Trinity Blood 2.
Mark of my sins
1. fejezet

Valami készül

Sötét árnyék kúszott végig a kápolna területén. Gyors volt, akár a szél. Éjszaka volt, a 2 hold fényesen világította meg az épület területét, az ablakok feketén ásítottak. A monumentális építmény fenségesen nyújtózott a csillagokkal szórt ég felé. Tornyai szinte már fenyegetően magaslottak.
Csend volt, mélységes csend.
Az árnyék egy fa mögé suhant hirtelen, szinte nesztelenül.
Ekkor egy alak haladt el a kovácsoltvas kerítés mellett, ami a kápolna parkja végében húzódott. Az árnyék becserkészte az embert, mint a ragadozó védtelen zsákmányát. Rögtön kirontott a fa árnyékából, és az ember mögé suhant észrevétlenül.
A férfi, mintha megérezte volna, hogy valaki követi, megtorpant, hátranézett. Senki. Gyanakvóan zsebébe nyúlt és kezét fegyvere markolatára helyezte.
Kis ideig várt, majd mélyet sóhajtott és indult tovább.
- Kezd üldözési mániám lenni… - motyogta maga elé, majd zavartan megvakarta fejét.
Ekkor egy puffanást hallott a háta mögött. Reflexszerűen kikapta pisztolyát a zsebéből, majd megfordult és lőtt.
Az előtte álló lény felkiáltott, majd vállához kapta a kezét. Fájdalomtól eltorzult arccal és villámló szemekkel meredt az előtte álló fegyveres férfira.
- Te mocskos Terran! – vicsorgott és kivillantak hatalmas szemfogai.
Az ember ereiben megfagyott a vér.
- E-egy…v-vámpír…? – dadogta falfehéren.
A vámpír már épp támadott volna, de a férfi résen volt és újra lőtt.
Ám az éjszaka teremtménye kitért előle és egyenesen az emberre ugrott, aki felkiáltott félelmében.
A vérszívó 2 szemfogát áldozata nyakába mélyesztette, a férfi meg segítségért kiáltott…de már túl késő volt.
A kiáltások lassan elhaltak, majd síri csönd lett. Csak a vámpír lakmározása hallatszott.
Ekkor lövést hallott, ellökte magától az élettelen testet és indulásra készült, de egy lövedék lábon találta.
Élesen felkiáltott, majd a földre zuhant. Kínjában vonaglott.
- E-e…e-ezüstgolyó?! – sziszegte.
3 ember közeledett felé az utca végéről, előre tartott fegyverekkel. Mindhárman papi ruhát viseltek.
Az egyik, egy rövid barna hajú és fiatal arcú odament a vámpírhoz.
- Add meg magad, vámpír. – szólt szinte kifejezéstelen hangon, majd rászegezte mindkét fegyverét.
- Ch! Álmodik a nyomor! – mordult rá fenyegetően a lény, majd megpróbált felállni. – Ti Vatikáni kutyák, azt hiszitek, tiétek a Világ? Ne röhögtessetek! A jövő a vámpíroké!
- Negatív. – szólt a fegyveres férfi és lőtt.
Szinte szitává lőtte a vámpírt. Az egész járda vérben úszott. Az atya abbahagyta a lövést, majd így szólt:
- Tiszta.
- Méghogy tiszta!! Nézz már körbe! Csupa vér az aszfalt, Tres! – kiáltott rá León.
- Igen, kissé túlzásba vitte, Tres Atya. – bólogatott a Professzor és mélyet szippantott a pipájából.
- Nem tudom értelmezni a szavait. – fordult feléjük az említett.
- Mindegy…takarítsuk össze… - sóhajtott León.
- Engem nem takarításra terveztek. – szólt a robot.
- Akkor legközelebb beléd tápláljuk a „várd-meg-a-parancsot" programot és máris kevesebb gondunk lesz!
Egy ideig elszöszöltek a terepen, majd indultak vissza, a Vatikánba.
A kápolna kerítése mögött egy Mária szobor szinte már szánakozva nézett utánuk. Mintha azt mondta volna: Talán nem lesz béke soha…

A bíboros az irodájában ült és hallgatta az előtte álló férfi jelentését. Mikor befejezte, sóhajtott.
- Nem lesz ennek soha vége… - dőlt hátra meggyötört arccal a székén.
- Sajnáljuk, Őeminenciája, de Tres Atya kicsit kezelhetetlen… - kezdte León, de a Prof oldalba bökte.
