Ajándék, Naruto-kunnak
Apró TWT (értsd szivecském: az eredeti cselekmény átformálása (elnézést, huginak szólt)): Sasukét visszahozták. Az után kb. fél évvel játszódik.
Pachelbel D-dúr kánonját megtalálhatjátok a youtubon.
– Ne-neji-san… – rebegte Hinata. Neji megfékezte lábait, megfordulásra ösztönözte őket, és a lány szemeibe nézett. Sietett, és nem vette jó néven, hogy az unokatestvére, szokás szerint fülig pirulva, feltartotta.
– Igen? – sürgette, a „bökd már ki, mit akarsz!" pillantással megtoldva. Hinata még jobban elpirult, és félrenézett.
– Szeretnémhasegítenélakarácsonyiajándékomban – hadarta el. Neji megforgatta a szemét.
– Naruto-kun?
– Ha-hai!
Neji sóhajtott. Legalább egy ajándéka letudva.
Halkan zengett a zene a szobában. Temari játszott, az egyetlen dalt, amit ismert.
Kigurult a dallam a szobából, a folyosón, a papírfalakat figyelembe sem véve.
Shikamaru megfordította a sakktáblát. Valami nem stimmelt a dallal.
A zene a fülében ismerős volt, mégis ismeretlen.
Lépett, fordított.
A dallam most már idegesítette is. Nem elég, hogy az a lány játszotta, aki most náluk szállt meg. (Tartozott eggyel Temarinak, és a legkevesebb az volt, hogy meghívták a karácsonyi szünetre. Átkozta az apját, mert kitalálta, és magát, mert beleegyezett.)
Lépett, fordított.
Temari elölről kezdte a dalt.
A maga oldalára állított egy magasabb rangú bábút. Fordított.
Az édes dallam a fülében csengett, de még nem tudta, hogy miért idegesíti.
Lépett… de megállt a keze a tábla fordításában.
Rájött.
Tayuya óta egy kicsit elmerült a zenében. Anyja örült újkeletű érdeklődésének, hiszen a zongora volt a lételeme. A zongora, amint most Temari játszott.
D-dúr… Pachelbel… – gondolta, míg futva megtette a tizenöt lépést, ami a szobája és a zongora közt állt.
Temari az ajtó tolódására riadtan hagyta abba a játszást.
– Pachelbel: D-dúr kánon – fújta ki magát Shikamaru. – Hiányzik a másik szólam.
– Shikamaru – kezdte a lány fenyegető hangon – Legközelebb, légy oly kedves, ne hozd rám a frászt ilyen apróságokkal.
A fiú csak pislogni tudott.
– Egy meccset elvesztettem, azért mert azon gondolkoztam, hogy mi a bajom ezzel a dallal.
– Elvesztettél egy meccset magad ellen. Akkor megnyerted, nem? – kérdezte Temari flegmán.
– Ha tudni akarod, van egy szín, ami „én" vagyok, a másik pedig az ellenfelem – Shikamaru morcosan húzott a zongorához egy másik széket.
– Nem kértem, hogy segíts – dörmögte a lány.
– Nincs kotta.
– Fejből játszom.
– Tudsz valami karácsonyit? – kérdezte Shikamaru valódi érdeklődéssel. Temari arca megrándult.
– Csak ezt az egyet tudom eljátszani. Kiskoromban Yashamaru, a nagybátyám, megtanította, de még kottát olvasni sem tudok.
– Ahhoz képest remekül játszol – Shikamaru csak azután fogta fel, hogy ő tulajdonképp bókolt, miután kicsúszott a száján.
– Arigato – a lány pirulva-mosolyogva kezdte el újra játszani a Pachelbel-kánont. Valamikor a közepén, még mindig zenélve, szólalt meg újra.
– Azért örülnék, ha megtanulnád a másik részét.
Tsunade a szeme sarkából idegesen nézte Jiraya vigyorát.
– Naaa, Tsunade-chan, csak egy pohárkára… Mondtam, hogy én fizetem…
– Jiraya, ha akarsz valamit, inkább BÖKD KI! MOST! – mennydörgött a nő. Shizune az ajtó előtt úgy döntött, jobb lesz, ha később szolgálja fel a teát.
– Van az a kis Hyuuga… Hinata, azt hiszem.
– Igen?
– Szerelmes Narutóba.
– És?
– Össze fog jönni neki.
Tsunade meglepetten nézett fel.
– Lehetetlen.
– Fogadunk? – Jiraya vigyora egyre szélesebb, és egyre zavaróbb lett.
