Csak idő kérdése volt, hogy az én falum legyen a következő.
Már hónapok óta fekete lovakon járt a halál a környéken. Az egész megyében, az északi földektől a déli erdőkig égtek a malmok, sivalkodtak az ólból kiterelt malacok és üvöltöttek a kezüket, fülüket vesztett szerencsétlen parasztok.
Okot találhatott volna az ember százat is mindegyik ujjára, már ha még megvoltak az ujjai, miért sújt minket az Úr ezzel a végtelen szenvedéssel. Éppen ezért szerencsésnek érezte magát az, aki legalább azt az egy okot meg tudta a kezén mutatni, ami önmagában is megmagyarázott mindent: a nottingham-i seriff. Carwile bíró, János király hű alattvalója és képviselője, élet és halál ura a megyében. Bár ha a számokat nézzük, mégis inkább a halál ura volt az öreg. Nem létezett olyan bájital a földön, aminek a segítségével a seriff annyi gyermeket nemzett volna a világra, ahány embert megölt; ha nem is saját kezével, elvégre egy magát kereszténynek mutató nemesember nem piszkította be magát mások vérével, hanem inkább a katonái, a fekete lovagok által.
Amikor egy tolvajnak kikiáltott ártatlan fiú keze, egy boszorkánysággal vádolt leány haja, vagy éppen a szomszéd házát felgyújtó égő nyílvesszők hullottak alá a porba, minden jobbágy letérdelt és fejet hajtott Carwile akarata előtt. Ennyi idő után már nem kiabáltunk, nem tiltakoztunk és nem ejtettünk könnyeket. Ugyan minek?
Az ember tartogassa az erejét értelmesebb dolgokra ahelyett, hogy hiábavalóságokra pazarolja. Csak idő kérdése… ezt soha nem felejtettük el. Így legalább nem értek váratlan meglepetések.
Amikor Stockhill sorra került, március eleje volt. Épp hogy csak sikerült túlélnünk a telet, hálát adva Istennek, hogy egyetlen gyermek sem halt éhen, és hogy maradt még némi dohos vetőmag a ládákban, hogy ültethessünk is valamit az újévben. Amikor a seriff katonái megjelentek a faluban, fekete ruhában és fekete lovakon, mindenki a falu közepén levő füves területre indult. Térnek nevezni nagyképűség lett volna… Megvárni azt, hogy a katonák úgy rángassanak ki a házból, viszont ostobaság…
A katonákat nem ismertük. Ha volt is közöttük környékbeli, a katonák mindig fekete kendőt viseltek az arcuk előtt, hogy ne ismerhessük fel őket. Szerettem azt gondolni, hogy van közöttük erőszakkal besorozott férfi, aki a szíve mélyén még mindig szégyelli, hogy mire kényszerítették. A tízfős csapatot az egyik kapitány vezette, aki szintén kendőt hordott. Bár az övé vörös volt, kegyesen jelezve így az embereknek, ki felé fordulva kell letérdelnünk.
Semmit sem tudtunk adni nekik, és azt is közönyösen néztük végig, hogy végigkutassák a házakat. Elvégre tisztában voltunk vele, hogy úgysem találnak semmi mozdíthatót. Ahhoz még túl korán volt.
Anyám sóhajtva rám pillantott, óvatosan persze, még mindig lehajtva tartva a fejét, nagyjából a fekete lovak térdével egy magasságban. Ha nincs más, maradnak az emberek. Fiatal és erős férfiak a bányába, vagy a városi őrségbe, meg fiatal lányok, a legkülönbözőbb célokra… Azt nem tudhattuk persze, hogy mára milyen parancsot kapott a kapitány. Mindazonáltal nem kellett sokáig várnunk. Mivel ő is tisztában volt a körülményekkel, nem erőltette a dézsmát, inkább visszaparancsolta a katonákat, és leszállt a lóról.
