- Szóval oda akarod dobni Harryt Voldemortnak, mint egy koncot a kutyák közé? - kérdezte Remus, és borostyán szeme a tőle szokatlan dühvel csillogott.

- Potternek az a dolga, hogy harcoljon, ha nem csalnak az emlékeim - mondta Piton nyugodtan, hidegen, gúnyosan.

- Harrynek az a dolga, hogy megküzdjön a Nagyúrral, ha itt az ideje, nem pedig az, hogy idő előtt megölesse magát ilyen baromságért.

- Baromság? Mindig tudtam, Lupin, hogy annyi ész sem szorult beléd, mint egy hippogriff-be, de újra és újra be tudod bizonyítani. Ha ezt az akciót elszúrjuk, az alapjaiban sok minden megingathat.

- Evvel tisztában vagyok, Perselus. De akkor sem engedem, hogy feláldozd Harryt.

- Szentimentális idióta vagy, Lupin. Mi ér többet, Potter, vagy a varázsvilág jövője?

- Téged hidegen hagy a varázsvilág jövője, Perselus. Csupán ott rúgsz Harrybe, ahol lehetőséged adódik. És ha esetleg belehal… neked annál jobb.

Piton erre már nem válaszolt semmit, csak a legmegvetőbb tekintetével végignézte a másik férfit, és kivonult az igazgatói irodából. Lupin dühösen fújt egyet, mire Dumbledore, aki eddig csak némán figyelte a vitájukat, most odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.

- Perselus barátunk kicsit heves vérmérsékletű, de biztos vagyok benne, hogy nem javasolta volna ezt a dolgot, ha csak egy szemernyi esélyt is látna arra, hogy máshogy megoldjuk. És amit a végén mondtál… abban nem volt igazad.

- Tudom, Albus. Sajnálom - sóhajtott a férfi. - De féltem Harryt. Csupán ezért borultam ki.

- Ezt alkalomadtán Perselusnak is elmondhatnád.

- Azt hiszem, az én nyomorom érdekli a legkevésbé.

Az igazgató ebben nem lett volna száz százalékig biztos, de úgy gondolta, hogy nem ez a megfelelő alkalom, hogy erről vitát nyissanak. Még néhány dolgot megbeszéltek a férfival, majd őt is útjára engedte.

Remus visszament a szobájába, de nem ment ki a fejéből a vitája Perselussal. Ő maga is tisztában volt vele, hogy kollégája csak, mint végső megoldás, vetette fel a javaslatát. És azt is tudta, hogy Perselus bár nagyon nem bírja Harryt, egyáltalán nem örülne neki, ha a fiúnak baja esne. Lelkiismeretét bántotta ugyan, hogy olyan dolgokat vágott Perselus fejéhez, ami igazságtalan, de ugyanakkor tudta, hogy a másik férfi védőbástyáin az ilyen dolgok már régóta nem hatolnak át. Ennek ellenére a bűntudat nem hagyta nyugodni. Valahogy úgy érezte, hogy beszélnie kéne Perselussal.

Nehezen szánta rá magát arra, hogy elinduljon, hiszen tisztában volt vele, hogy legjobb esetben is annyit ér el a látogatásával, hogy gazdagabb lesz néhány sértő megjegyzéssel. Aztán ahogy mélyebben magába nézett, rájött, hogy már elég hosszú ideje, hogy nem veszi a lelkére Perselus beszólásait, sőt, időnként még mulattatják is a csipkelődései. Ezért lazán vállat vont, és lesz, ami lesz alapon elindult a férfi lakosztálya felé. Mivel szombat volt, nem kellett attól tartania, hogy a kollégája órán van, de ennek ellenére mégsem találta otthon. Egy kis időre elgondolkodott, hogy merre lehet, aztán eszébe jutott, hogy a férfinak van egy kedvenc helye a Fekete tó partján. Már gyerekkorukban is oda menekült, ha egy kis békére vágyott. Mikor ez Remus eszébe jutott, utána indult.

