A téli álom után

I.rész

– Egy tucat rémálom és a mosdó-

Éppen hányt. Pontosabban megint. Ezen a héten már sorozatban az ötödik alkalommal görnyedt öklendezve a vécékagyló fölé hajnali három és négy óra között. És a legrosszabb a dologban nem is a hányás utáni égő érzés volt a torkában és a szájában, nem az a tény, hogy úgy érezte magát, mint akiknek a gyomrát apró darabkákra zúzták, és még csak nem is az, hogy az esti, menetrendszerű látogatásai után a mosdóban képtelen volt visszaaludni. Egyik sem. A legémelyítőbb az egészben maga az ok volt, az, amitől annyira rosszul lett, hogy úgy érezte képtelen nem öklendezni és a gyomrában tartani a vacsoráját. Bármennyire is próbálkozott, egyszerűen nem tudta megérteni, hogy hogyan lehet egy álom annyira élénk, éles és valósághű, hogy rávegye saját magát, a saját agyát arra, hogy minden egyes alkalommal megkérdőjelezze a valóságot…? Persze, ha belegondolt abba, hogy mostanában mennyi minden nincs rendben az agyával máris egyszerűbbnek tűnt válaszolni a kérdésre…

James, miután úgy érezte, hogy már nem maradt semmi a szervezetében, ami egy óvatlan pillanatban visszazavarhatná a mosdóba, az egyik kezével, egy halovány remegő mozdulattal megtörölte a száját, majd fáradtan lehanyatlott a vécécsésze mellé. Nem tervezett sokáig ott üldögélni, csupán addig, amíg erőt gyűjt ahhoz, hogy felálljon, a csaphoz lépjen, és mint már annyiszor, kimossa a szájából a gyomorsav kellemetlen ízét.

Tudta, hogy már nem folytathatja ezt az egészet sokáig, anélkül, hogy valami következménye ne lenne. Még két teljes hete sincs, hogy kénytelen minden éjjel, felriadva a lidérces álmaiból meglátogatni a vécét, lehetőleg minél gyorsabban, de máris érezte, hogy fogyott. Valamint, nem tudta, hogy meddig fog még kitartani a szerencséje Steve-et illetően. Bármelyik éjszaka ebben a két hétben, bőven előfordulhatott volna, hogy a szállásadója is éppen ugyanakkor ébred fel, mint Ő, és ha meglátja a fürdőszobában égő villanyt, máris kész a baj.

Pedig Bucky ezt az egyet akarta, de mindenáron elkerülni. Bajt okozni Steve-nek. Annak az embernek, aki akkor is hitt neki, és meg akarta menteni, amikor nem csak a világ nemzeteinek összes katonai alakulata, de még Ő maga is a saját személye ellen fordult. Aki makacsul kitartott amellett, hogy Ők ketten barátok, akkor is, amikor Bucky történetesen éppen minden erejével azon volt, hogy megölje a célpontjaként megjelölt férfit. Aki szállást adott neki, bízott benne, és minden elképzelhető módon megpróbál most is segíteni neki.

Nem akarta azt a fajta beletörődő bánatot látni a másik férfi szemében, azokban a mélyről ismerős sötétkék szemekben, amikor Steve rájön, hogy mióta csak Bucky ideköltözött, minden egyes nap rémálmok zaklatják, és hajszolják egészen hányásig. Pedig, ha csak egyszerű, a mindennapi történésekből összegyúrt, rémképekről lett volna szó, olyanokról, amiknek valójában se elejük, se végük, és amint az ember felébred belőlük, Ő maga is belátja, hogy értelmetlen félnie valamitől, ami egyrészt pusztán az agya koholmánya, tehát nem valós, másrészt ennyire logikátlan…

Csakhogy, sajnos Bucky álmai ennél sokkal valóságosabbak voltak. Nem is igazán nevezte volna őket álmoknak. Inkább olyan volt az egész, mintha az agya előrángatott volna elfeledett, sőt, egyes esetekben kitörőlt emlékeket, és azokat játszotta volna végig újra és újra, amíg James, reszketve, levegőért kapkodva, az izzadtságtól a hátához tapadó pólóban fel nem riadt rájuk. És ezekben az emlékekben, kivétel nélkül mindben, a Tél katonája végzett be egy-egy küldetést. Tudta, hogy róla van szó. Már a legelső alkalommal tudta, hogy Ő maga az, aki embereket öl meg hidegvérrel, aki nyakakat teker ki, végtagokon, koponyákon, vagy éppen mellkasokon lő keresztül rezzenéstelen arccal, kések pengéjét meríti ismeretlenek oldalába egészen a markolatig, aki könyörtelenül masírozik előre, nem törődve az áldozat könyörgésével, egészen addig, amíg a célpontnak meg nem szűnik dobogni a szíve. Tudatában volt annak, hogy ez mind Ő, és hogy ezek a gyilkosságok egytől egyig az Ő lelkén száradnak, mert mind megtörténtek a múltjának valamelyik homályos évében. Megannyi ártatlan ember vérétől mocskos lemoshatatlanul a két keze, mindörökre. Megtörténtek, megmásíthatatlanul, letagadhatatlanul bekövetkeztek. És ettől teljesen függetlenül, akármennyire is tudta, hogy az az Ő keze, ami meghúzza a ravaszt, vagy lesújt egy éles kés pengéjével, mégis, olyan volt, mintha az egészet kívülről nézte volna.