– Te akarsz valamit… – jelentette ki a Hokage gyanakodva.
– Fogadjunk!
– Nem.
– Elhiszed, hogy sikerülni fog Hinatának? – Jiraya szemtelenül közelebb hajolt.
– Nem – Tsunade ismerte a lányt, túl szégyellős volt ahhoz, hogy szerelmet valljon Narutónak.
– Sikerülni fog neki.
– Fogadjunk, hogy nem! – a nő észre sem vette, hogy kicsúszott a száján.
– Áll az alku, egy randiban.
– MI? – Shizune leverte az egyik csészét a tálcáról. Szerencsére, bent nem hallották meg.
– Karácsony este a határidő. Viszlát! – köszönt a férfi, és távozott az ablakon át.
Karácsony este
Hinata izgulva várta Naruto-kunt. A hídon hideg volt, a kesztyűjét és a sapkáját otthon hagyta. Piros ujjait folyamatosan dörzsölgette, nehogy még jobban kihűljenek.
Naruto ámulva lépett a hídra.
– Hinata-chan! Nahát! – kiáltott fel meglepetten.
Ma végigjárta a falut.
Minden ember, aki kedvelte őt, mutatott valamit, mondott egy titkot – ez volt Hinata ajándéka.
Sasuke megmutatta neki, hogy kedvenc virága a fehér őszirózsa, Lee kölcsönadta a kedvenc könyvét, amiben a főhős állítólag nagyon hasonlított rá, Temari Gaara helyett lejátszott egy kisfilmet a homok keletkezéséről (amit ugyan nem értett, de Gaara rajzai elég viccesek voltak, meg hogy rángott a kamera…), Sakura odaadta neki a legfinomabb sütijének (csokoládés kocka) a receptjét, és így tovább…
A lényeg az volt, hogy megmutatták, tényleg a barátai.
„És ezt az egészet Hinata szervezte" Naruto a gondolattól akaratlan elsírta magát. Nem értette, hogy a lány miért törődik vele ennyit.
Gondolkozás nélkül közelebb lépett hozzá, és szeretetét, köszönetét a lehető legegyszerűbb módon hálálta meg: megölelte.
Hinata elvörösödött. Egy kicsit szédült, ugyanakkor boldog volt, mert Naruto mosolygott.
Naruto zavartan lépett egy picit hátrébb.
A lányok, akik eddig egy bokor takarásában szurkoltak, egy emberként átkozták a fiút. Persze, csak magukban.
– Bocsánat, Hinata-chan, de úgy meglepett a dolog.
„Jobban is meglephetett volna" morgott magában Sakura.
„El lesz szúrva a randim" gondolta Jiraya egy másik bokor mögött rejtőzve, és nagyot nyelt.
Hinata elájult.
Naruto sikeresen elkapta.
Pár percig értetlenül pislogva tartotta a karjaiban.
Utána értőn pislogott.
Eszébe jutott a mese.
Alszik a királylány, és a hercegnek fel kell ébreszteni. Igaz, Hinata nem volt egy tipikus királylány, de hát ő sem volt éppen herceg.
A lányhoz hajolt, egy pillanatig elmerengett a szép ívű ajkai fölött, aztán megcsókolta.
Jiraya halkan kattintotta el a polaroid fényképezőt.
Jiraya halkan szitkozódott, mert sikerült lefényképeznie a bokor ágát.
A lányok halkan ujjongtak, mert végre megtörtént.
Hinata lassan felpislogott.
– Naruto-kun…
– Köszönöm, Hinata-chan. Ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam – suttogta a fiú, és újra megcsókolta.
Jiraya halkan örvendezett, mert sikerült lefotóznia őket.
A lányok halkan sóhajtottak.
Temari halkan elosont.
A zongora középső pedálja le volt nyomva, hogy halkabb legyen.
Igaz, Shikamaru szüleit úgy se verné fel, mert ők elmentek az egyik barátaikhoz ünnepelni, a fiú azonban itthon volt, és mélyen aludt. Le is ellenőrizte, és nagyon aranyosnak találta, ahogy Shikamaru kibontott hajjal, a takarót magáról félig lerúgva, egy szál boxerben szuszogott. Lassan süllyedt-emelkedett a mellkasa, a hasa. Temari képtelen volt megállni, hogy be ne takargassa.
Most azonban a zongoránál ült, és puhán játszott a billentyűkkel, ügyesen nyúlva újabb hangokért, közeli fekete és távoli fehér billentyűért…
Belemerült a dallamba, a hangok lágy csengésébe, és észre sem vette, hogy a tolóajtó egyik szárnya lassan kinyílt. Shikamaru halk léptekkel közelített a lányhoz, egy fehér yukatában, szinte a zenével szárnyalva.