Amikor leért a partra, látta, hogy nem tévedett. De azt már messziről érezte, hogy a fekete hajú férfinak még mindig elég paprikás a hangulata. Mikor észrevette a közeledőt, felnézett.

- Lupin, hát már itt sem lehet nyugalmam tőled? Mi a fenét akarsz?

- Szeretnék elnézést kérni.

- Megtetted. A minél későbbi viszontlátásra.

- Perselus…

- Van egyéb is? - kérdezte a férfi gúnyosan felvonva egyik szemöldökét.

- Tudom, hogy igazad volt.

- Nocsak! És mivel sikerült Dumbledore-nak felnyitni a szemed?

- Józan ésszel - sóhajtott Remus.

- Nem hittem, hogy neked olyanod is van.

- Értsd meg, Perselus… féltem azt a fiút. Tudom, nem én vagyok az egyetlen, de…

- Ebben tévedsz, Lupin. Azt hiszem, te vagy az egyetlen. A világ csak azt követeli tőle, hogy váltsa meg… hogy közben mi történik vele… az senkit nem érdekel… én, úgyis tudod, hogy utálom… Dumbledore pedig csak felhasználja… kihasználja. Te vagy az egyetlen, aki törődik vele. Megtisztelő feladat, nem mondom. Nem cserélnék veled.

Remus tisztában volt azzal, hogy a bájitalmesternek igaza van, de ő még sosem fogalmazta meg ezt így.

- Tudod - kezdte mondani a férfinak, maga is meglepődve, hogy egész normálisan beszélgetnek, legalábbis Pitonhoz képest -, nekem ő nem csak a kis világmegmentő… ő a barátom fia… és Lilly-é. - Remus látta, hogy a nő említésére a másik férfi tekintete egy pillanatra elfelhősödik, de hát már kimondta, nem tudta visszaszívni. Inkább gyorsan folytatta. - És a barátom keresztfia… és bármilyen furcsa, őt magát is barátomnak érzem.

- Fene a gusztusodat.

- Neked sem kellene annyira utálnod…

- Ne akard megmondani, hogy mit csináljak! - csattant fel Piton. - Az a gyerek egy idegesítő istenverése. Csak a baj van vele.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz. És már nem gyerek. Igaz, hogy csak tizenöt éves, de volt már elég lehetősége, hogy felnőjön.

- Persze - mondta gúnyosan a másik férfi. - Azért csinál folyton hülyeségeket, igaz?

- Harryt időnként az érzelmei vezetik.

- Gratulálok neki. És persze általában nekem kell utána kihúznom a….

- Perselus! Ahelyett, hogy folyton őt bántod, inkább meg kéne engedned magadnak, hogy időnként téged is az érzelmeid vezessenek. Már amennyiben képes vagy rá.

A férfi egy pillanatra Lupin szemébe nézett. Az arca most cseppet sem volt gúnyos, de ugyanakkor halálosan komoly. Szemében egy pillanatra inkább lemondás villant meg a megszokott harag helyett, ahogy megszólalt. - Miből gondolod, hogy nem? - kérdezte, majd minden további szó nélkül felállt, és határozott léptekkel a kastély fele indult.

Remus egy darabig csak állt, és még az sem jutott eszébe, hogy a férfi után forduljon. Ez a tekintet teljesen összezavarta. Lassan már húsz éve ismeri a férfit, de ezt a pillantást még nem látta tőle. Egy pillanatra, mintha megengedte volna neki, hogy lássa azt az emberi arcot, amit mindenki elől olyan gondosan elrejt. És Remus nem értette, hogy mivel érdemelte ezt ki. És a kérdése… Tulajdonképpen maga sem tudta miért feltételezte a férfiról, hogy nincsenek érzései. Talán, mert sosem engedi a világnak, hogy lássa őket. Megcsóválta a fejét, majd lassan ő is visszaindult az épületbe.