Az első lidércnyomások alkalmával könyörgött, rimánkodott hangtalanul és hasztalanul az álmai közben. Megpróbálva túlordítani egyes esetekben a géppuskaropogást, másikban a dulakodás durva zajait, mindannyiszor kérte, követelte, hogy legyen már vége. Hogy hagyják már abba, vessenek véget neki, pontosan úgy, ahogyan valószínűleg mindig a Hydra általi kínzások közepette is tette… De lehetett bármilyen határozott, vagy kétségbeesett, a vérfagyasztó képzet addig nem ért véget, amíg az áldozat meg nem halt. És mint csak valami morbid végszó vagy mementó a célpont halott, élettelen tekintete, a betört koponyával, vagy éppen a frissen elmázolt vérrel az arcán még jó pát percig élesen ott élt az emlékezetében. Mintha rákopírozták volna ezeket a képeket a szemhéja belső felére, hogy soha se menekülhessen a tettei elől.

Undorodott magától. Annak ellenére, hogy tudta, hogy amikor ilyesfajta hajtóvadászatra kényszerítették nem volt magánál, nem volt ura sem a tudatának, sem a testének, mégis magát okolta. Az egyik értelemben gyilkos volt, a másikban nem. Bűnös és ártatlan egyszerre. Tettes és áldozat. Ez a feloldhatatlan ellentét pedig kikészítette. Nem tudta lenyugtatni semmivel sem a háborgó lelkiismeretét, hiba hajtogatta, hogy nem, az nem Ő volt. Ebből a szempontból teljesen felesleges volt, hogy mások is megpróbáltak könnyíteni a terhét azzal, hogy biztosították róla, hogy nem felelős semmiért. Az egyre fokozódó hányinger általában ezen gondolatok valamelyike, vagy az álma záróképének látványa miatt terítette le véglegesen. Valahol tudta, hogy ez nem lehet ennyire egyszerű, mint azt a körülötte lévők állítják… Hogy vezekelnie kell, legalább is kellene, bűnhődnie amiatt, amit elkövetett, de azt sem tudta, hogy hol kellene elkezdenie. Egyáltalán lehet bocsánatot nyerni ennyi bűnért is? Képes-e Ő annyit visszafizetni ebből a rengeteg szörnyűségből, hogy úgy érezze, hogy most már akár békében is élhet?

Bucky lassan megrázta a fejét. Nem tudta a választ a saját kérdéseire sem, még úgy sem, hogy minden egyes nap egyre többet töprengett rajtuk. Talán éppen emiatt, a folyamatosan örvénylő kérdések, meg valamilyen szinten a félelem miatt, hogy egy újabb rémálomba süpped bele, ha visszaalszik, ezek miatt nem tudott már pihenni egyáltalán az éjjeli felriadásait követően. Csupán ült, vagy feküdt az ágyában, körbe tekerve a takarójával és teljes némaságban várta a hajnalt.

Nagy nehezen feltápászkodott és az apró fürdőszoba csapjához lépett. A mosdó, mivel eleve a lakást is egy emberre szabták, ennek megfelelően elég aprócska volt. Egy zuhanyfüggönyös kád, egy csap, felette jó pár polccal és egy tükörrel, valamint egy kisebb fémszerkezetű szekrény zsúfolódott be a fehér csempékkel borított helyiségbe. Az ajtó lapjára felszerelt akasztókon lógó élénk színű törülközők, a zuhanyfüggöny pöttyös mintája és a bolyhos kilépő is mind Steve próbálkozásainak végeredményei voltak, hogy barátságosabbá és otthonosabbá tegye a helyet. Bár a rikító színét nem szerette, mégis jól esett Bucky-nak ezeken a hideg éjszakákon, amikor teljesen egyedül ült a fürdőben, éppen erőt gyűjtve ahhoz, hogy egyáltalán elinduljon valamerre, beletemetnie a lábujjait a kis szőnyeg puha rojtjai közé. Ez volt az egyetlen dolog, ami egy kis melegséget szolgáltatott neki, ott a jéghideg csempéken kuporogva, körülvéve és sakkban tartva a saját gondolatai által.

Először kimosta a száját, ivott egy kis vizet, megpróbálva ezzel, ha nem is eltűntetni, de legalább elnyomni a keserű szájízét, majd pedig az arcát is megmosta, a hideg víztől tisztább gondolatokat remélve. Ahogyan a mosakodás emlékeként a hideg vízcseppek lecsöppentek a borostás álláról, hogy a mosdó fehér porcelánján folytassák az útjukat a tekintete megtalálta a saját tükörképét a csap fölött lógó falitükörben. Fáradt, elgyötört, jégkék, karikás szemek pillantottak vissza rá, addig a rövid pillanatig, amíg el nem kapta a tekintetét.