Catherina megrázta a fejét, majd így szólt:
- Köszönöm a jelentést, elmehetnek.
Egyedül maradt a csöndes szobában. Egy ideig maga elé meredt és csak hallgatta az óra kattogását. Kezébe temette az arcát.
„Már 2 éve, hogy eltűntél." – gondolta magában, majd kinézett az ablakon.
- Őeminenciája.
- Tessék, Kate Nővér. – pillantott a nővér hologram testére.
- Valaki látni szeretné önt. Azt mondja, fontos.
- Rendben, engedje be.
Kate bólintott, majd eltűnt.
Kicsit később az ajtó kinyílt, majd egy fiatal lány lépett be rajta. Hosszú, fehér ruha volt rajta. Vörös haja a háta közepéig ért, kék szemei élénken csillogtak. Megállt a bíboros asztala előtt és elmosolyodott.
- Rég láttam, Catherina bíboros.
- E-esther? Ó, örülök, hogy látom! Hogy kerül Rómába?
A lány sóhajtott majd zavartan így szólt:
- Sok volt a munkám mostanában, gondoltam kicsit ellátogatok pár helyre és nosztalgiázom. És persze először idejöttem megnézni, hogy megy sora.
- Köszönöm kérdését, minden rendben. Azonban nem lesz abból baj, hogy csak úgy otthagyja Albiont?
- Ne aggódjon, helyettes intézkedik helyettem… amúgy sincs most túl sok dolga.
- Értem…
Kis szünet állt be a beszélgetésbe. Végül Esther törte meg a csendet.
- És…semmi hír felőle?
Catherina meglepetten nézett a lány szomorú, mégis gyönyörű arcára. Azt hitte, el tudta felejteni őt, de ezek szerint nem…
- Nem…semmi. 2 éve eltűnt, és még azt sem tudjuk, él e még.
- Értem…és…vannak új nővérek, ugye? – váltott hirtelen témát a fiatal lány.
- Persze. De egyik sem ér a nyomába, Esther. – próbálta oldani a hangulatot a bíboros.
Esther elmosolyodott.
- Köszönöm, de nem érdemlek ennyi dicséretet. Csak láb alatt voltam, sok bajt okoztam.
- Ugyan, ne beszéljen butaságokat! Nagyon is sokat segített.
- Biztosan. Akkor nem is zavarok tovább, asszonyom. Majd még lehet, hogy visszanézek. Isten önnel. – majd meghajolt.
- Az Ég áldja, Esther. Vigyázzon magára.
A lány bólintott, majd elhagyta Catherina szobáját.

A folyosón találkozott Tres Atyával és a Proffal. Velük is váltott pár szót, majd továbbhaladt. Kicsit körbejárta egykori munkahelyét.
A Vatikán belső része szinte semmit sem változott. A kert rész ugyanolyan labirintus volt, mikor még először járt itt. Elmosolyodott, mikor az emlékek feltörtek benne. Eszébe jutott Noélle, mikor itt beszélgettek. Eszébe jutott a pápa is, mikor rátalált az egyik kerti házikóban, sírva. Ki gondolta volna akkor, hogy ő a pápa! És eszébe jutott…
- …Atyám… - suttogta maga elé, majd arcán legördült egy könnycsepp…

Az volt a terve, hogy visszatér és megnézi, vajon a Mátyás templom helyén mi van. De egyedül nem akart nekivágni az útnak, ezért…
- Szeretném az útra magammal vinni Tres Atyát. – mondta a lány Catherinának.
- Hogy? Hát persze, elkísérheti önt. Majd a feladatokat Leónékra bízzuk.
- Köszönöm, asszonyom. – mosolygott Esther.
Összeszedte Tres Atyát, majd elindultak a vonatállomásra. Esther izgatott volt, már rég szeretett volna visszatérni Istvánba. Hátha találkozik néhány ismerős arccal.
- Valami gond van, Úrnőm? – kérdezte Tres Atya a lányt, aki már egy jó ideje csöndben üldögélt mellette a vonat kabinjában. A vonat nemsokára indult.
- Hm? Nem, csak elgondolkoztam… - mosolygott zavartan a lány, majd megkérdezte: - Hm…Tres Atya…maga szerint életben van?
Tres egy kicsit mintha elgondolkozott volna, Esther már fel is adta, hogy talán választ kap a kérdésére, de az Atya így szólt:
- Pozitív.