Perselus, mire visszaért a kastélyba, már ötvenszer megbánta, hogy ennyire kiadta magát. Noha tudta, hogy csupán egy pillanat volt, látta, hogy a másiknak nem kerülte el a figyelmét. Ennek is ez az átkozott vérfarkas az oka, gondolta magában, és ha a tölgyfa ajtó nem lett volna olyan súlyos, amilyen, valószínűleg jól bevágta volna maga után. Így azonban be kellett érnie annyival, hogy a legdühösebb ábrázattal végigvonult a folyosókon a lakosztályáig.

Remus néhány nappal később, egy éjszaka épp a lakosztályába igyekezett vissza, mikor meglátta, hogy a könyvtárból még fény szűrődik ki. Ez, így hajnali egy óra tájékán elég szokatlan volt, így gondolta megnézi, hogy ki van ott. Mikor belépett, Perselus találta az egyik asztalnál, éppen egy régi, vaskos könyvbe volt merülve.

- Perselus, mit csinálsz te itt ilyen későn?

A férfi felemelte a fejét a könyvből, és lekicsinylő ábrázattal megszólalt. - Ha nem ismernéd fel a tevékenységet, Lupin, olvasok - egy pillanatig, összehúzott szemmel, gúnyosan figyelte a férfit, majd folytatta. - Azért remélem, ilyet már láttál közelről. Könyvnek hívják - bökött az előtte heverő vaskos kötetre. - Arra való, hogy a hozzád hasonló unintelligens emberek legalább a szókincsüket bővítsék vele.

Legnagyobb meglepetésére azonban, Lupin ahelyett, hogy maga mögött jól becsapva az ajtót, távozóra vette volna a figurát, azt látta rajta, hogy a férfi alig bírja visszafojtani a nevetését.

- Ha hiszed, ha nem - válaszolt - láttam már ilyet. Egész közelről. És valóban, néha sikerül bővítenem a szókincsemet - letelepedett a férfival szemben. - De nem válaszoltál a kérdésemre.

- Ha nem csal az emlékezetem, válaszoltam.

- De miért ilyen későn?

- Mert abban bíztam, hogy ilyenkor nyugodtan dolgozhatok. Be kell vallanom, veled nem számoltam. Nem hagynál békén? Nem érek rá veled foglalkozni.

- Perselus… hajnali egy múlt. Nem kéne inkább aludnod?

- Egyem a szíved Lupin, csak nem aggódsz értem? Nem vagyok gyerek, akinek sötétedés után takarodó van. És különben is… nézz magadra… ugyanúgy fenn vagy hajnali egykor, mint én. Ez nem zavar? Mert engem nagyon.

- Ha ennyire irritál a társaságom, békén hagylak - mondta a férfi, de Perselus nem tudott sértődöttséget kiérezni a hangjából. - De azért te se maradj sokáig.

- Ezt még el akarom olvasni.

Remus felvont szemöldökkel nézett a férfi előtt heverő könyvre. - Ez még egy évszázad. Közben tarts szünetet - mondta végül, majd jó éjt kívánt a férfinak és magára hagyta.

Perselus pár pillanatig nézett utána, de aztán belátta, hogy bármennyire is rühelli Lupint, ezúttal igaza van. Már hosszú órák óta görnyedt a könyv felett, a szemei is kikészültek az apró betűs írástól, és valóban álmos is volt már. Így visszatette a könyvet a helyére, és lassan visszatért a szobájába. Ott fellobbantotta a lángot a kandallójában, és leült mellé a fotelba. Furcsa gondolatok jutottak eszébe. Azon gondolkodott, hogy mintha egy ideje másként nézne Lupinra. Most is ugyanúgy idegesíti a másik férfi, és most is kötekszik vele, de ebben mintha már nem lenne meg az a régi bántó szándék, inkább csak egyfajta kedves csipkelődés. Amint ez a szó eszébe jutott, jól legorombította magát. Ő, meg a kedvesség! Na még mit nem, gondolta, és elment letusolni, remélve, hogy a víz majd kimossa a fejéből az eszement gondolatokat.

