Sötét, meleg, és nagyon-nagyon szűk. Kissé már kényelmetlen is, de ez csak apróság, és ő amúgy sincs mindig ébred, hogy ez nagyon zavarja. Nem rossz bent. Megnyugtató. Biztonságos. Senki sem zargatja, és csend van…
Először a magányra riad fel. Eddig mindig volt a közelében valaki, talán egy testvér, vagy kettő… És most senki. Csak a távolban, nagyon messze van egy borzasztó, megláncolt jelenlét, ami hatalmas nyomással nehezedik félig éber elméjére minden percben, már túl régóta. A szabad napokra alig tud visszaemlékezni, a lény szinte mindent elemészt maga körül. Borzasztóan kellemetlen.
Inkább visszaalszik. Álmában nem érzi a magányt, sem azt a gonosz… valamit és a fájdalmát. Álmodni jó. Néha olyanokat lát, amik megtörténtek, néha olyat, amik megtörténhettek volna. Akad köztük olyan is, amit ő talált ki. Színes tojásokat, egymással birkózó fiókákat lát. Oda akar menni hozzájuk, csatlakozni akar, de valami láthatatlan erő mindig visszatartja, nem engedi, elrántja, tépi a szárnyait, ő pedig üvölt, lángokat köp és…
Újra felébred, ismét álom és ébrenlét közé szorul. Sötét van, és most ez nem a jó sötétség. Ki akar jutni, életében először vágyik a külvilágba, el a biztonságos héjtól, messze, minél messzebbre a lénytől… De aztán eszébe jut a feltétel. Egy tökéletesre van szüksége, aki segít neki ebben. Akárki nem lehet. Eddig nem akadt.
Megnyugszik. A sötét lény nem lehet örök. Ő pedig itt bent biztonságban van. Nem árthat neki. A burok feltörhetetlen, nem lehet baj. És majd később, sokára jönni fog valaki – biztos, hogy jön majd. Mindig akad valaki, bár nem emlékszik rá, honnan tudja ezt ennyire biztosan.
A sötét jelenlét megerősödött az utolsó ébrenléte óta, és most szinte elviselhetetlen. Az álmokba menekül előle – ott az elméje is biztonságban van, nem csak a teste. Nem akar olyan lenni, mint az ott, kint, őrült, dühös, fájdalmas… rab. Neki szabadság kell.
Ismét felébred, és először nem tudja, mi olyan csodálatos – sokáig tart, amíg rájön, a jelenlét tűnt el. Felszívódott. És helyette van két fényes, vörös és zafír, mint régen, amikor még hárman voltak itt évekig, egymás mellett, és védték a másikat attól a feketétől, a romlottól. Újra együtt vannak, fényesen, és a nyomás eltűnt az elméjéről. Fantasztikusan érzi magát. Eddig nem is gondolt bele, hogy ennyire hatással van rá, de most… Most újra minden jó és békés és…
És akkor jönnek a többiek.
Rég volt már, amikor kezek érintették burkát. Először összezavarodik, aztán minden világos. Várják őt, valahol kint, és most már teljesen biztos, hogy jön majd valaki, aki tökéletes lesz a számára.
Az első egy tünde. Büszke, kitartó, erős, magabiztos, makacs, és bizonyára gyönyörű lehet meg lenyűgöző, egy jellem, ami kiemelkedik a többi közül, hatalmas mágiával – sokakat elkápráztathat. Talán valaki számára tökéletes is lehet.
De nem neki. Fennhéjázó, irritáló. Ha szelídebb lenne… Talán? Nem, akkor sem. Egyszerűen csak… nem.
Bent marad. Neki ilyen nem kell. A tündének igazából nincs is rá szüksége, csak megfogta a tojást, és várt – de nem kap semmit. A csalódottságot nem lehet érezni itt bent, de amúgy se biztos, hogy az.
A második érintésre majdnem kikel. Egy ember. Büszke, harcos, igazi vezér, szerető szívvel… De… nem igazán. Ő sem. Pedig ő ezerszer jobb, mint a tünde. Sokkal. Érdekes is. Egy pillanatig még mocorog, gondolkodik azon, hogy a lehetőség, hogy most kell kimenni… aztán a pillanat elszáll, ő pedig megnyugszik. Valami még hiányzik. Valami apróság.
Neki egészséges szív kell. Életerős. Nem egy sebzett, gyógyulófélben lévő. A sötétség őt is megviselte. Talán önző dolog, borzasztóan önző, de ennyit megérdemel. Ilyen sokáig volt itt, és neki más kell.
És jönnek mások, emberek, tündék, büszkék, gyávák, ártatlanok, okosak, erősek, gyengék, gonoszak, fiatal és öreg, ezerféle népség, mind miatta…
Vannak, amik kiemelkednek. Egy apróság, tengernyi keserűséggel és fájdalommal – ha kikel, meggyógyíthatná? De a szánalom nem elég arra, hogy a burkot feltörje. Egy tünde, vad és élénk, de magányos – biztos kitaszított a fajtája között. Egy ember, nyugodt és derűs – őrajta hosszan gondolkodik még azután is, hogy elhagyja.
De igazán egyik se jó. Nem-nem. Nem lehet megfogalmazni, mi vagy ki a tökéletes, de bízik benne, hogy találkoznak majd. A mágia segít. Elvégre nem lehet itt örökké… A sorsuk majd keresztezi egymást.
Addig viszont marad – itt, a biztonságban és sötétben, elválasztva egy fallal mindenki mástól, kizárva a sok zsibongó kezet és jelenlétet, akik mind nem méltóak igazán a figyelmére…
Ő pedig vár. Egy évtized vagy kettő – itt bent ez nem számít. Marad a sötétben… és jól érzi magát. Ismét nyugalom van. Kicsit vissza is alszik.
Hisz ő türelmes.
És még rengeteg ideje van.