Lassan végigsétált a sorfal előtt, meg-megállva, ahol hosszú hajat vagy főkötőt látott. Nem fecsérelte az idejét arra, hogy az arcunkat is megnézze. Úgyis kormos volt minden leányarc… Anyáink hiábavaló próbálkozása arra, hogy megvédjenek bennünket attól, ami rosszabb a halálnál is: a szégyentől. Végül visszafordult a sor végén, és a kardja gombjával kiválasztott öt lányt. Az asszonyokat meghagyta a falunak. Elvégre kell, aki gondoskodik az utánpótlásról. Két katona összeterelte a lányokat, akik néma csendben, de a félelemtől tágra nyílt szemmel keresték családtagjaik tekintetét.
Senki sem szólt egy szót sem, az egész jelenet egyetlen hang nélkül zajlott le. Ugyan ki akarta volna, hogy a fegyveres katonák elleni, egyébként teljesen felesleges tiltakozó akció miatt megbüntessék az egész falut? Elvitték a lányokat… De legalább még élnek, és talán élve vissza is térnek egyszer…
Amikor felálltam, éreztem, ahogy anyám keze egy pillanatra megérinti a lábamat. Ennyi volt a búcsúnk. Én is visszanéztem, ahogy a többiek, és igyekeztem mosolyogni. Jó, ha az ember szép emlékeket hagy magáról…
Lassan haladtunk, a katonák szerencsére nem sürgettek, és nem akartak mindenáron futóversenyt rendezni a fényes szőrű paripák meg a lányok között. A város nem volt túl messze, alig háromórányi gyaloglás után már meg is érkeztünk.
Nem akartam beszélgetni a lányokkal. Reméltem, hogy lesz még lehetőségünk megvitatni egymással a sorsunk alakulását - már ha egyáltalán ugyanarra a helyre kerülünk. Nagy volt a város, és maga a vár sem elhanyagolható. Hamar eltűntek benne az emberek.
Ezúttal mind az ötünket egyenesen a várba tereltek. Ezek szerint maga a seriff kegyeskedett a szolgálatába venni minket. A belső udvaron az egyik oldalsó épületszárny ajtajánál állított minket újra sorba a kapitány. Az intéző, egy szigorú tekintetű, barna ruhás középkorú férfi egyenként végigmért bennünket. Előle már nem rejthettük el az arcunkat. Letépte a fejünkről a kendőt, és keményen megfogva az állunkat felemelte a fejünket. Aztán a mellette álló férfinak odavakkantotta, kit hova kell kísérni. Másodmagammal, egy Rose nevű lánnyal a konyhába osztottak be. Amikor az intéző szolgája odakísért minket, nem mulasztotta megtapogatni a fenekünket, és a lelkünkre kötni, hogy sose felejtsük el: mi vagyunk a szerencsés kiválasztottak, és ezért örök hála kötelez bennünket a seriff őurasága felé.
Otthagyott bennünket a konyhában, ahol egy kövér szakács meg egy még kövérebb szakácsné osztogatta a parancsokat. A megérkezésünk utáni egy-két órában valóban szerencsének érezhettük magunkat. A konyhában örökké égő tűz ontotta a meleget, a levegőben meg sosem szűnő ételszag terjengett.
- Mi a neved? - kérdezte a szakácsnő, vörös orrát az arcomba tolva.
- Elisabeth. - válaszoltam.
- Jól van, Bess, te kapod a zöldségeket. Aztán mind tiszta legyen ám.
Követtem a mutatóujját, ami egy hatalmas dézsa felé irányított. A dézsa tele volt vízzel, és alig rohadt zöldségek úszkáltak benne. Az én feladatom volt értékelhető mennyiségű, ehető zöldséget produkálni ebből a masszából.
- A nevem Elisabeth. - fordultam vissza a szakácsnőhöz, aki visszakézből lekevert egy hatalmas pofont, aztán ahogy némi tántorgás után ismét egyenesen álltam előtte, egy kést nyomott a kezembe.
- Munkára, Bess. És fogd be a szád, ha enni akarsz.