Ami pedig Lupint illeti, mikor kilépett a könyvtárból, mosolyogva megcsóválta a fejét. Neki legalább azzal nem volt gondja, hogy magának bevallja az érzéseit. Tisztában volt vele, hogy egyre jobban kedveli a férfit, csak még nem tudta, hogy hova tegye ezt a dolgot. Sokat gondolkodott rajta mostanában. Igaz, ő régen sem gyűlölte a bájitalmestert úgy, ahogy az őt. De megértette a másik érzéseit is. Azt, hogy nem képes elfelejteni a múltat. Inkább azt nem értette, hogy mostanában mi ez a változás. Mintha Perselus is engedne a gyűlöletéből. De vajon miért? Mi játszódhat le benne? Remus tudta, hogy iszonyúan kicsi az esélye, hogy ezt valaha is megtudja. Pedig szerette volna, ha barátjának tudhatja ezt a szigorú, zárkózott, szarkasztikus, de ugyanakkor végletekig egyenes és becsületes embert. Legalább barátjának… Legalább? Amikor ez felmerült benne, csak egy pillanatra csodálkozott el, aztán újra elmosolyodott. Miért ne? De aztán le is tolta magát. Felesleges ilyesmire gondolnod, te romantikus bolond. Legjobb esetben is csak a barátságodat fogadná el. És az már a leges legjobbik eset.

A következő néhány napban nem történt semmi különös. Remus úgy vette észre, hogy a másik férfi mintha kerülné őt. Ő maga pedig nem akart tolakodó lenni, tudta, hogy Pitonnál ezzel gyorsan azt a hatást érhetné el, hogy újra ugyanúgy bezárkózik, mint régen.

Mikor azonban egyik este összefutottak a nagyterem fele vacsora előtt, megszólította a férfit.

- Sikerült elolvasnod a könyvedet? - kérdezte tőle. Perselus megfontolta magában, hogy úgy tesz, mint aki nem hallotta a kérdést, vagy elküldi Lupint a fenébe, de aztán mégsem így tett.

- Még nem teljesen.

- Nem tűnik könnyű olvasmánynak.

- Nem is a te érzékeny lelkednek való, Lupin.

- Sötét varázslatos?

- És ha igen? - kérdezte a bájitalmester szokásos picit gúnyos tekintetével, egyik szemöldökét felvonva. Remus lazán vállat vont.

- Nyílt titok, hogy szereted az ilyesmit. Szíved joga.

Perselus ezt hallva picit ráncolta a szemöldökét, hogy vajon mennyire gondolja ezt komolyan.

- Nocsak, Lupin, nem fogsz az igazgatóhoz futni és árulkodni?

- Nem szokásom árulkodni, és igazából nincs is miért. Semmi olyat nem tettél, ami az iskola szabályaiba ütközik. A tanárok használhatják a zárolt rész könyveit is. Amúgy pedig azt hiszem, Dumbledore mindig tökéletesen tisztában van vele, hogy mivel foglalkozol.

- Ebben sajnos igazad van - mondta Perselus, majd anélkül lépett be a nagyterembe, hogy további pillantásra méltatta volna a férfit. Remus egy elfojtott mosollyal nézett utána. Ilyet sem valószínű, hogy mostanában mondtál valakinek, gondolta magában, és követte a férfit a nagyterembe.

Az ezután következő néhány napban Remus nem látta a bájitalmestert. Az nem jelent meg az étkezéseknél, és mint utóbb megtudta, az óráit sem tartotta meg. Első nap még nem aggódott érte túlságosan, hisz a férfi gyakran el szokott tűnni egy-egy napra. Iskolai ügyeket intéz, vagy Dumbledore bízza meg valamivel, de bármi más dolga is lehet. A harmadik napon azonban már nem bírta tovább, feltett szándéka volt, hogy megkérdezi az igazgatót, hogy mi történt. Annál is inkább, mert látta, hogy Dumbledore-t is nyomasztja valami, és gyanította, hogy a dolognak valami köze lehet Perselushoz.