Esther felragyogott.
- Komolyan gondolja?
- Pozitív. Az adatbázisom alapján, és ahogy megismertem az évek során nem hinném, hogy ebben a 2 évben történt volna vele valami.
A lány hitt a papnak, majd hátradőlt és figyelt kifele az immár száguldó vonat ablakán.
„Talán…újra találkozunk." – gondolta magában.
Jópár órán keresztül utaztak a vonaton, szerencsére semmi rendellenes nem történt. Kivéve mikor jött egy ember és letörpézte az egyik fiatalembert, az meg akkora hisztit csapott, hogy már-már Tres beleavatkozni készült...
- KI OLYAN KICSI, HOGY A BOLHA IS NAGYÍTÓVAL NÉZI?! – kiabált a srác.
…aztán…uhh izé, ez másik anime… xD
Nah szal...vissza a történethez.
A nap már lemenőben volt, Esther pedig elaludt, és álmodott:
Csillagok. Egy bolygó. A Föld. Egy űrhajó. 4 ember.
Esther egy űrhajóban volt, kint az űrben.(naná) Csodálkozva nézett körül a hófehér helyiségben, majd 2 embert vett észre, ahogy egy üvegfalú szoba előtt álnak. A lány közelebb ment, hogy jobban szemügyre vehesse őket. Ekkor látta meg a 3. személyt, aki az üvegfal másik felén, a szoba végében kuporgott.
A lány nem hitt a szemének. A 2 alak mellé állt, és az üvegre rakta két kezét és szíve nagyot dobbant, mikor felismerte a kuporgó gyereket.
- Amíg megvan az akaratod, úgy irányíthatod a jövőt, ahogy akarod. – szólt hirtelen az Esther mellett álló szőke fiú. – Így…miféle jövőt szeretnél magadnak…Abel?
Esther kérdőn nézett a szőkére, majd visszapillantott Abelre. Láthatóan mélyen elgondolkozott ezen a kérdésen, de végül megszólalt:
- Én…a jövő…a jövő amit akarok…
De nem fejezte be a mondatot. Esther körül minden fekete lett, mintha elfogyott volna a film.
Kétségbeesetten keresett kiutat a végtelen sötétségből, szinte már pánikba esett. De ekkor fény csillant nem messze tőle, és hirtelen megvilágosodott minden.
Egy kisebb szobában találta magát. Az iménti szőke hajú fiú az ajtóban állt, a terem közepén pedig a lány, aki vele volt Abelnél. Hosszú, barna haja volt és a homlokán egy kis jel. Szinte könyörgően szólt a fiúhoz.
- Nem, Cain! Nem hagyhatom, hogy ezt tedd velük! Figyelj rám…tudom, hogy a nanorobotok…a crusnik szinte már irányít…de kérlek, küzdj ellene! Nem azért születtünk, hogy elpusztítsuk az emberiséget, a Világot! TE nem ezért születtél, értsd meg végre! – majd odament Cainhoz és megragadt a vállánál, majd megrázta.
- Szólj már valamit!
Ekkor a fiú elvigyorodott, ellökte magától a lányt majd előre tartotta a kezét.
- „Születtünk"? Nem, Lilith. Mi mesterségesen KÉSZÜLTÜNK, kihasználva. És a Terranoknak pusztulniuk kell. – majd kezéből egy lökethullám eltalálta Lilithet, aki ettől a szoba másik végében kötött ki. Nagy erővel csapódott neki a falnak.
Cain tudta, hogy ettől még nem hal meg, ezért még közelebb ment hozzá.
- Van még egy esélyed, hogy mellénk állj. Ha nem, itt és most megöllek.
- Ne viccelj… - nyögte fájdalomtól eltorzult arccal Lilith, majd egy vérsugár hagyta ez a száját. – Soha nem teszek a kedvedre!
A fiú gúnyosan elmosolyodott, majd újra „lőtt"…ekkor újra „film"szakadás.
Esther újra a feneketlen sötétségben találta magát és megrökönyödve ült a történtek után.
Ekkor egy másik helyen találta magát…egy kriptában…közepén egy hatalmas üvegfedelű koporsó volt, benne Lilith feküdt. A koporsó mellett meg…
- Atyám! – kiáltotta Esther, de hangja elveszett a térben.
Abel a koporsó mellett térdelt, és sírt. A lány oda akart menni hozzá, de egy lépés után lefelé kezdett zuhanni. Hirtelen egy hang szólt hozzá. Egy földöntúli, suttogó hang mely visszhangzott.
