,még elered a könnye. A tévé előtt, a kanapén aludt el. Már nagyon fáradt volt, a sok sírástól, meg rohanástól. Álmában visszament a cseresznyefa alá, és tovább beszélgetett Kuchiki Rukiával.