Megállt Temari mögött, aki az utolsó ütemeket játszotta, három ujja egy akkordot fogott, aztán a bal keze óvatosan lenyomta a végső hangokat.
Shikamaru csendben, átnyúlva a lány válla felett, letette a kottatartóra elismerése jelét.
Temarinak elakadt a lélegzete. Jobb mutatóujjával lassan megsimította a rózsa szirmait.
– Megengeded? – kérdezte a fiú. Az apró bólintásra előkerített egy széket, és leült a lány mellé.
Újra felszállt a dallam, ezúttal hangosabban, tisztábban, szebben, teljesebben.
Shikamaru nem játszott olyan ügyesen, mint Temari, de mégsem hibázott, pedig nem is figyelt igazán. Legalábbis nem vette észre, hogy a dalnak már a közepén járnak, hogy tegnap még nem ment ilyen jól kotta nélkül. Nem is tudta, mire koncentrált, csak elengedte magát, hagyta, hogy az ujjait a dallam vezesse, ne az esze.
Egyszerre már csak a fülében csengett a kánon, és még mindig nem tudta, mit csinál.
Közelebb hajolt Temarihoz, és valahol csak az érezte, hogy az ajkaik összeértek. Hirtelen ismét a tudatába szökkentek a dolgok, de akkor már nem számított.
Képtelen volt felfogni az idő múlását, csak a lányt érezte, és az a csók valahogy minden mást kimosott az agyából. Nem csoda, ha zavartan váltak szét.
– Köszönöm a kánont – mosolygott a lány, aztán felkapva a rózsát ellibbent. – Boldog karácsonyt.
Shikamaru még meredten nézett utána pár másodpercig, aztán végigsimított az ajkain, és lassan elmosolyodott.
Ó, még soha nem volt ilyen jó karácsony estéje.
Másnap reggel
Tsunade idegesen meredt az előtte fekvő színes polaroidra.
Tsunade idegesen nézett fel az előtte vigyorgó Jirayára.
– Nem.
– Vesztettél, köteles vagy rá.
Kopogtattak.
– Gyere be! – hívta be a nő az ajtónál várakozót. Anko nagy mosollyal viharzott be, de mielőtt akármit is szólhatott volna a Hokage közbevágott.
– Á, Anko, de jó, hogy jössz, már teljesen elfelejtettem a kávénkat…
– De… – pislogott zavartan a nő.
– Jiraya, ha megbocsátasz, mi mennénk is – Tsunade felkapta a kabátját, és Ankót karon ragadva elvonszolta.
– Öhm, Hokage-sama, hová sietünk? – kérdezte a nő, miután harmadjára mentek el a kávézó mellett. Tsunade végre megállt.
– Nem randizom vele.
Ankónak kellett pár másodperc, míg leesett, miről van szó.
– De Jiraya tulajdonképpen egész rendes pasi.
– Aki minden másnap a fürdőző lányokat nézi. ÉN ismerem – sóhajtott Tsunade.
– De a házasság minden férfit megszelídít – érvelt Anko.
– Stop. Egyelőre ott tartunk, hogy nem randizom vele.
– De adhatna neki… – a nő végig sem tudta mondani, amikor egy ismerős férfihang közbevágott:
– Tsunade, ha nem akarsz velem vacsorázni, akkor nem erőltetem – Jiraya hirtelen tűnt fel, a falnak támaszkodott, és alig észrevehető volt, hogy szomorú fény csillan a szemében.
– De… – A Hokage megrendülve állt. A férfi megfordult.
– Megyek, lemondom az asztalfoglalást…
BUMM.
Tsunade ökle olyan nagyot csattant az állkapcsán, hogy hátraesett.
– És engem meg sem kérdezel? – a nő felháborodva térdelt felé, hogy megcsókolja ütésének nyomát. – Na, hol van az az étterem? – suttogta a férfi ajkaiba, aztán megcsókolta. (Ankót közben Genma elrángatta valami hülye ürüggyel, hogy az ANBUknak karácsonyi ünnepséget rendeznek…)
– Két saroknyira… – suttogta Jiraya, amikor szétváltak. Ő vigyorogva, Tsunade kicsit durcásan, és pirulva állt fel, hogy elinduljanak az első randevújukra…
BOLDOG KARÁCSONYT, HUGI-CHAN:) Nee-chanod