Nem tiltakoztam tovább, mert természetesen akartam enni. Nekiestem a zöldségeknek, utána Rose meg én az ételek összeállításánál segédkeztünk. A szakács kibökte, hogy ebben a konyhában csak a legmagasabb rangúak számára főztek. Ide értve a seriffet, a kapitányokat, és bármilyen nemesi rangú vendéget, aki a várban tartózkodott. A mai nap átlagosnak és viszonylag csendesnek számított, mert csak tíz-tizenöt ember számára kellett ételeket készíteni.
Nehéz volt józannak maradni a rengeteg finomság között. Már reggel óta nem ettünk, így megpróbáltunk a félig nyers ételből lopni néhány falatot. A szakács észrevette Rose-t, így most neki jutott ki a pofonból. Hamar meg is tanultuk a konyhai ételkészítés szabályait. De legalább vizet ihattunk.
Amikor hosszú órák múlva megkaptuk a beígért vacsorát, a szakácsnő dohos kenyeret és penészes sajtot nyomott a kezünkbe. Nem ülhettünk le.
Ekkorra már régen felülbíráltam korábbi véleményemet a szerencsémről. Rose és én alig álltunk a lábunkon, és csak abból sejtettük, hogy este van, hogy a szakácsnő nagy kegyesen engedélyezte számunkra az alvást. De csak miután a fentről visszaérkező összes üres edényt és tálat elmosogattuk. Kettesben maradtunk, de mégsem volt kedvünk beszélgetni. Az ételmaradékokat a szakácsnő jelenlétében össze kellett gyűjtenünk egy nagy vödörben, amit ő aztán eltüntetett. Remény sem maradt, hogy esetleg szerezhetünk még ételt. Korgó gyomorral cipeltük ki az udvarra a mosogatólével telt dézsát, amit ketten is alig bírtunk el.
Ahogy kiöntöttük az egyik eldugott sarokban, hirtelen megmozdultak az árnyak. Két rongyos, azonosíthatatlan nemű alak vánszorgott a helyre, ahol a föld már elkezdte beszívni a mocskos lét, és fekete ujjaikkal elkezdték összekaparni a sárból a maradékot. Összeszorult a szívem, látva a két nyomorultat, akik állatias hangokat kiadva kutattak valami ehető maradék után.
- Hányingerem van… - nyögte Rose, és én is jobbnak láttam, ha visszamegyünk a konyhába. Már észrevettem, ahogy az egyik őr felénk siet. Nem néztem hátra, ahogy kiabálást, majd nyüszítést hallottam. A két koldust a legrövidebb úton kidobták a várból. Egyenesen a várárokba.
Azt nem tartották fontosnak az orrunkra kötni, hol aludhatunk. Körbenéztünk a konyhában, de bár ott a parázs mellett még mindig meleg volt, annyi hely sem maradt a padon, hogy összekuporogva elférjünk. Tanácstalanul indultunk el a legközelebbi folyosón, és az első fordulónál egy őrbe botlottunk. Tapasztalt fickó lehetett, mert csak végignézett rajtunk, és egy közeli ajtóra mutatott.
- Az a konyhalányok szállása.
Aztán köpött egyet, és felröhögött.
Ami teljesen érthető volt, mivel a kamrának, ahová küldött minket, a két fapriccsen kívül más berendezése nem volt, mint ahogy zár sem az ajtón.
Elmondtunk egy imát a testi és lelki épségünkért, aztán kimerülten elaludtunk a fadeszkákon. Nem említem a két zsákot, amikben valaha szalma lehetett. Most jobban szolgáltak minket, mint lyukas takarók.
Néhány órai alvás után hajnalban felkeltettek. Pontosabban a szakácsnő kirugdalt bennünket az ágyból.
- Ébresztő, lusta népség! - ordított ránk a maga kedves és udvarias módján. - Takarítás!
