Mikor Sam, és a vele együtt érkező fiatal katona kilépett a csillagkapuból, egy pillanatra fellélegeztek, aztán ahogy a férfi összegörnyedt, Sam azonnal odalépett hozzá.

- Hadnagy! Jól van?

- Persze – nyögte a férfi a térdére támaszkodva.

- Valaki igazán segíthetne, az isten verje meg az egész nyomorult paranoiás bandát! – fakadt ki Sam jó hangosan, hisz gyanította, hogy legalább fél tucat őr figyeli őket a fák közül, de mivel továbbra sem történt semmi, csak bosszúsan megrázta a fejét, és felhúzta a férfit. – Jöjjön, hadnagy!

- Igazán… szívélyes a fogadtatás – nyögte a férfi, ahogy nagy nehezen kiegyenesedett.

- Mégis mit várt? – morgott Sam, ahogy segített a társának lemenni a lépcsőn, de aztán, mikor szemügyre vette, és látta, hogy komolyan kezd elbizonytalanodni, csak sóhajtott. – Ne aggódjon! Találunk majd valakit, aki némileg értelmesebb.

- Remélem. Mielőtt még újra elkap a rosszullét – próbált mélyeket lélegezni a férfi. – Szép bemutatkozás lenne.

- Ralph! Szedje össze magát! – szólt rá szigorúan Sam.

- Könnyű azt mondani – ellenkezett a másik sápadtan, és Sam belátta, hogy igaza van. Fiatal kora ellenére a férfinak előrehaladott stádiumú hasnyálmirigy-rákja van, már az egy csoda, hogy ennyi ideig talpon tud maradni.

- Tudom. Tud jönni még egy kicsit?

- Persze. Világ körüli útra. Vagyis galaxis körülire – nézett körül Ralph, aztán sóhajtott. – Mehetünk – szedte össze magát, de abban a pillanatban meglátták Maleket kisétálni a fák közül.

- Most még meggondolhatja magát! – súgta Sam a másiknak.

A hadnagy pontosan egy héttel ezelőtt kereste meg, aztán átbeszélgették az éjszakát, és utána még számos másikat, a lehetőségről, hogy jelentkezik tok'ra gazdatestnek. Sam próbált semleges maradni a kérdésben, sem lebeszélni, sem rábeszélni a fiatal katonát az ötletéről, egyszerűen csak tárgyilagosan elmondott neki mindent, amit ő maga tudott. És mivel a beteg állapota az elmúlt napokban a kezelések ellenére tovább romlott, végül elszánta magát, és Samet kérte meg, hogy tartson vele. Most pedig csak nézték, ahogy a tok'ra bázis parancsnoka közelebb sétál hozzájuk.

- Mégis minek? – súgta vissza Ralph, miközben a nő karjába próbált kapaszkodni. – Menjek haza meghalni? Ezt már megbeszéltük.

- Tudom – sóhajtott Sam, de közben Malek odaért hozzájuk.

- Alezredes! – köszöntötte a nőt egy biccentéssel. – Bocsásson meg a fogadtatásért, de pár napja kellemetlen meglepetésben volt részünk.

- Nem gond – sóhajtott Sam. – Malek, ő itt Ralph.

- Üdv! – biccentett a tok'ra a férfinak is, aztán odalépett hozzá. – Segítek!

- Szerencsére van még tok'ra, aki ismeri az udvariasság fogalmát – morgott Sam, mire Malek vetett rá egy metsző pillantást. – Fel ne nyársaljon a szemével! – csóválta a fejét a nő.

- Nagyon rossz napja van, alezredes – állapította meg a tok'ra, mikor elindultak az alagút felé.

- Sajnálom – enyhült meg némileg a nő.

- Meggyőződése ellenére van itt, igaz?

- Nem, ez nem igaz – sóhajtott Sam. – Sajnálom, tényleg rossz kedvem van. Nem tudom tétlenül nézni, hogy valaki szenved.

- Ezért vannak itt – pillantott rá Malek.

- Igen. Csak… mindegy, hagyjuk. Ma nincs kedvem etikai kérdésekről vitatkozni.

- Meglep, hogy így gondolkodik azok után, hogy az apja a társam volt több mint négy földi évig. És ha jól emlékszem, kimondottan élvezte.

- Tudom. Tudom, hogy apám jól érezte magát tok'raként. És kedveltem Selmakot, úgyis tudja.

- Akkor mi a baj? – torpant meg a tok'ra, és közelebb intve magához a nőt, aktiválta az alagútba vezető gyűrűket, és két másodperccel később már odalent is voltak.

- Semmi, tényleg – mondta Sam, mikor tovább indultak, amerre Malek vezette őket. – Fáradt vagyok, és mint ilyen kissé ingerlékeny. Majd… moderálom magam – ígérte, miközben megérkeztek a gyengélkedőre.