Mostanában nem szeretett tükörbe nézni. Egyrészt pontosan tudta, hogy milyen rossz bőrben van, nem kellett neki emlékeztető, hogy figyelmeztesse erre a tényre. Másrészt pedig, valószínűleg nem csak a saját, hanem Steve sajnálatára is, a tükörből elsődlegesen nem James Buchanan Barnes nézett vissza rá, hanem a Tél katonája. Ez pedig megrémítette. Mindennél jobban félt attól, hogy elveszti, vagy már esetleg el is vesztette azt a férfit, azt a katonát, aki egykoron volt. Kereste, elkeseredetten kereste a háború korabeli James-t, Bucky-t a saját vonásaiban, de csak nagyon ritkán, szinte véletlenül talált rá, egy-egy arcélre, vagy fintorra, ami talán emlékeztette arra, hogy ki volt Ő oly sok évvel ez előtt. A Hydra előtt. A Tél katonája előtt.

Azt a gépet, azt az érzelemmentes gyilkos eszközzé lealacsonyított emberi lényt, ami a Tél katonájának nevezte magát, viszont minden egyes alkalommal tisztán látta. És kénytelen volt elviselni is. Semmit sem tudott tenni ellene. Makacsul ott volt, mintha helyet követelt volna magának egy olyan világban, amiben már nem is szabadna létezni ilyesmiknek. Egy mítosznak kellene lennie, csupán egy kísértetnek, egy letűnt kor árnyának. De, ennek ellenére Bucky számára túlságosan is valóságos volt a saját szörnyetege. Így a legegyszerűbb megoldásnak a tükrök kerülése tűnt a számára.

A tekintete teljesen véletlenül, amíg fáradtan és céltalanul vándorolt a fürdőszobaszekrény polcain, Steve régimódi borotvapengéjén állapodott meg. Milyen könnyű is lenne… Gondolta bágyadtan, ahogyan a tekintetét továbbra is fogva tartotta a pengén megcsillanó lámpafény. Gyors, és tiszta munka… Még valamilyen szinten tisztességes is…Csak beülne a kádba és ott csinálná… A vér nagy része így egyszerűen eltűnne a lefolyóban… Merengett tovább és szinte már érezni is vélte a nyakán a megfelelő ponton a kés élének hideg érintését. Nem először gondolkodott el az öngyilkosságon azóta, mióta megszökött a Hydra-tól. Abban a két évben, amikor éppen nem menekült, teljesen egyedül volt, és nőtön nőtt körülötte a sötétség, amit az okozott, hogy egyre több mindenre emlékezett abból, aminek az elkövetésére kényszerítették, szinte naponta megfordult a fejében az ötlet. Egy-egy alkalommal pedig igencsak közel járt a megvalósításához is. Tisztán emlékezett még arra, mikor először szorította egy pisztoly csövét a fejéhez, hogy aztán szégyenkezve, remegő kézzel leejtse a fegyvert az ölébe. Minden egyes alkalommal, még akkor is, amikor a legközelebb táncolt a szakadék széléhez egyvalami tartotta csupán vissza. Pontosabban egyvalaki. Steve Rogers. Még mielőtt beköltözött volna hozzá, csakis Steve-nek, annak az ismeretlen férfinak a gondolata tartotta életben. Hogy van valaki odakint, aki Őt keresi, mert meg van győződve róla, hogy ismeri Őt. Valaki, aki folyamatosan Őt kutatja a tekintetével, meg akarja találni, de nem azért, hogy megölje, vagy örökre bezárja valahová, hanem mert segíteni akar neki. Miután pedig lakótársak lettek a bűntudat nem engedte meg, hogy végezzen magával. Még csak a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy miután Ő meghal a saját keze által, Steve még saját magát hibáztassa a történtek miatt. Pontosan tudta, hogy így lenne, már csak abból kiindulva, amennyit idáig látott a férfi viselkedéséből. Akárhányszor csak Steve ránézett, minden pillantásával, minden mosolyával támogatni akarta Őt. Biztosítani arról, hogy most már jó helyen van, biztonságban, és mindent el fog követni azért, hogy jobban legyen. Mindennek tudatában pedig egyszerűen már nem tudott volna tiszta szívvel véget vetni ennek az egésznek. Addig nem, amíg egyetlen egy embert is összetörne a halála. Márpedig Steve-nek, aki tényleg nagyon igyekszik, hogy segítsen neki, biztosan nem lenne könnyű, hosszú-hosszú ideig. Főleg, ha az Ő fürdőjében végezne magával, a másik férfi saját borotvájával. Így nem maradt más, mint tovább menni…

Éppen abban a pillanatban, amikor Bucky a csap felé nyúlt, hogy megnyitva azt ihasson még egy kis vizet, döntött úgy a lakás tulajdonosa, Amerika kapitány, hogy benyit a fürdőszobába. Bucky megmerevedett a mozdulat közben és kissé ijedt tekintetét, alaptalanul félve attól, hogy rajtakapták, hiszen valójában most nem csinált semmi gyanúsat, a szőke férfin felejtette. Steve hasonlóan megtorpant az ajtóban, kissé meglepődve azon, hogy ilyen későn, vagy éppen korán pont itt találja James-t.