A kezében egy gyertyát tartott. Így legalább tisztán láthattuk, hogy a folyosón vödrök, seprűk és rongyok várnak ránk. A konyhabirodalom császárnéja végigvezetett, akarom mondani végigráncigált a birodalmában. Megmutatta, meddig terjed az ő hatásköre, vagyis mekkora az az épületrész, melyet nekünk kell tisztán tartanunk. Gazdag császárné volt, mert az övé volt a konyha szintje, a folyosó a vele összeköttetésben levő tucatnyi kamrával, ahol a szolgálók aludtak, és az összes folyosó, ami ezt a területet összekötötte a vár többi részével, egészen a lakótorony aljában levő tágas fogadóteremig.
- Ti nem is léteztek, világos? Senki se lásson meg odafent.- dörögte a szakácsnő. - Kezdjetek mindig a torony aljában, és ahogy a többi szolgáló megy a dolgára, folytatjátok a szobáikkal, majd haladtok visszafelé a konyha irányába. Két órátok van összesen. Aztán ott lássalak benneteket a konyhában tiszta kézzel, tiszta kötényben. Megértettétek?
Hevesen bólogattunk, de nem volt velünk megelégedve, mert belemarkolt hosszú hajunkba, és alaposan megrángatta.
- A hajatokat mindig fogjátok össze, és kössétek be. Nem szeretnénk, ha a bolháitokkal lenne tele a fél vár!
Furcsa szerzet volt a szakácsnő. Amikor végeztünk az összes folyosóval, meg az összes szobával, és már csak a konyhához vezető folyosó volt hátra, intettem Rose-nak, hogy a mi kamránkat se felejtsük ki. Kicsit ideges voltam, hogy nehogy rajtakapjon a szakácsnő, bár nem volt abban semmi rossz, ha a saját szobánkat takarítjuk. De az ember sose tudhatja…
Mint egy soha el nem maradó vendég, egy percen belül megjelent az ajtóban a szakácsnő.
- Tüntessétek el ezt a koszos vizet! - rúgott bele a vödörbe, aztán rám mutatott. - Te, Bess, hordd el magad a pékhez, és hozd el a kenyereket. Az istállónál fordulj balra. - Aztán elfintorodott, és hozzátette: - Szörnyen bűzlenek ezek a vacak szalmazsákok…
Amikor eltűnt, rámosolyogtam Rose-ra. Az istállóban van szalma. Ráadásul a vén boszorka egy szóval sem mondta, hogy nem hozhatunk friss szalmát a zsákokba.
Vidámságomat semmi sem tudta elvenni ma reggel. A várudvarra még nem jutottak el a felkelő nap sugarai, de már csak az Esthajnalcsillagot láttam a kék égen, és a szél a mandulavirágok illatát hozta felém. Aztán meggondolta magát, és inkább lószagot sodort magával. Legalább nem kellett sokáig keresnem az istállót.
A vár szolganépe nyüzsgött, mint a méhkas. Kerülgetnem kellett az embereket a kis utcákon. Először a pékhez mentem. Udvariasan bemutatkoztam, és hála az Úrnak, ismerte a nagynénémet. Így kaptam tőle két szelet meleg kenyeret. Eldugtam a szoknyám zsebében, hogy majd odaadom Rose-nak. A frissen sült kenyereket egy tiszta zsákba tette, ami legalább akkora volt, mint én magam. Aztán gyorsan beledugott egy másik zsákot is. Mosolyogva megköszöntem, és a kenyeres zsákot a vállamra vetve visszaindultam a konyhába. Az istállóhoz közelebbi utat választottam. Az egyik fiatal lovászfiú éppen szalmát hordott befelé az udvarról.
- Hé, öcsém… - szólítottam meg halkan egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Reggeliztél már?
A fiú először gyorsan körülnézett, mint a vad az erdőben, melyet üldöznek a vadászok, aztán odasúgta:
- Még nem. Mit hoztál?
Meg sem próbáltam letörölni a vigyort a képemről.