- Feküdjön le! – kísérte Malek Ralphot az egyik ágyhoz, és segített neki elfeküdni. Ezután egy szekrényhez lépett, aztán egy apró kis üveget nyújtott át a férfinak. – Igya ezt meg!

- Mi ez? – vette át gyanakodva Ralph.

- Fájdalomcsillapító.

- Olyannal már tele vagyok – nyújtotta vissza az üvegcsét a férfi.

- Ez segíteni fog – erősítette meg Malek. – Ne szenvedjen feleslegesen!

- Rendben – adta meg magát Ralph, és felhajtotta az üvegcse tartalmát, aztán visszahanyatlott az ágyra.

- Pár percen belül könnyebb lesz neki – pillantott Malek Samre.

- Nincs más gyógymód? – sandított rá a nő.

- Az apja komoly kutatásokat végzett ezen a téren. Okulva a saját történetéből, meg akarta találni a gyógymódot ennek a betegségnek mindenféle változatára. De sajnos túl kevés idő áll rendelkezésére, így azt kell mondanom, még mindig ez a legkomplikáció-mentesebb út. Végezhetnénk kísérleteket Ralphon, de annak a kimenetele kétséges, míg így biztos a gyógyulás. Azt hiszi, eltitkolnám, ha tudnék más megoldást?

- Hisz ez a tok'rák érdeke, nem? Így legalább időnként hozzájutnak néhány gazdatesthez.

- Sajnálom, hogy ilyen rossz véleménnyel van rólunk, alezredes – mérte végig kissé sértődötten a tok'ra, majd visszalépett Ralphoz. – Jobb már? – kérdezte.

- Igen.

- Pihenjen! Rögtön visszajövök! – mondta, majd elsietett, Sam pedig odalépett a beteghez.

- Hogy érzi magát?

- Tényleg jobb – erősítette meg a férfi. – Alig érzem a fájdalmat. Ez a cucc jól jött volna az elmúlt fél évben – nevette el magát, ami aztán köhögésbe fulladt.

- Gondolom – sóhajtott Sam. – Szóval… nem gondolta meg?

- Ez a tag egészen szimpatikus – vont vállat Ralph, mikor helyreállt a légzése.

- Aha, tényleg – nevette el magát Sam. – Ha jobb napja van, még szót is lehet vele érteni.

- Jaj, ne már, mondja, hogy maga is kedveli! Legalább egy halvány kísérletet tegyen, hogy megnyugtasson! – kérte a férfi.

- Malek… ő az a sündisznó, akinek valahol mélyen tényleg jó szíve van – látta be végül. – Nem lesz vele baj.

- Hát remélem – sóhajtott Ralph. – Amúgy… fáj?

- Csak egy másodperc az egész – szorította meg a csuklóját Sam. – Emiatt ne aggódjon!

- Oké, megpróbálom! – hunyta le a szemét fáradtan Ralph.

- Bátor katona – bólintott rá Sam.

- Ez már a múlt – nézett fel megint a férfi. - Amúgy… a tábornok nagyon haragszik rám?

- Miért tenne ilyet?

- Hogy ott hagytam a légierőt… hátat fordítottam mindannak, amire esküt tettem.

- Tovább harcol a jó ügyért. Ez számít a legtöbbet, és nem az, hogy milyen címert visel a kabátján – nyugtatta meg a nő, de közben Malek is visszatért egy tartállyal, és benne egy szimbiótával.

- Megnézhetem közelebbről? – kérdezte Ralph.

- Hogyne – pillantott rá Malek, és az asztal helyett a betegágy melletti kisszekrényre tette a tartályt.

- Még alszik? – vette szemügyre a beteg a tartályban lebegő lényt.

- Már ébredési fázisban van – pillantott rá Malek.

- Ne féljen, nem fogom meggondolni magam – rázta meg a fejét Ralph. – Semmi kedvem huszonhat évesen meghalni. Csak… nem vagyok nyugodt. Nem… kicsi ez a valami. Bele fog férni a fejembe?

- Talán – pillantott rá Malek, miközben feltűnő alapossággal szemügyre vette. Sam ezt látva minden fáradtsága és nyűgössége ellenére elnevette magát.

- Ez nem volt olyan vicces – mérte végig őket Ralph. – Én tényleg nem vagyok nyugodt.

- Tudom – bólintott rá Malek. - Ezért nem jó, ha van idejük ilyenkor gondolkodni. A szimbiótának minden erejével a gyógyításra kellene koncentrálnia, és nem a maguk által kitalált, amúgy alaptalan vádak ellen védekezni.

- Én már egy hónapja gondolkodok ezen az egészen. Nem eshetnénk túl rajta? Fáradt vagyok.