- Igazgató úr! Csak egy szóra, legyen szíves! - szólt utána a folyosón. Dumbledore megállt, és egy kedves mosollyal nézett rá. - Kérdezhetek valamit?

- Arra vagy kíváncsi, hol van Perselus?

Lupin meg sem lepődött azon, hogy az öreg mágus megint a lelkébe látott. Tőle ez teljesen normális viselkedésnek számított. De az sem kerülte el a férfi figyelmét, hogy az igazgató egy alig észrevehető mozdulattal egy disaudio varázslatot szór köréjük.

- Igen, ezt szerettem volna kérdezni.

- Aggódsz érte?

- Albus… kérlek, ne kérdezz ilyeneket. Történt valami?

Az öreg mágus égszínkék szeme sokat sejtően csillogott egy pillanatra, de aztán elkomolyodott a tekintete. - Perselus a gyengélkedőn van. De… inkább nem mondok semmit, amíg nem beszéltem meg vele alaposan a dolgokat. Ha gondolod, menj be hozzá.

- Na persze. Úgy kidobna, mint azt a bizonyos macskát…

- Én nem hinném. Első körben lehet, hogy csak azért, mert nincs magánál. De ha okosan viselkedsz, később sem fog.

Remus egy pillanatra értetlenül nézett az igazgatóra, de az csak bíztatón rámosolygott. - Menj! Csak gondold meg háromszor, mit mondasz.

- Úgy lesz - mondta Remus továbbra is elgondolkodva. Mikor az öreg mágus elfordult tőle, tétován elindult a gyengélkedő fele, de aztán végül is úgy gondolta, hogy nem veszíthet semmit. Annál rosszabb nem lehet, mint régen volt, hogy Perselus lépten-nyomon beleköt.

Mikor belépett a gyengélkedőre, látta, hogy a férfi ez egyik ágyban fekszik, még mindig eszméletlenül. Madame Pomfrey épp mellette tevékenykedett valamit.

- Hogy van? - kérdezte Remus a javasasszonyt.

- Láttam már rosszabb állapotban is. Hamarosan magához tér.

- Itt maradhatok egy kicsit?

- Persze - mondta Madame Pomfrey egy kissé csodálkozva. - De ha felébred, ne bosszantsa fel túlságosan.

Hát ez elég nehéz lesz, gondolta Remus, de csak bólintott, és a nő kiment a teremből. Egy széket húzott a férfi ágya mellé, és leült. Elgondolkodva nézte Perselust. Arca kissé sápadtabb volt a szokásosnál is, de ettől eltekintve nyugodtnak tűnt. Remus elgondolkodott azon, hogy mit fog mondani a férfinak, ha végül magához tér. De Perselus nem sok gondolkodási időt adott neki, egy kis idő után megrebbent a szemhéja, majd kinyitotta a szemét. Egy apró, nagyon kicsit gúnyos villanás látszott csak a szemében, ahogy halkan megszólalt.

- Lupin… mondd, hogy ez még mindig a rémálom, és nem is vagy itt tulajdonképpen.

- Én is örülök, hogy felébredtél, Perselus - válaszolt Remus egy félmosollyal.

- Még a halálomon sem hagysz békén?

- Messze vagy te még attól. Keményebb fából faragtak téged, mint hogy egy ilyen kis apróságtól a halálodon legyél.

- Apróság… na persze. Fogalmad sincs, miről beszélsz, mint mindig. De tulajdonképpen mi a fenét akarsz? Ne mondd, hogy a két szép szememért ülsz itt mellettem.

- Az sem lenne egy utolsó szempont. De tulajdonképpen csak válaszolni akartam a kérdésedre.

- Mire is? - kérdezte Perselus, de inkább a férfi előző mondatával volt elfoglalva.

- Hogy miből gondolom, hogy nem vagy képes engedni magadnak, hogy az érzelmeid vezessenek.

- És gondolom, most előadod, amire jutottál, ha kell, ha nem.

- Így van.

- Madame Pomfrey nem mondta, hogy pihennem kell, meg ilyenek?