Bucky? – kérdezte Steve meglepetten, pár perc elteltével, ahogyan megpróbálva oldani a kettejük közötti hirtelen beállt fagyost légkört, lazított a testtartásán, és lassan, egyenként elkezdte kikapcsolni az egyenruháját rögzítő csatokat. A megszólított még csak most fogta fel, Amerika kaptány jellegzetes uniformisával szemezve, hogy Steve valószínűleg éppen most ért haza a munkájából. Legalább is a koszos, pár helyen megpörkölődött egyenruha, az a pár horzsolás, ami a férfi arcán éktelenkedett, valamint a karján lógó sisakja is ezt bizonyította. – Ugye nem én ébresztettelek fel? – kérdezte máris bűnbánóan mosolyogva.

Nem, dehogy… - motyogta a csap felé bökve. – Csak szomjas voltam – tette még hozzá Bucky nagyon reménykedve abban, hogy semmiféle árulkodó jel sincs se rajta, sem az apró fürdőszobában, ami lebuktathatná Steve előtt.

Minden rendben? – kérdezte a férfi egyenesen Bucky szemeibe nézve kissé talán bizonytalanul, vagy éppen féltőn. – Elég gyűröttnek nézel ki…

Persze…minden okés… - mormolta a megszólított, lassan, több részre tördelve ezt az egyszerű mondatot, azért, mert hazudnia kellett egy olyan embernek, az egyetlen olyan embernek, aki tényleg törődik vele, és ha kell kiteszi a szívét is érte, csak azért, hogy tényleg minden rendben lehessen.

Sok dolog volt, amit James mostanában ki nem állhatott. Vagy másban, vagy éppen magában. És az egyik ezek közül az volt, amikor arra kényszerült, hogy hazudjon Steve-nek az állapotát illetően.

Egyébként meg, nézzenek oda, ki beszél… - mondta és megpróbálkozott egy gunyoros fintorral is, pedig semmi kedve nem volt viccelődni, ami végül is egészen meggyőző lehetett, mert Steve is halványan elmosolyodott, ahogyan végignézett saját minősíthetetlenül koszos egyenruháján.

Így néz ki az, aki késő este hazaesik a munkából – nevetett halkan Amerika kapitány, ahogyan közszemlére téve a felsőjét, megpróbálta azt néhol leporolni több kevesebb sikerrel. Majd inkább megállt, és újabb komoly, átható pillantást vetett a másikra. – De, Buck, ha bármi van, tényleg bármi, nekem nyugodtan elmondhatod. Biztos, hogy nincs semmi, ami, öhm…, semmi gond? – kérdezte Steve kutatva a megfelelő szavak után.

Bucky egyértelműen látta, hogy Steve még azzal sem akarja megbántani, hogy olyasmit kérdez tőle, amire kényelmetlen lenne neki válaszolni, inkább ráhagyja, hogy egészítse ki magában a gond fogalmát. És éppen ezért, James-nek csak még jobban elszorult a szíve. Félt, hogyha kinyitja a száját, akkor önkénytelenül is kibukik rajta minden, de tényleg minden, ami az utóbbi két hétben nyomasztotta. Hogy ezt elkerülje, csak bólintott egyet, jelezve, hogy igen, tényleg minden rendben van. Emellett talán Steve szemébe hazudni is könnyebb volt csupán egy apró fejbiccentéssel, mint üres szavakkal.

Hogy hogy csak most értél haza? – kérdezte inkább, ezzel is elterelve saját magáról Steve figyelmét.

Kissé elhúzódott a dolog… - mormolta a férfi, ahogyan lerángatta magáról a kesztyűit. Úgy festett Steve elégedett, vagy legalább is egyelőre az Bucky válaszával, így Ő sem firtatta tovább a dolgot. – Pár órával ez előtt még úgy festett a helyzet, hogy egészen hajnalig kint leszünk. De, aztán szerencsére megérkezett az erősítés – mondta fáradtan megdörgölve a szemeit.

Bucky-nak, miután már nem vonta el a figyelmét, a kosz, a por és az alvadt vérrel fedett sérülések rétege, sikerült azt is észre vennie, hogy Steve milyen elcsigázottnak néz ki. Úgy festett, mint valaki, aki már egy álló hete ébren van, és még ráadásul át is rohant rajta egy komplett építkezés, még mielőtt hazatalált volna. James egészen addig, amíg Steve be nem nyitott a fürdő ajtaján, meg volt róla győződve, hogy Amerika kapitány már rég hazaért, amíg Ő aludt, és most háborítatlanul alussza az igazak álmát. Így csak még nehezebb lesz majd teljes csendben alvást mímelnie a saját szobájában, amíg Steve le nem fürdik, és el nem alszik. Pontosan ahogyan a rémálmaival, úgy az álmatlanságával sem szerette volna megijeszteni a szőke férfit. Nem akarta, hogy csak egy újabb dolog kerüljön elő, egy újabb okot szolgáltasson, amiért a másiknak aggódnia kelljen.

