-Hinami, fuss innen!-súgom kislányomnak, s még egyszer utoljára megölelem, nem hiszem, hogy élve kijutok innen. Legalább akkor ne lássa a halálomat, még gyerek ahhoz.

A kagunémat szétnyitom, s Hinamit egy lökéssel szélnek eresztem. Megdöbbenve néz rám, nem igen akarja elhinni, hogy ezt teszem. Pedig még nem is nagyon értheti szegény, hogy hamarosan teljesen árva lesz, mindez a CCG hibája. Ha nem akarnának minket vadászni, akkor békében élhetnénk. Hiú remény.

A görnyedt hátú, ősz nyomozó felé fordulok, s elsötétedő szemekkel feszítem meg a szárnyaimat. Nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzáérjenek. az csak vihogva néz engem, majd gúnyosan megszólal:

-Nem hittem volna, hogy a ghoulok ennyi mindent megtesznek, hogy egy kicsit is embernek játszódjanak. A maga férje is sírva vergődött, hogy "Csak a családomat ne! A családomat ne!"-mélyíti el a hangját. A szemét! Nem is ismeri a fajtánkat, de zsigerből gyűlöl minket. Nem jobb egy fokkal se, mint a ghoulok. -De mindegy már neki, hisz' egy tökéletes quinquevel ajándékoztatott meg a halála!-nevet fel fülsértően. Ledermedtem egy pillanatra, majd fellángoló dühvel felé csaptam a kagunémet. Nem hagyhatom, hogy ez az alak megölje a lányomat! Nem szabad erre a sorsra jutnia!

Soha!

A csapás elől vidáman félre ugrott, s lebiggyedő ajkakkal mustrált végig kidülledt szemeivel.

-Nem igazán jártas a harcokban, talán a férje volt a betevő szerző?- húzza el a száját fintorogva.

Hogy merészeli!

A következő támadás a mögöttem lévőket célozta, s az egyik karját elkapva, összezártam körülötte a kagunét. A csont recsegve törött szilánkosra, a férfi pedig üvöltve esett térdre. Ő is bántani akarja Hinamit! Mindenki Bántani akarja a kislányomat! A kakugan egyre vörösebben izzott a szememben, s már készültem volna még egy ember karjának megcsonkítására, mikor a semmiből felbukkant egy ismerős bikaku szelte át az oldalamat. Ordítva térdre estem.

Nem lehet!

A férjemet láttam a bikakuban, ami tekergőzve visszacsapódott a használójához. Az idősebb nyomozó felröhögött, még őrültebben, mint eddig bármikor, s szánakozva nézett rám.

-Ennyit ér a fajtátok!-susogta, s intve jelzett a sikátor szájában álló kettőnek.- Amíg van kezetek és lábatok üldözzétek a gyereket!-utasította őket nyekergő hangon. Egy pillanatra ,mintha megállt volna a szívem, sháromszorosával gyorsabban kezdett el lüktetni a melkasomban. Kétségbe esve csaptam még egy utolsót, s kimerülve foszlott szét a kaguném. Remélem egyet agyonvágtam.

Mosolyogva gondoltam a kislányomra. Ő az utolsó dolog az életemben, amit adni tudok a világnak. Asaki igaz, hogy régen, még a kezdetekkor még egy vérengző vadállat voltál, de már megváltoztál. Miért kellet akkor üzletelni azzal a Jasonnel? Hinami is erre a sorsra juthat, tudom, de minden idegszálam tiltakozik ez ellen. Ő egy kedves, aranyos gyermek, aki csak normális életre vágyik és szeretne egyszer megtanulni tökéletesen, folyamatosan olvasni, hogy majd a jövőben ő olvashasson a gyermekeinek, akik normális, harmonikus családban élnek. Úgy sajnálom, hogy ghoul, nem ezt az életformát érdemli. Remélem, hogy Yoshimura-san képes lesz megóvni őt a bajtól. Ott lesz ugyan vele Touka-chan és Kaneki-kun is, de már nem tudják ugyanazt nyújtani a kicsimnek, mint amit mi adtunk, míg éltünk.

-Miért mosolyogsz?-kérdezte a férfi, s a férjemet meglendítve kioltotta az életemet.

Egy jobb jövőért, Hinaminak!