- Te is ilyen leszel. Mellettem fogsz állni. Nem menekülhetsz, Remény Csillaga. ez a név fog téged a sírba vinni…miután a Terranokkal is végeztél…a 2 kezeddel!
- Esther Úrnő. Ébredjen, megérkeztünk. – hallotta Tres Atya hangját.
A lány zavartan riadt fel álmából, és hevesen vette a levegőt. Kiverte a hideg veríték és ködös szemmel nézett az atyára.
- Oh, értem… - mondta kicsit rekedten. „Mi volt ez?" – kérdezte magától, mikor szálltak le a vonatról.
A Keleti pályaudvar néptelen volt. Akár az egész város. Igaz, már késő éjszaka volt, de akkor is. X3
- Nos akkor…szerintem fogjunk egy taxit. – mosolygott a robotra a lány.
- Pozitív. Intézkedem. Várjon itt, Úrnőm. – majd lement a lépcsőn, és elindult a pályaudvar előtti tér felé.
Esther kicsit félőn állt a kapualjban. Még a szél is feltámadt és még barátságtalanabbá tette a környéket.
- Remek… mintha nem lennék ideges e nélkül is… - motyogta maga elé, majd összehúzta magán a vékony kabátszerűséget.
Ekkor szúró fájdalmat érzett a tarkójában… mintha valaki figyelné. A lány nagyon megrémült, felkapta a csomagját és lesietett a lépcsőn, Tres Atya után.
Egyre gyorsabbra vette a tempót, meg még mindig hatalmába kerítette az a furcsa érzés. Már majdnem elérte a tér közepét, mikor valaki előtte termett.
Élesen felsikoltott és keze mögé rejtette az arcát.
- Úrnőm? Nem tudom értelmezni a viselkedését. Kárjelentést kérek.
Esther kipillantott a keze mögül és zavartan felnevetett.
- Áh, semmi, csak azt hittem… nem fontos. Úgy éreztem, valaki követ… - de ahogy befejezte a mondatot, Tres kibiztosított fegyverrel elindult a pályaudvar irányába.
- Tres Atya? Hallott valamit? – kérdezte Esther, s már indult volna utána, de a pap leintette és egy ház melletti bokorra szegezte a fegyverét.
- Ellenséges létformát észlelek. Jöjjön elő feltartott kézzel. –utasította a…bokrot :S
Esther felhagyott a „maradjon a helyén" dologgal és ekkor ért mellé és kérdőn nézett hol a bokorra, hol a felfegyverkezett papra.
Egy ideig csend volt, majd halk mocorgás hallatszott a növény mögül, majd egy ág hatalmasat reccsent.
- …francba… - szitkozódott az illető.
A lány ismerősnek vélte a hangot és közelebb ment, hogy lássa az alakot.
- Úrnőm, jöjjön vissza. Ismétlem: jöjjön vissza. Ez utasítás.
De nem hallgatott rá, megkerülte a növényt és felragyogott az arca.
- Te…te vagy az? ION! – és máris a srácon csimpaszkodott.
- E-esther…? Kérlek…szállj re rólam…nem kapok levegőt… - nyekergett az említett és próbálta finoman lehámozni magáról az erős karokat.
- Téves riasztás. Akció lefújva. Visszavonulás. – mondta gépiesen Tres, majd elrakta pisztolyait.
Esther végül lekászálódott a szerencsétlen fiúról és felsegítette a földről. Ion a 2 év során megnőtt és megerősödött, haja kicsit hosszabb lett és kis coffban hordta, 2 tincs ki volt engedve. A lány máris kérdésekkel bombázta.
- Ion, hogy kerülsz ide? Egyáltalán hol voltál 2 évig? Azt hittem, meghaltál! Mi történt? Mesélj!
- Heh…hol is kezdjem? – pirult el zavartan a fiú.
- Először is, mit csinálsz itt?
- Nightroad Atyát keresem (egy bokorban? :S) már jó pár napja…szerintem van annak már egy hete is.
Esthert mérhetetlen boldogság öntötte el és szíve hevesen kalapálni kezdett.
- Ő is itt van?! Tehát él! Hála Istennek!
- Igen, vele voltam az elmúlt 2 évben is. Segítem céljai elérésében…és te mit keresel itt? És Tres Atya?