- Kapsz két szelet meleg kenyeret, ha megtöltesz nekem két zsákot szalmával. De puha legyen ám!
A fiú gyorsan bólintott, és elmarta a kezemből a kenyeret. Nem vesztegette az időt. Amikor visszafordultam az ajtóból, már megint a szalmát hordta, de az arca majd kipukkadt a szájába tömött kenyértől.
Elégedetten igyekeztem vissza a konyhába. Csorgott a nyálam, ahogy kipakoltam a zsákból a frissen sült, illatozó kenyereket az asztalra. Persze tisztában voltam vele, hogy legközelebb akkor kerülnek majd a kezembe, ha legalább három naposak, és már a kutyának se adják oda.
A konyhában lobogott a tűz, a szakács egy hatalmas sonkát cipelt, a szakácsnő éppen Rose-t ugráltatta. Egyikük sem törődött vele, hogy a két üres zsákot gyorsan összehajtom és az egyik alsó, sötét polcra teszem.
- Mit kell most csinálnom? - kérdeztem a vén boszorkát, hogy lássa, milyen pozitívan állok hozzá a munkához.
Hiba volt.
- Te csak ne jelentkezz itt nekem, te lány! Majd adok én neked tennivalót, csak ne legyél olyan lelkes…
Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy segíthettem a szakácsnak előkészíteni a reggelit, amit egy közös asztalon szolgáltak fel a nagy ebédlő mellett egy kisebb szobában. Senkinek sem járt ágyba reggeli, talán még a seriffnek sem. Éppen ezért mindenfajta ételből kerülnie kellett az asztalra egy jó adagnak. Felszeleteltem a kenyeret, a szakács a sonkából darabolt, és vajat meg mézet tett néhány apró tálba. Amikor úgy tűnt, készen vagyunk, a szakács szúrós szemekkel rám nézett.
- Ez a lány is megteszi…
- Tessék? - hördült fel a szakácsné. - Ezt a porvirágot akarod felvinni magaddal? Mi lesz, ha meglátja valamelyik uraság? Ne adj isten maga a seriff? Vacsorára már lógnánk mind a ketten, te ostoba!
A szakács csípőre tett kézzel ránézett.
- A seriff nincs itthon. Ő, meg Sir Guy, és vagy két tucat katona kilovagoltak még hajnalban. Nem tűnt fel, hogy milyen nagy a csend? Te… ostoba… - röhögött, aztán a kezembe nyomott két tálat, meg egy kancsót, és elindult előttem, hogy mutassa az utat a fenti terem felé. Mögöttünk a szakácsnő valami nehéz tárgyat vágott a falhoz. Elmormoltam egy rövid fohászt, remélve, hogy Rose nem volt a vén boszorkány útjában.
Ahogy felfelé lépkedtünk a toronyban, a szakács néhány odavetett szóval elmesélte nekem, merrefelé milyen helyiségek találhatóak. A vár felépítése eredendően nem volt bonyolult, de néhány keresztfolyosó csalafinta módon igazi labirintussá változtatta. A lényeg, ami ránk vonatkozott, egyszerű volt: az ebédlőbe és a hozzá tartozó mellékhelyiségekbe csak a szakács engedélyével léphettünk be. A többi emelet pedig teljes egészében tiltott terület volt a számunkra.
- Oda csak azok a szolgálók járhatnak fel, akiket a seriff vagy az uraságok kiválasztanak, érdemeik szerint.
A szakács megint jót röhögött, és bár én nem értettem, mi olyan vicces, azt pontosan tudtam, milyen érdemekre is gondol. Nagyon nem szerettem volna, ha olyan módon kellett volna kiérdemelnem egy kicsivel nagyobb mozgásteret a várban, amire a szakács szavai alapján gondoltam.