Hol voltatok? – kérdezte, tovább figyelve, ahogyan Steve ezúttal a kosztól a felismerhetetlenségig elszíneződött csizmáitól szabadul meg.

Kaliforniában. Hetes erősségű földrengés volt – mormolta a férfi, beletúrva a sisak által összekócolt, izzadt szőke tincseibe.

Amint Steve kimondta az állam nevét, Bucky-nak rögtön beugrott, hogy már az esti híradóban, amit egyébként nem is szabadott volna megnéznie, is erről a földrengésről tudósítottak. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy Steve-t is oda küldték ki. Egy pillanat alatt végig gondolva a helyzetet, James számára már hirtelen sokkal gyanúsabbnak tűntek Steve sérülései.

Az ilyen esetekben, Téged nem, mint koordinátort vezényelnek ki terepre? – kérdezte, és annak ellenére, hogy megpróbálta visszafogni magát, és csupán érdeklődőnek feltűntetni a kérdést, valószínűleg még így is túl erősen ki lehetett hallani a hangjából a rosszallást. Legalább is Steve gyors oldalpillantásából erre következtetett.

De, igen, igazad van… - mondta Steve nekidőlve a csapnak, felöltve szokásos ragyogó mosolyát. – Ellenben, szerintem annyira azért emlékszel, hogy tudd rólam, hogy egy ilyen vészhelyzetben nem tudok csak egy asztal mellől parancsokat osztogatni. Be kellett mennem… Én olyan embereket is meg tudok menteni, akiket lehet, hogy mások csak sokkal később, vagy egyáltalán nem. Bár, csak koordinátor vagyok, de a végén úgy is, minden egyes esetben én is ott vagyok a mentőcsapatban. Nem tehetek róla, de… Ezt érzem helyesnek… - fejezte be, azzal a tekintettel felpillantva Bucky-ra, amivel eddig minden alkalommal sikerült meggyőznie Őt, lehetett szó akármiről, kezdve azzal, hogy beköltözzön-e hozzá, egészen addig, hogy mit egyenek reggelire.

Értem… - dörmögte James, miközben Steve helyett a tenyereit vizslatta. Mindkettőt, a hús-vért és a fémet is. – De lehetnél egy kicsit óvatosabb…

Ugyan már, ezek csak karcolások – felelte Steve, szinte már majdnem nevetve, egy cseppet sem törődve a késői órával.

Azzal, mintha tudtán kívül, ironikus módon, csak azért, hogy rácáfolhasson a legutolsó kijelentésére, kicsatolta a felsőjét tartó utolsó kapcsot, ami egy kisebb porfelhőt keltve hullott a fürdő padlójára, majd elkezdett kibújni a trikójából is, ami inkább volt rozsda színű, mint fehér, és miután Steve felsőtestének nagy része már szabaddá vált, Bucky akkor látta meg. Egy golyó ütötte lyuk, már rég beforrott sebhelyét, a férfi hasfalán, valamivel a köldöke felett.

Nem kellett hozzá percekig merednie a sebre, hogy az összefoltozgatott memóriájából előkerüljön a megfelelő emlék. Nem úgy, mint más esetben, amikor előfordult, hogy napokat is elpiszmogott valamiféle fontosnak tűnő emlék tovatűnő árnya után kapkodva, most azonnal megvolt az, amit keresett. Elég volt egyetlen futó pillantás, fejben máris újra ott állt két évvel ez előtt a Hydra, vagy éppen a SHIELD valamelyik hordozóhajóján, kezében egy pisztollyal, eltéveszthetetlenül a neki háttal, legalább nyolc méterrel fölötte álló, Amerika kapitány hátára célozva a megfelelő ponton. Szinte érezte, ahogyan az ujja ráfeszül a ravaszra, majd gondolkodás nélkül meghúzza azt. A fegyver elsül, Steve pedig lassan, hétrét görnyed a fájdalomtól, majd térdre esik. Olyan valóságos volt minden. Szinte hallotta a szirénákat, érezte a még éppen lebegő, de lassan a darabjaira hulló hajót a talpa alatt. Valami égett dolog bűze csavarta az orrát, bár ez semmiség volt a törött karja miatti fájdalomhoz képest. El akart menni, hiszen tudta, hogy már bevégezte a küldetését, a férfi halott, de valami mégis ott tartotta. Ott tartotta, lecövekelve, ahonnan lőtt, a tekintetét pedig a megsebesült férfira tapasztva. Még a káoszt keltő, lassan szétporladó égbolt sem tudta megakadályozni, hogy lássa, ahogyan a vér átüt Amerika kapitány uniformisán, egyre nagyobb vörös foltot hagyva a fehér szöveten…

Bucky! Bucky! Szólalj meg! – Két erős kéz szorítása, valamint Steve már majdnem kétségbeesetten riadt hangja térítette vissza a valóságba.