- Csak azt mondta, hogy ne bosszantsalak fel túlságosan.

- Akkor, ha megkérhetlek, halkan csukd be az ajtót magad mögött. További szép napot, meg amit csak akarsz, csak húzzál már el innen! A képed nem segíti elő a gyógyulásomat.

- Most mi bajod tulajdonképpen?

- Azon kívül, hogy itt rontod a levegőt? Semmi.

- Szeretném, ha meghallgatnál.

- Ettől óvjon meg Merlin. De úgy látom, kihasználod, hogy nincs más választásom. Ha gyerekkorodban ilyeneket csinálsz, esküszöm a mardekárba kerülsz.

- Most fenyegetsz?

- Nem. Tudom, hogy én jártam jobban a mardekárral. Ki is ugrom az ablakon, ha a griffen-délbe kerülök. És most nyögd ki végre mit akarsz, és utána tűnj innen.

- Sokat gondolkodtam rajtad a tóparti beszélgetésünk óta - kezdte Remus, de a másik férfi csak bosszúsan fújt egyet. - Arra jutottam, hogy bár szinte mindenki azt hiszi rólad, hogy érzéketlen vagy, mint egy szobor, ez egyáltalán nem így van.

- Megtudhatnám, hogy miből vontad le ezt a messzemenő következtetést, Lupin? De mielőtt válaszolsz, figyelmeztetlek. Ha ezzel a baromsággal rontod a hírnevem, saját kezűleg fojtlak meg.

- Ne aggódj, ezt a felfedezésemet senkivel nem osztottam meg idáig. És nem is fogom, mert valószínűleg egyöntetűen hülyének néznének miatta.

- Csatlakozom hozzájuk. Hülye vagy. Nagyobb mint eddig gondoltam.

- Lehet. De nem bánom. Csak próbálom megérteni, hogy miért zárod be magad ebbe a börtönbe, amit magad köré építettél.

- Erről neked kéne a legtöbb fogalmad legyen!- csattant fel váratlanul a férfi. - Némi közöd neked is volt hozzá.

- Én soha nem tettem semmit, Perselus - mondta védekezően Remus.

- Pontosan ez az, Lupin - fordította el a fejét Perselus. - Soha nem tettél semmit. Próbáltál olyat játszani, hogy te kívül állsz mindenen. De ilyen nincs. Vagy az egyik oldalon vagy, vagy a másikon. Köztes megoldás nincs.

- Perselus… most nem erről akartam veled beszélni.

- Pedig folyton itt kötünk ki, nem vetted még észre? - nézett végre vissza rá a fekete hajú férfi. - Úgy tűnik, csak ez az egy közös témánk van. És ez nem valami érdekfeszítő. Úgyhogy részemről befejeztem.

- Perselus… - próbálta megnyugtatni a másik férfi, de látta, hogy most erre nem sok esélye van. - Rendben, magadra hagylak, ha tényleg ezt akarod. De gondolkodj el bizonyos dolgokon. És… próbálj meg végre túllépni a múlton. Még ha nem is tudsz nekem megbocsátani… én megértem… de túl sok mindent veszíthetsz a makacsságod miatt. Ezt tartsd szem előtt - mondta Remus lehajtott fejjel, majd felállt a székről, és az ajtó fele indult. Mielőtt azonban lenyomta volna a kilincset, még visszafordult. - Gondolkodni fogsz rajt? - kérdezte a férfit.

- Ebben a nyomorult ágyban nem nagyon van lehetőségem mást csinálni - válaszolt mogorván a férfi, de Remus tisztán érezte, hogy dühe ezúttal már nem neki szól, hanem a helyzetnek. Ugyanis Perselus Piton utált elesettnek és gyengének mutatkozni. Főleg mások előtt.

- Akkor, ha kikerülsz innen, megkereslek - mondta a borostyánszemű férfi, és kilépett az ajtón.

- Inkább egy dementor. - morogta alig hallhatóan Perselus. Szerencsére a másik ezt már nem hallotta, mivel a férfi kérésének megfelelően halkan betette maga mögött az ajtót.