- Én…kicsit ki akartam szabadulni a királynői teendőim közül. A Vatikánba is ellátogattam, onnan jövök és kísérőmül Tres Atya szegődött. Afféle nosztalgia. Istvánba is ezért jöttem.
Ion elmosolyodott.
- A Mátyás templom? – kérdezte.
A lány meglepetten pislogott a szőke fiúra. Nem mesélt erről senkinek, még neki sem.
- H-honnan tudsz róla?
- Hm, szerinted 2 évig csak csendben kutyagoltunk egymás mellett? Mesélt pár dologról…a múltjáról is…és rólad is.
Esther erre elpirult.
Hirtelen hangos dudálást hallottak a hátuk mögött.
- Hé! Ha már ide rendeltek az éjszaka közepén, legyenek szívesek befáradni a kocsiba! – kiabált ingerülten a taxi sofőrje. (na igen, tipikus pesti -.-)
Az említettek (kicsit zsörtölődve) be is szálltak és meg sem álltak a szállodáig.
Hajnali 4 óra volt, de a város még ilyenkor is gyönyörűen ki volt világítva. A Duna parton végigmenve megcsodálták a fényes Lánc hidat, a Parlamentet és a várat a hegy tetején.
A Duna vizén a hajók békésen pihentek. A folyó vizén megcsillant a 2 hold fénye.
Ahogy elérték a szállodát, eltették magukat holnapra.

Aznap reggel viszonylag későn keltek s el is indulta felderíteni. Nem rögtön a templomhoz mentek, hanem kicsit körbe néztek a városban…és keresték mellette Abelt. :P
Azért nappal máris barátságosabb volt a környék, emberek is voltak dögivel az utcákon. Igaz elég ramaty idő volt, sötét felhők takarták el a napot és esőre is volt kilátás.
Ion még ezelőtt nem volt a városban, Esther úgy döntött, elviszi őt István legnevezetesebb helyeire. Pl.: Hősök Tere, belváros, Andrássy út, a vár…és ekkor érkeztek el a Mátyás templomhoz. Mikor odaértek, már szinte teljesen sötét volt a felhők miatt, pedig még csak 4 óra volt!
És Esther legnagyobb meglepetésére…a templom ugyanúgy állt, mint régen!
- De hisz…teljesen leégett! De ugyanúgy néz ki, mint akkor…! Hogy lehet ez? – kérdezte magától. – És ha legalább újraépítették…a Vatikán miért nem tudott róla? – ekkor Tres Atyához fordult. – Atyám, ön tudott erről?
- Negatív.
A lány érthetetlenül állt majd fogta magát és berohant a templomba.
- Esther! Várj! - kiáltott utána Ion, de a lánynak eszébe sem jutott megállni.
Futott, ahogy a lábai bírták. Átrohant az oltár mögötti területen, be egy ajtón, végig egy hosszú folyosón amit újabba ajtók és folyosók követtek.
Végül egy fa-ajtóhoz érkezett. Lihegve és izgatottan nyomta le a hideg, vaskilincset.
„Még ez is olyan, mint akkor…a nyikorgás…" – gondolta, majd belépett a szobába.
A szíve nagyot dobbant.
Az ágy…az asztal…az ablakok…és még a fényképek is! MINDEN a helyén volt! Mintha csak tegnap ment volna el innen és a tűznek, ami itt pusztított, nyoma sem volt! Egy kis korom folt se!
Esther zavartan járt végig a szobában. Nem értette a dolgot, tisztán emlékezett a tűzre, ami az egész templomot hamuvá égette.
Megkerülte az asztalt, és a fényképekhez ment. Azok sem változtak, ugyanúgy a parafán lógtak mint egykor.
- Anyám…mi történhetett? – suttogta az említett nő fényképét fürkészve.
Ekkor, mintha földrengés rázta volna meg a templomot. Esther a földre esett és a plafonról a vakolat potyogni kezdett, a bútorok meg elcsúsztak a helyükről.
A lány alig bírt lábra állni, de valahogy ki kellett jutnia az épületből. Remegő lábakkal az ajtóhoz botorkált és megpróbált futni.
A mennyezetről hatalmas márvány-darabok hulltak alá, Esthernek úgy kellett kikerülnie őket, hogy ne temessék maga alá őt.
Végre sikerült kijutni a folyosók labirintusából, de mikor elérte a kaput…ijedten látta, hogy az teljesen beomlott, elzárva a kiutat.
Kétségbeesetten keresett másik kiutat, de nem talált. Az ablakok túl magasan voltak.