A fürdőszoba hideg csempe padlóján ült már megint, pedig nem emlékezett rá, hogy egyáltalán megmoccant volna az elmúlt pár percben. Steve ott volt előtte fél térdre ereszkedve, mindkét kezével biztosan tartva a karjainál fogva, miközben a férfi mélykék szemei az Ő hidegkék szempárját keresték.

Az eset nem volt egyedi precedense James problémáinak. Korábban is történt már hasonló, amikor is egy hirtelen feltörő vagy előbukkanó emlék miatt teljesen mozdulatlanná vált, szinte megnémult. Olyan volt, mintha megfagyott volna, a külvilág és az azzal való kapcsolata megszűnt, a tudata kizárólag az emlékre koncentrálódott. Ott ragadt az emlék túlságosan is élethű visszhangjában, addig, amíg valaki ki nem rángatta belőle. Valószínűleg most is ez történhetett, mozdulatlanul, pislogás, sőt a legkisebb rezdülés nélkül fixírozhatta Steve sebhelyét egészen addig, amíg ez fel nem tűnt a másik férfinak is. Sőt, abban is biztos volt, hogy Steve elkezdte szólongatni, és amikor látta, hogy semmilyen visszajelzést nem kap, akkor Ő nyomta le a padlóra is.

Steve… - suttogta elhaló hangon, ahogyan lassan összeállt a fejében, hogy pontosan mi is történhetett vele az előbb. Már eddig is folyamatosan a rosszullét környékezte, de ez a rövidke, csupán alig pár pillanatnyi villanás a múltból csak még jobban megnehezítette a dolgát abban, hogy szét ne csússzon, és le ne terítse a kimerültség és az őrjítő bűntudat kettőse. Épphogy csak egy pillanatra találkozott a tekintete Steve-ével, máris érezte, ahogyan felkavarodik a gyomra az önutálattól.

Nyugodj meg, Buck – csitította még most is a másik férfi, hüvelykujjával megnyugtatóan simogatva a felkarját, ott, ahol James-t tartotta. – Nem történt semmi baj. Brookly-ban vagy, én Steve vagyok, és itt teljes biztonságban vagy… Nem kell félned semmitől. Mély legevő… - sorolta Steve úgy, mint valaki, akinek igen nagy rutinja van abban, hogy megnyugtasson sokkos állapotban lévő embereket.

Vajon ezt is a fronton tanulta…? Gondolkodott el egy röpke pillanatra Bucky, majd a tekintetét ismét elkapta Steve, hipnotikus és megnyugtatóan kék pillantása. Nem tudta elképzelni, hogy hogyan képes ilyen odaadón nézni rá, annak ellenére is, hogy korábban megpróbálta megölni, és most pedig semmit sem képes viszonozni abból, amit kap, mert, emlékek híján, nem tudja, hogy hogyan kellene. Miért bízik Steve még mindig abban, hogy egyszer újra a régi Bucky lesz? Miért, miközben ennél elképzelhetetlenebb dolog nincs is?

Gyűlölte, hogy ennyire tehetetlen. Tehetetlen a saját félelmeivel szemben, a memóriájával kapcsolatban, a legyűrhetetlen önutálata ellen… Hiszen, az előbb is, elég volt egyetlen röpke emlékfoszlány a Tél katonájától, máris úgy érezte, hogy megint a hányinger kerülgeti. És sajnos a helyzeten nemhogy segített volna, csak rontott Steve hozzáállása. Logikátlan, hogy továbbra is úgy kezelje Őt, mint a barátját. Hogy harcba menjen érte, ha kell az egész világ ellen. Hogy mindenki másnak hátat fordítson, csak hogy egy ilyen sérült, beteg ember gyógyítgatásával foglalkozzon. Nem szabadna egy olyan jó embernek, mint Steve, rá, egy olyan menthetetlenre, mint Bucky, pazarolnia az idejét…

Steve, nem tudom, hogy érdemes vagyok-e minderre…

Én… - csuklott el egy pillanatra a hangja ahogyan beszélni próbált. Nem bírta elviselni tovább Steve átható pillantását, így inkább másfelé nézett, majd legvégül becsukta a szemeit. – én sajnálom, hogy… - De nem tudta befejezni a mondatot.

Túl sok minden tódulhatott volna a mondat végére, amit sajnált jelen pillanatban. Sajnálta, szörnyen sajnálta, hogy meglőtte Steve-et, hogy ellene fordult, hogy kis híján megölte, hogy most, amikor a szőke férfi mindenben támogatná, Ő nem tud meggyógyulni, hogy nem képes visszaszerezni az emlékeit, hogy ilyen gyenge, végtelenül és erőtlenül gyenge a saját démonaival szemben, hogy nem tud továbblépni, mert nem látja a következő lépcsőfokot…

Sajnálom… - ismételte meg suttogva, majd még mielőtt Steve szóhoz juthatott volna, amilyen gyorsan csak képes volt rá, ilyen félkómás állapotban, lefejtette magáról a kapitány kezeit, majd felállt, és határozottan, majdnem futva elindult a saját szobája felé.

