Fürgén szökellt be a mosdóba, egyenesen a fülkék felé tartva, még az arcába tódult ammónia buké sem bírta megfékezni. Mintha felhőkön járt volna, évfolyamelső lett. Háza végre büszke lehetett rá.

Mosolya szájára égett, még a velejáró fájdalom sem bírta lekaparni róla. Keze szappanozáskor is csak vigyorgott, még a jéghideg víz sem mosta el derűjét. Akkor még azt hitte, öröme örök és halhatatlan, milyen naiv is volt.

Kinyílt mögötte az ajtó. Hűs, tiszta levegő tört be, fedetlen bokáját ridegen simogatta, míg orrát illatával édesgette. Talán a csábítás miatt fordult meg, viszont valójában ő sem értette, miért kapta olyan sebesen hátra fejét. Egy iskola mosdójában volt végtére is, a kisajátításáról még csak álmodoznia sem kellett volna.

Egy csapat vonult be a helyiségbe, nem tudta, hogy már a fiúk is átvették a csordás vécélátogatás szokását. Magasnak tűntek, talán hat-hetedévesek lehettek, és mellkasukon ott ragyogott az apró, ezüst kígyó. A hüllő, mintha felé kapott volna, úgy tért vissza keze öblögetéséhez. Sápadt, tintafoltos mancsa eddig még sosem foglalta le ennyire. Elmerült bőre szárazságában, a le-leoldott tus sötét hullámaiban és a körme alá ragadt koszban. Az még a Fekete-tóból származott, tavi szivacsot kerestek Bimba professzornak, azóta képtelen volt megszabadulni tőle, pedig lassan két hete ostromolta mindenféle kefével.

- Ez a kis német! – felkiáltás hallatszott, az ódon falak is otrombán szajkózták. Őt csak a valóságába rántotta vissza, egy szögesdrót kíméletlenségével. Még csak német sem volt. – Valamit tudnotok kell, ha csak úgy évfolyam első lettél. – Egy kar nehezedett vállára. Hideg verejték kúszott le hátán, míg szíve embertelen tempót diktált. Egyértelműen félt. Dermedten várta a folytatást, tudta, hogy ez csupán tortúrájának kezdete. Bemelegítés, amennyiben úgy tetszik. – Mármint az otromba hadováláson kívül! Még mindig olyan nevetségesen beszélsz? Régen nevettem egy jót… – az utolsó szavak egyenesen a füle mellett születtek és haltak el, mégsem vitte rá a lélek, hogy odanézzen. Tartott attól, amit ott fog látni. Rettegett, pedig már tisztában volt, vele mi vár rá. Ötödik éve lesz, hogy tudja. – Nem szeretnél válaszolni? – Egy marok nyomását tapasztalta, pár ujj fájdalmasan próbált a kulcscsontja alá furakodni.

A kín csupán egy felvizezett változata érte el, ahogy a világ is egyre tompábbá lett. Több és több részletet nem talált a helyén, tenyeréről is lekoptak a sekélyebb ráncok. Álmodott, ismét.

Ő annyira bízott benne, hogy idén befejeződik. Az átok lekopását remélte.

Elárulva érezte magát, a professzor megígérte neki. Megígérte, hogy vége, nem kell többet átélnie. Meglehet csalódása jobban gyötörte, mint az első pofon, amit kapott.

Tehetetlenül nézte az előtte mozgó homályosképű fiút, akár egy színházban is ülhetett volna, ugyan annyira tudott beavatkozni. Teste rá sem hederített, minden mozdulata teljesen idegen volt, eddig is ez lehetett a helyzet, csak nem vette észre. Nem akarta észrevenni.

Legszívesebben félre nézett volna, vagy legalábbis behunyta volna szemét. A rosszullét keringgette, és a fülében is rettentő hangosan dobolt szíve. Minden tompa fájdalomlöket után egyre hevesebben követelte tüdeje a levegőt, mintha az oxigénben remélt volna kapaszkodóra találni. Természetesen vágyai megint falakba ütköztek, bár ez semmiféle újdonságként nem szolgált számára. Lassan az egész forgatókönyv felelevenedett benne, az összes ütés, rúgás és a halk, mocskos suttogás. Azok a fülébe csepegtetett szavak most már jobban kínozták, mint azokban a percekben. Akkor nem kellett elviselni semmilyen testi gyötrelmet, szégyellte, hogy még hálás is volt a becsmérlő jelzőkért.

Sárvérű, talán ezt vágták hozzá a legtöbbet. Meglehet többször, mint ökleiket.

Végül haszontalan kínlódással terhes percek után elérték a klimaxot. Ettől tartott a legjobban, gyomra összement, torkában gombóc képződött. Levegőt is elfelejtett venni, bár lehet nem is tellett volna tőle. Mellkassal lefelé szorították a tócsákkal pettyezett burkolatra, arcát bőszen nyalogatta a mocskos víz, ahogy talárját is lelkesen áztatta. Az ammónia szag jobban fojtogatta, mint a ránehezedő testek.

Kezek ültek vállán, hátán, karján és lábán, noha nem sok időbe telt, hogy egy fejére is rátaláljanak. Ujjak merültek el hajában, nyomban tépni kezdték. Koponyája párszor túl közvetlenül érintkezett a csempével. A világ opálossá vált körülötte, csöppnyi melegség serkent homlokán. Itt hagyott ki először emlékezete.

Nem mintha ez jelentett volna bármit is, az édes sötétséget addig észre se vette, míg el nem hagyta. Elherdálta gondoskodását.

A fájdalom, ami visszarántotta, elvetemült volt. Éles és forró, mint egy izzó kés a húsában. Ez egy kicsit se tompult, megőrizte egész lényét. Nem hiába, a hátába metszett betűk mind mágiával telítettek. Bőre alá égették az összes vonást.

Dermedten feküdt ott, a húgy szagú pocsolyák rideg ölelésében, talán az őt satuként szorító kezekre se lett volna szükség. Legszívesebben hánykolódott volna, levetni az összes feles súlyt magáról, de nem tette. Képtelen volt rá. Meglehet, hogy ezt egy átoknak, vagy a sokknak köszönhette, ezt is mondták neki, mégis ő nem hitte. Egyszerűen feladta. Azt akarta, hogy végre megszabaduljon. Akkor még nem is sejtette, mihez adta néma beleegyezését. Ki gondolta volna, hogy élete végéig hátába lesz vésve: sárvérű?

Voldemort nagyúr nevében! – suttogták kedvenc szavait a fülébe. Lidércnyomása záró mondata volt ez.

Nem változott semmi, fájdalma enyhüléséért bármit elviselt.

Köszönöm, hogy elolvastad!