Magány.
Vannak akik soha nem ismerik meg ezt az érzést. Vannak, akik mindent elkövetnének, hogy részesüljenek belőle. És vannak, akik szenvednek tőle. Ilyen valaki volt Kurt Wagner.
Egész éltében ismerősök, nagy család vette körül, akikkel elvolt, bolondozott, akikre néha haragudott, akiket szeretett és akik szerették. Úgy élt mintha egy szappanbuborékba lenne zárva: belül színes, érdekes és változatos, a kinti világ pedig zavarosnak, ijesztőnek és valószerűtlennek tűnik. És a határa, ó a határa ennek egy pillanat alatt elpattan…
Nem mintha soha nem lett volna egyedül. Néha megbántották, néha kívánta a csendet, ilyenkor kereste fel a templomok tömjénszagú nyugalmát.
Most viszont menekült egy ilyen helyre: az egyetlen biztos pontra, amit életében most magáénak tudhatott. Nem tudta, hogyan szakadt el régi életétől és a többiektől, akik a levegőt, az életét jelentették számára a külvilág fojtogatásával szemben.
Jövője bizonytalan volt, a homályban veszett.
És a jelen: az egyetlen, amit tud, hogy egy régi, tatarozásra váró templom egyik félreeső zugában fekszik, alatta a kabátja, mellette egy kis foltos kutya összegömbölyödve a karja alatt melegíti. Simogatta az állat bársolypuha fülét, és közben elveszett életére gondolt.
Nem tudta magát függetleníteni a többiektől. Eddig közéjük olvadt, mint folyóban a csepp. Pedig számára ez igazán nem volt könnyű. Ha valaki szemügyre vette volna most, nem csak egy magányos fiút látott volna, hanem látta volna a sárga szemeket, melyek gyengén világítottak a homályban, a kék szőrt, ami beleolvadt a kabát sötétjébe. Farkát, aminek vége fel-alá mozgott, ahogy gondolkodott, mintha játszana. A cirkusz tele volt fura és érdekes emberekkel de kétségtelenül ő volt a legfurább.
Kurt kicsit megmoccant, mire a kutya felemelte a fejét.
- Miért nem félsz te tőlem? – kérdezte a fiú. Ha csak meglátta valaki, sikoltozni kezdett, elzavarta vagy félelmében elszaladt. Három ujja közé fogta a kutya okos fejét, hogy a szemébe nézhessen. De a barna szempárból csak bizalom, hűség és fáradtság sütött. Neki mindegy volt, hogy gazdája hogyan néz ki. Szerette, ragaszkodott hozzá, meghalt volna érte. A kutyák már csak ilyenek. A kutyák nem emberek.
Az emberek nem érthetik, hogy egyes lények a szívükkel gondolkodnak. Nekünk ez elképzelhetetlen. Kurtben sok volt az ösztönösség – ezt otthon sokszor hebehurgyaságnak hívták -, így megérezte, amit a kutya szavak nélkül üzent, aki most nagy szusszanással tette le a fejét a fiú mellkasára. Kurtnek könny szökött a szemébe.
- Ennyire szeretsz?
A kutya nem értette a német szavakat, de a hangsúlyt, és gazdája boldogságát megérezte. Szaporán csóválni kezdte a farkát, és megnyalta a kék kezet, majd fogai közé vette és végtelenül gyengéden rágcsálni kezdte. Kurt elnevette magát és átölelte a kutyát.
- Anyának volt ilyen barna szeme – suttogta. – Meséltem már róla?
A kutya pedig ismét rátette a mellkasára a fejét és figyelt.
Kurt úgy érezte, ismét otthon van. Mintha ott járt volna a cirkuszban, ahogy felidézte a részleteket a templom poros félhomályában. Ott járt a cirkuszsátor mellett, beszívta a fűrészpor, az állatok, a friss fű és a ponyva nehéz illatát. Látta anyja színes szoknyáját, ahogy tereget vagy varr valamit egy fa alatt, fekete hajában a megcsillanó napsugarat, látta Amandát, ahogy visszamosolyog rá az ajtóból, a többieket, ahogy mindenki a dolgát teszi, és egyszerre nem volt már magányos. Olyan valakinek mesélt, aki ha nem is érti teljesen, de meghallgatja. Aki nem a mondanivalóját érti meg, hanem őt magát. Hiszen ez a legfontosabb.
Mikor összebújva elszenderedtek - kék szőr a barnafoltos, fehér bundán – ugyanazt álmodták. És a kivert, kóbor kutya, aki gazdájául választotta Kurt Wagnert, és a megvetett szörnyszülött mutáns, aki bujkál mindenki elől boldog volt. Végre, megint.
Vége