Nem volt más választása, úgy érezte, hogyha egy perccel is tovább kell elviselnie ezt a nem kiérdemelt törődést, tudva azt, hogy mennyi-mennyi szempontból bűnös, újra rosszul lesz.

Szerencsére Steve nem ment utána, vagy csak nem volt elég gyors, hogy megállítsa, így gond nélkül elérte a szobáját. Feltépte az ajtót, bebotorkált a teljesen sötétbe borult hálószobába, majd ugyanazzal a lendülettel becsapta maga mögött a bejáratiajtót és hosszan lenyomta a kilincset, ettől remélve azt, hogy majd magától bezáródik.

Az ablakok elfüggönyözve, az ajtó becsukva, az összes lámpa leoltva. A kis szobában koromsötét volta, Bucky semmit nem látott maga előtt, még az ágyának a körvonalait sem tudta kivenni. Már teljesen mindegy alapon, nem törődve azzal, hogy akár orra is eshet, négy hosszú lépést tett meg előre a sötétben, egészen addig, amíg a térde valami puhának nem ütközött. Megtalálva az ágyat, leült a matracra valahol a párnája közelében, majd a takarót magára csavarta. Mindig úgy borította magára a plédet, hogy az kapucniként a fejét, sőt néha még a szemeit is eltakarja. Most is valahogy így sikerült bebugyolálnia magát a puha takaróba, hogy az félig az arcába lógott. Persze ebben a feneketlen sötétségben egyáltalán nem számított, hogy lóg-e valami a szemei előtt, vagy sem. Semmit sem látott, és pár másodpercig, csakis a saját szívdobogását hallotta. Mintha a mindig zajos brooklyn-i forgalom is úgy döntött volna, hogy megszűnik, vagy legalább is hangtalan lesz. Egészen fél percig nem történt semmi, majd, amikor Bucky már azt hitte, hogy Steve elment fürdeni a kapitány közvetlenül az ajtó lapjának túloldaláról, tompa hangon megszólalt.

Bucky… - kezdte Steve, és James szinte már látta is maga előtt, ahogyan a másik férfi gondterhelt arckifejezéssel egyik kezével a kereten támaszkodik, miközben a homlokát az ajtó lapjának dönti. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz lehet neked… Én…én tényleg elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet nem tudni azt, hogy ki vagy valójában. De egyvalamit nagyon is jól ismerek, mert megtapasztaltam. Tudom, hogy milyen szörnyen csüggesztő érzés egyedül lenni. Én is nagyon magányos voltam, miután felébredtem itt, ebben az ismeretlen században… Sehol egy ismerős arc, vagy név, sehol egy barát… Minden olyan, idegen volt…Egészen addig elveszett voltam, amíg meg nem találtalak Téged. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekem nem számít meddig tart, hogy visszahozzuk, ha nem is az összes de legalább az emlékeid nagyját. Egy pillanatig sem jelent gondot, vagy terhet. Eltarthat akármeddig, én akkor is teljes mértékben boldog és elégedett leszek, már csak attól, hogy itt vagy velem… Tudom, hogy ez borzasztóan önző tőlem, hogy itt akarlak tartani magam mellett, csak mert úgy nekem, nem is tudom, kényelmesebb vagy jobb…olyan, mint régen…Te itt vagy nekem, és így már nem vagyok egyedül. Ha Bucky vagy, ha nem, akkor sem vagyok egyedül. És szeretném, vagy legalább is remélem, hogy én is lehetek a számodra olyasvalaki, aki elűzheti a magányod. Ha másra nem is vagyok jó, legalább erre az egyre… - mormolta Steve, majd elhallgatott. – Megértem, ha nem akarsz velem beszélni az előbbiről…sőt, azt is, ha semmiről. Csak, szeretném, ha tudnád, hogy ebben a lakásban Te is otthon vagy. Biztonságban…

James közbe akart volna vágni, több soron is, hogy megmondja Steve-nek, a szemébe mondja, hogy Ő egyáltalán nem tartja önzőnek a másik férfit. Nem is ismer nála önzetlenebb embert. És az pedig, hogy nem jó semmire, nevetséges… Pont Ő, aki erejét nem kímélve, mindenféle módon támogatja és segíti Őt? Hiszen még azt is felkínálta neki, hogy költözzenek össze, ezzel egy állandóan, a saját otthonában is jelen lévő problémát zúdítson a saját nyakába… Meg akarta mondani neki, hogy ostoba, végtelenül ostoba, ha nem látja, hogy az egyetlen ember, aki hibás valamiben is kettejük közül, az Ő, Bucky.