- Miért ilyen harapós ma mindenki? – nézett végig rajtuk Malek.

- Talán mert együtt nem alszunk napok óta – csóválta meg a fejét Sam. - Sokat beszélgettünk az elmúlt napokban. De nem vagyunk harapósak Malek. Ralph csak… mindenki fél az ismeretlentől.

- Miért, mit mondott neki, amivel megijesztette?

- Malek! Nem mondtam semmi olyasmit. Tényleg. Semmi rosszat nem tudnék mondani.

- Valóban?

- Most mit akar hallani? Jolinarral nem volt egy leányálom, de ez az ashraknak volt köszönhető, és soha egy percig sem nehezteltem érte Jolinarra.

- Ezt örömmel hallom – sandított rá a szeme sarkából Malek, de végül a tartály csipogása elterelte a figyelmét. Ralph viszont Samre pillantott.

- Milyen érzés?

- Az egyesülés? Mint az ősrobbanás – nevette el magát a nő. – Néha megpróbálom felidézni, de nem igazán emlékszem rá.

- Sokat segített, köszönöm! – mosolyodott el fáradtan a férfi.

- Vannak dolgok, amikre nincsenek szavak. Majd utána összevetjük a tapasztalatainkat, mit szól?

- Én benne vagyok. Itt marad addig?

- Ha Malek megengedi…

- Természetesen, alezredes, maradhat – pillantott rá a tok'ra, miközben kinyitotta a tartályt. – Készen áll? – kérdezte Ralphot.

- Azt hogy kell? – ráncolta a homlokát a beteg, mikor Malek kivette a szimbiótát. – Hogy hívják?

- Lytha.

- Ez tetszik – mosolyodott el Ralph. - Mit tegyek?

- Csak lazítson. Minél kevésbé áll ellen, annál könnyebb lesz mindkettejüknek. Ha készen áll, csak nyissa ki a száját! – kérte Malek, mire Ralph összeszorította a szemét, és engedelmeskedett az utasításnak. Malek még egy pillanatig várt, aztán engedte, hogy a szimbióta behatoljon a férfi testébe.

Ralph lélegzete egy pillanatra elakadt, aztán a szeme egy pillanatra felizzott, de végül elvesztette az eszméletét. Malek egy kis időre a homlokára tette a kezét, miközben Sam is közelebb lépett.

- Minden rendben?

- Amennyire meg tudom ítélni, igen – pillantott a nőre Malek, ahogy elvette a kezét. – Mellesleg… messze ő viselte a legjobban az utóbbi időben.

- Akkor miért cikizte? – nézett rá értetlenül Sam.

- Mit csináltam?

- Tudja jól, hogy mire gondolok.

- Csupán figyelemelterelés.

- Akkor ezt még gyakorolja egy kicsit – nevette el magát Sam, de mikor Malek arcán is feltűnt egy alig látható mosoly, meglepődött.

- Ezt most az én kedvemért csinálta?

- Az emberek szeretik a másik arcáról leolvasni az érzéseit, nem igaz?

- Igen. De ez egy tok'rától eléggé meglepő.

- Melyik része? Hogy vannak érzései, vagy, hogy képes kimutatni?

- Tudom, hogy vannak érzéseik. Sőt… úgy képesek érezni, amit én szinte fel sem bírok fogni. De a tok'rák és a pókerarc mindig is összetartoztak, így sikerült meglepnie. De be kell vallanom, kellemesen. Mindenesetre jól áll magának… vagyis… a gazdatestének… ha mosolyog.

- Értem a célzást, alezredes, de most jobb, ha én vigyázok Ralphra.

- Nem volt semmi célzás. Bár, most hogy így mondja, egyszer valóban szívesen beszélnék a gazdatestével. Többször találkoztunk már, de még nem volt rá példa.

- Mindig vészhelyzetben találkoztunk, és közös megegyezés, hogy ilyen esetben én irányítok.

- Értem. Akkor talán majd máskor.

- Talán – hagyta rá a tok'ra.

- Mennyi idő? – pillantott Sam Ralphra.

- Néhány óra mindenképp.

- Addig tényleg itt maradhatok?

- Természetesen. Nekem közben el kell mennem egy kis időre.

- Magára hagyja? És ha közben…

- Nem lesz semmi baj, alezredes. Már a legjobb úton van a gyógyulás felé. És csak addig megyek el, amíg levezénylem az esti őrségváltást. Legfeljebb fél óra.

- Rendben – bólintott rá Sam, és egy kis időre csend borult rájuk.