Ahogy tovább haladtunk, egyre több lett az őr. Az ebédlő környékén már minden sarkon állt egy-egy fegyveres fekete lovag. A szakácsra nem tettek megjegyzést, de engem sajnos jól megnéztek maguknak. Azért sajnáltam a dolgot, mert úgy bámultak rám, mint a vak ember, heves tapogatózással kísérve a nézelődésüket. Én pedig, ahogy igyekeztem kitérni az útjukból, majdnem elejtettem a tálakat. A szakács visszafordult, és hatalmának tudatában rámordult az őrökre.
- El a kezekkel onnét, gazfickók, vagy veletek nyalatom fel az uraságok reggelijét, ha valami a földre kerül…
- Mi van, Rusty, szárnyaid alá vetted a kicsikét? - vigyorgott a két őr. - Talán máris új szeretőd van, vén kecske?
A szakács morgolódott még, aztán intett, melyik ajtón menjek be. Az üres teremben aztán odafordult hozzám.
- Nézd mindig a padlót, beszélj keveset, és rejtsd el a hajadat a kendőd alá, te lány.
Meglepődve néztem rá, mert nem értettem, ugyan mi oka lehetne nekem tanácsot adni túlélésből.
- Azt mondtam, süsd le a szemed. - ütött a kezemre, amikor az már üres volt. -Attól persze még lehet, hogy elkapják a szoknyádat. Persze az is lehet, hogy nem.
Pontosan tudtam, miről beszél, elvégre a rémhírek hamarabb kijutottak a várból, mint bármi más, és minden fiatal lány ismerte az itt rá leselkedő veszélyeket.
Hálás voltam az öregnek, amiért még ilyen körülmények között is volt benne annyi emberség, hogy figyelmeztessen.
- Köszönöm, Rusty. - suttogtam neki, aztán ahogy mondta, szorosabban a fejemre húztam a kendőmet, és lehajtottam a fejemet. Aztán visszasiettem a konyhába, mert még legalább két fordulóba telt, mire az összes enni- és innivalót felhordtuk a terembe.
- Bűzletek mind a ketten… Mosakodjatok meg… - dörögte a szakácsnő, és egy vödörnyi forró vizet utalt ki a számunkra.
Egy negyedórát kaptunk, ami arra volt elég, hogy becipeljük a vödröt a kamránkba, és megpróbáljuk a kosz nagyját levakarni magunkról. Felváltva, mert jobbnak láttam, ha egyikőnk az ajtót vigyázza, amíg a másik levetkőzik. Utána ugyanazokat a piszkos ruhákat kellett felvennünk, de legalább alatta tisztának éreztük magunkat.
- Bárcsak kapnánk rendes ruhát… - suttogta Rose.
- Szerintem várjuk ki a végét és bízzunk Istenben. - nyugtattam meg a kelleténél magabiztosabban. - Valami azt súgja, ha keményen dolgozunk a vén boszorka keze alatt, érnek még meglepetések.
Így is lett. Ahogy teltek a napok, lassan megváltoztak a dolgok. Egy kicsivel könnyebb és jobb lett a helyzetünk. Hangsúlyozom, egy kicsivel.
A péktől szerzett két zsákot a lovászfiú segítségével megtöltöttük szalmával, és amikor a fiú meglátta Rose-t, még két lópokrócot is kaptunk ajándékba. A kamra padlója, ahogy minden nap újra és újra felmostuk, hajlandó volt megszabadulni a többéves koszrétegtől, és szállásunk kezdett végre egy igazi szobára hasonlítani. A toronyban összeszedett, és a konyhába beküldött gyertyacsonkokból félretettünk néhányat személyes használatra, így véglegesen sikerült elűzni odabentről a sötétséget. A pék mindig adott egy-két szelet kenyeret, és néha a szakács sem a kutyáknak tette félre a húsmaradékot. Egyik nap a szakácsné megengedte, hogy két vödör meleg vizet vigyünk a szobánkba, így még hajat is moshattunk.
Kezdtük magunkat nem is olyan rosszul érezni. De talán előre ittunk a medve bőrére. Kár volt azt gondolni, hogy a sorsunk valóban jobbra fordul.