A földrengés pedig egyre erősödött. Esther nem tehetett mást, minthogy a padok alá rejtőzzön. De ekkor hirtelen a rengés alábbhagyott, majd elhalt.
A lány még egy kicsit kuporgott a pad alatt, majd kikászálódott és a kaput eltorlaszoló törmelékkupachoz sietett.
- Ion! Tres Atya! Hallotok engem? – kiáltott, hátha társai meghallják.
Egy ideig nem jött válasz, majd meghallotta Ion kétségbeesett hangját.
- Esther, mi jól vagyunk! Nem esett bajod?
- Nem, jól vagyok…de…nem tudok kijutni!
- Megpróbáljuk elhordani a törmeléket, kérlek, várj egy kicsit.
- Re-rendben. – majd egy kicsit hátrébb lépett.
A templomban nem esett túl nagy kár, de azért ráfér majd egy alapos javítás.
A lány alig látott valamit, a lámpák mind kialudtak, kint pedig teljesen sötét volt. Ahogy hallotta, az eső is eleredt.
Végigbotorkált a padsorok között, el egészen az oltárig. Hirtelen fény villant: villámlani kezdett.
Esther sóhajtott.
- Remek…
Odasétált egy Mária szoborhoz, ami szerencsére sértetlenül megúszta a rengést. A villám fénye megvilágította az asszony szomorú, mégis kedves kő-arcát. Esther elmondott egy gyors imát.
- Nem fog ez magán segíteni. – hallott az oltár felől egy hangot.
Ijedten annak irányába fordult. Az emelvényen egy alak sziluettje bontakozott ki. A villám fénye kicsit láthatóbbá tette. A lány hosszú, fekete hajú és vörös szemű férfit vélt felismerni, fekete ruhában.
- Ki maga…? És mit értett ez alatt? – kérdezte Esther.
- A nevem Joseph von Dargen. És azt értettem, amit gondol. – válaszolt, és érezhető volt a a hangján, hogy mosolyog. – De először is…most velem kell jönnie. Felesleges az ellenállás, hacsak nem akarja, hogy erőszakkal vigyem el.
- Nem félek az üres fenyegetésétől! – kiáltotta Esther, majd hátrálni kezdett, de valaminek beleütközött.
- Oh, pedig igazán megtehetné. – hallotta maga mögött a férfi hangját.
Esther ijedten megfordult…de nem látott semmit.
Hirtelen hátulról egy erős kéz tapadt a szájára.
- Csitt. Egy hangot se. – suttogta a fülébe, majd húzni kezdte a lányt.
Aki persze nem hagyta magát. Erősen beleharapott fogvatartója tenyerébe, majd könyökével jól hason ütötte, amitől ő összegörnyedt.
Esther futni kezdett a kapu felé, de Joseph utána suhant…gyors volt, akár egy…
- Egy…egy vámpír…? – kérdezte félhangosan a lány futás közben, de ekkor megbotlott egy kődarabban és hatalmasat esett.
A földön hanyattfeküdt, és csak azt látta, hogy üldözője rá akar ugrani. Esther nem tudott elmenekülni, helyette inkább arca elé emelte a kezét és behunyta a szemét.
Már szinte várta, hogy az erős karok megragadják és vonszolni kezdjék, vagy akár várta, hogy egy penge hatoljon a szívébe…de semmi ilyesmi nem történt.
Csak csörömpölést hallott: az ablak üvege betört, és egy tompa puffanás. A lány félve kilesett a karja közül, és csak azt látta, hogy Joseph a terem másik végében a falnál fekszik, de él.
A férfi feltápászkodott, és villogó szemekkel meredt az alakra, aki eltalálta és most a terem közepén állt.
- Ch…ki a franc vagy te?! – kiáltott rá dühösen Joseph.
Esther most vette észre az alakot nem messze tőle:
Hatalmas, fekete szárnyai voltak és egy kasza vöröslött a kezében. A lény sziluettje feketébe burkolózott, csak szemei világítottak vörösen.
A lányban felismerés futott át, és szíve nagyot dobbant.
Ekkor a lény megszólalt…mély és torz hangon, amitől az embert kirázza a hideg:
- Vatikáni Különleges Műveletek… - majd Josephre szegezte a vér-kaszát. – Vagy ha jobban tetszik: Crusnik 02. Abel Nightroad.
Esther felült és könnybe lábadt szemekkel meredt a crusnikra…
- …Atyám…