Perselus viszont, mivel tényleg nem volt más, amivel elfoglalhatta volna magát, elgondolkodott az előbbi jeleneten. Vajon mi a fenét akar tőle Lupin? És miért van az, hogy már nem idegesíti annyira a társasága? Sőt, mióta a férfi nem rohan el vérig sértve minden apró beszólásától, hanem időnként szellemesen visszavág, még az is előfordul, hogy élvezi a társaságát. És ha jobban belegondol, egészen vonzó férfi. A korán őszülő hajától inkább csak még sármosabb lett. Ezekért a gondolatokért aztán gyorsan leteremtette magát. Hiszen akiről beszél az Remus Lupin, ősi ellensége. De aztán egy másik kis hang a fejében azt kezdte mondogatni, hogy biztos, hogy annyira ellenség? Hiszen ő tényleg nem tett soha semmi olyat. Kívülről szemlélte annak a két idiótának a szemétkedését. Közvetlenül soha nem bántotta őt egy szóval sem. De akkor sem tett semmit, hogy megakadályozza őket. Az előbbi kis hang azonban csak nem hagyta magát. Ugyan mi a fenét tehetett volna egyedül az ellen a két balfék ellen? Ő is csak rossz társaságba keveredett, ahogy később te is, mondta egyik énje a másiknak. És bár azt mondják, a barátai jellemzik az embert, ez azért esetenként annyira nem igaz. De vajon mit akar Lupin? Bármit is akar, úgy tűnik elszánt és kitartó. Hát majd meglátjuk, mire lesz elég az elszántsága, gondolta a férfi, majd, mivel még eléggé gyenge volt, álomba szenderült.

Mivel az esti vacsoránál Perselus nem volt jelen, az igazgató invitálta Remust, hogy foglalja el a férfi helyét mellette.

- Nos, hogy sikerült a látogatásod, kedves kolléga? - tette fel a kérdést, ami láthatóan nagyon izgatta. - Végül elzavart a betegünk?

- Úgy percenként háromszor.

- Az nála egész jó arány.

- Valóban - mosolyodott el Remus.

- Sikerült elérned valamit?

Remus egy pillanatra fürkészőn nézett a csillogó égszínkék szempárba, hogy vajon mit tud az igazgató az érzéseiről, de aztán rájött, hogy valószínűleg jobban ismeri azokat, mint ő saját maga.

- Azt hiszem, sikerült elgondolkodtatnom.

- Ez nagyon fontos lépés. Bár nála az elfogadás legalább annyira nehezen szokott menni.

- Tudom. De ha megengedi, hogy segítsek…

- Remus, fogadj el tőlem egy tanácsot! - nézett kollégájára az igazgató. - Engedd, hogy a saját tempójában érje el a felismerés fokozatait. Ha megpróbálod siettetni, azzal csak ártasz az ügynek.

- Tudom, Albus.

Az igazgató bólintott, majd ezek után inkább a vacsorájával foglalkozott.

Vacsora után Remus visszatért a szobájába, és szintén a saját érzéseit kezdte el boncolgatni. Az aggódás, amit a férfi iránt érzett az elmúlt két napban, és abban a kis időben, míg ott volt az eszméletlen férfi mellett a gyengélkedőn, nyilvánvalóvá tette a számára, hogy többet érez a férfi iránt, mint puszta barátság. Ahogy ott ült az alvó férfi ágyánál eszméletlen vágyat érzett, hogy megfogja a kezét, megsimogassa a sápadt arcát, hollófekete haját. És most, hogy felidézte ezt a jelenetet, ugyanezek az érzések kerítették hatalmukba. Szeretett volna ott lenni mellette, fogni a kezét, míg teljesen fel nem gyógyul. De hát megígérte neki, hogy békén hagyja, míg ki nem kerül a gyengélkedőről. Perselust ismerve, ez nem tarthat tovább 2-3 napnál. Akkor viszont Perselus biztosan számíthat egy látogatásra.