De odáig sem jutott el, hogy kinyissa a száját. Még mielőtt bármit is mondhatott volna elszorult a torka. Nem tudta, hogy miért nem szólt közbe. Talán még mindig attól tartott, hogyha egyszer elkezd beszélni, akkor sokkal többet mond majd a kelleténél. Hogy ha egyszer és mindenkorra mindent kiadott magából, azzal eléri, hogy Steve véglegesen kiábránduljon belőle és lemondjon róla. Másrészt pedig, azt szerette volna, ha Steve azt hiszi, hogy elaludt, és Ő is elmegy lassan lefeküdni.

Bucky a csend természetéből, abból, ahogyan a némaság várta, hogy szavakkal töltsék ki, az Ő szavaival ezúttal, tudta, hogy Amerika kapitány még ott áll az ajtó túloldalán és a válaszában reménykedik. Lassan eltelt egy perc, majd kettő, a végén talán tíz is, amikor Steve halkan sóhajtott egyet, sarkon fordult és otthagyta James szobájának ajtaját.

Bucky kifújta a tüdejében tartott levegőt. Nem is vette észre, hogy egyáltalán visszatartotta volna… Egy kis idő elteltével valami nehéz és szőrös ugrott fel az ágyára azért, hogy letelepedhessen közvetlenül mellette, a párna és a takarója közé bebetonozva magát. Steve kóbor macskából háziasított cicája volt az, Pandúr. A neve, csupán egy betűben tért el a kandúrtól, ami rendkívül stílszerű volt, tekintve, hogy a barna cirmos, jól megtermett macska lány volt. Ez a macska volt Steve-en kívül az egyetlen élőlény, aki úgy fogadta el Bucky-t, ahogyan volt. A fémkarjával, és a foltszerű emlékeivel egyetemben.

James elmerengett azon, hogy nem is látta legutoljára, hogy Pandúr éppen az Ő szobájában ejtőzött volna. Lehet, hogy egész nap itt aludt, valami rejtett zugban… A macska hozzápréselődött a combjához, egy kis meleget adva ezzel Bucky-nak. Nem dorombolt, hiszen a férfi sem simogatta a macskát, de legalább ott volt, a melegségen kívül egy kis társaságot is szolgáltatva ezzel, az egyre mélyülő sötétségben. Pandúr, a fém hűvössége és keménysége ellenére is szerette, ha Bucky közelében lehetett, éppen ezért sokszor pihent le a férfi mellett, mintha, akár a gazdája, Ő is segíteni akarna neki.

James utált fázni, majdnem mindennél jobban gyűlölte a hideget. Talán éppen ezért is jelentett számára olyan sokat, lehetett az bármi, ami fel tudta egy kissé melegíteni. Bár maga a melegedés is elég lassan ment. A fém karja, mint valami bizarr lefolyó elszívta tőle a legkisebb hőt is, és elvezette messze-messze a testétől. Az a fémdarab az oldalán mindig hideg volt, bármit is csinált vele. Hideg, kemény és nehéz. Maga a hideg utálata beléivódhatott éppen a karja, vagy a kriogén állapotban eltöltött hosszú évek miatt is. Persze, megpróbált tenni ellene: például hosszú ujjú pólókat húzott, amik ráadásul a fém látványt is eltakarták. Sajnos mindez sem segített azon, hogy egy-egy lidércnyomás után ne a hidegtől reszketve ébredjen fel, annak ellenére is, hogy a felsőjének a háta szinte úszik a verejtékben, a rémálom miatti forgolódástól.

Az álom pedig, mint minden egyes nap amióta csak itt lakott Brooklyn-ban, az éjjel hátra maradó részében elkerülte. Valójában, csak most jött rá, hogy mióta itt van, még nem sikerült egy egész éjszakát átaludnia ebben az ágyban. Az ágyon ülve, megpróbálva egy kicsit felmelegedni, pihentetésként lehunyt szemekkel várta meg a napfelkeltét a szunyókáló Pandúr társaságában. A lezárt szemhéjain keresztül is érzékelte, ahogyan a szoba a függönyök ellenére is lassan, de biztosan megtelik fénnyel és színekkel. Tudta, hogy hol kel fel a nap, már vagy legalább ötször végig nézte álmatlanul a pirkadatot a szobája egyik ablakából. A nap két többemeletes ház között bukkant fel először, fényével bearanyozva a sok-sok ablakot és kirakatot az utcában. Majd lassan elárasztotta az utcák járdáit, és legvégül bevilágított a lakásokba, szobákba, házakba is.

Pár perccel Steve fél hetes ébresztője után, meghallotta, ahogyan a férfi a konyhában tesz-vesz, valószínűleg kávét főz. Hosszan kifújta a levegőt, majd megdörgölte a szemeit, így próbálva meg kipihentebbnek feltűntetni magát, mint amilyen valójában volt. Lecsavarta magáról a takaróját, aminek Pandúr nem éppen örült, le is ugrott az ágyról, jelezve, hogy már nem kíván a szobában tartózkodni, majd Bucky-val együtt kilépett a szobából, hogy mindketten csatlakozhassanak Steve-hez a konyhában.