Sam közben a régi dolgokkal kötötte le magát, de mint mindig, ha konkrét emlékeket akart felidézni Jolinarral kapcsolatban, mintha falakba ütközött volna. Pár dologra emlékezett, néhány kétségbeesett beszélgetésre, ami lezajlott köztük, de olyan volt, mintha egy rosszul összevágott filmet nézett volna. Sokszor próbálta már összerakni a jeleneteket, de mindig csak annyit ért el, hogy agyilag és érzelmileg teljesen lenullázta magát, így általában próbált értelmesebb dolgokkal foglalkozni. Viszont akkor, ott, Ralph ágya mellett nem volt sok más, ami lekötötte volna a figyelmét, így alaposan elmerült a gondolataiba, csak akkor tért magához, mikor Malek magára hagyta.

Sam egy darabig figyelte Ralphot, az arcát, ami lassan kezdett újra emberi színt ölteni, aztán közelebb sétált hozzá. Megsimogatta a férfi arcát, aztán, ahogy Malektől látta, a homlokára simította a kezét. Leginkább a kíváncsiság vezette, hogy Malek mit érezhet ilyenkor, de azért megpróbált a férfinak is egy kis erőt adni az érintésével.

- Érzi? – riadt Sam Malek hangjára kis idővel később, mire elkapta a kezét.

- Nem igazán tudom, mit érzék – rázta meg a fejét.

- Megengedi, hogy megérintsem?

- Igen – engedte meg Sam, mire Malek odalépett hozzá, és a homlokára tette a kezét, ahogy korábban Ralphnak is.

- Már nagyon minimális naquadah van csak a vérében. Talán egy földi év, és teljesen eltűnik.

- Kár – vont vállat Sam. – Azért néha hasznát vettem.

- Tudom. És nem csak abban, hogy használni tudta az eszközeinket, hanem a betegségektől is megvédte.

- Most, hogy így mondja – gondolkodott el Sam. – Igaza lehet. Még csak meg sem fáztam azóta, hogy Jolinar…

- Sokkal többet kapott Jolinartól, mint gondolná – pillantott rá a tok'ra, majd újra ellenőrizte Ralphot. – Legfeljebb egy óra még, és felébred.

- Az jó – bólintott rá Sam, és megint hallgatásba burkolóztak ők ketten.

Maleknek végül igaza lett, alig telt el egy óra. Ralph szeme kinyílt, és ahogy felizzott Sam tudta, hogy a szimbióta épp átvette az irányítást a gazdateste felett. Váltott egy hosszú, jelentőségteljes pillantást a parancsnokával, aztán a tekintete Samre tévedt, majd felállt az ágyról, és a nőhöz lépett.

- Hálával tartozom önnek, Carter alezredes – hajtott fejet. – Köszönöm!

- Most azt kellene mondanom, hogy szívesen – tűnt fel egy kétes értékű mosoly a nő arcán. – De van egy feltételem.

- Mi lenne az?

- Vigyázzon nagyon Ralphra! Ő egy értékes ember, és jó katona.

- Tudom. Éppen ezért kiválóan fogunk tudni együtt dolgozni. És vigyázni fogok rá, ígérem!

- Beszélhetnék vele?

- Hogyne – mondta a tok'ra, majd egy pillanatra lehajtva a fejét átadta az irányítást a gazdatestének.

- Hogy van? – kérdezte aggódva a nő.

- Remekül – mosolyodott el Ralph. – Már el is felejtettem milyen érzés egészségesnek lenni. Nincs fájdalom, nincs gyengeség, arról nem is beszélve, hogy nincs hányingerem. Ilyen már hónapok óta nem volt – mondta, mire Sam ezúttal őszintén tudott mosolyogni, ahogy felrémlett előtte az apja hasonló helyzetben érzett jókedve, miszerint teljesen eltűntek az ízületi fájdalmai.

- És az ősrobbanás?

- Ez valami elképesztő – csóválta meg a fejét Ralph.

- Tudom – bólintott rá Sam. – De most már haza kell térnem. Itt hagyhatom?

- Persze. Nem lesz baj – nyugtatta meg Ralph. – Majd… belejövök – pillantott Malekre, mire az rábólintott, és egy pillanatra kilépett az ajtón, hogy elkapja az első arra járó emberét. – Easta, bejönnél egy percre?

- Itt vagyok, Malek – lépett be egy fiatal lány mosolyogva. – Segíthetek valamit?

- Ralphnak szállásra lenne szüksége. És mivel Lytha sem ismeri még ezt a bázist… körbevezetnéd?

- Hogyne – mosolygott a lány Ralphra, amit a férfi viszonzott, de még visszalépett Samhez.

- Köszönök mindent, alezredes! – nyújtott kezet neki, amit a nő megszorított.

- Én nem tettem semmit – mosolygott rá.

- Ó, dehogynem - biztosította a férfi. – Sokat segített, hogy itt volt.

- Örülök. Akkor… minden jót, és… még biztosan találkozunk.

- Remélem – biccentett a férfi, majd csatlakozott Eastához, aki mosolyogva várta az ajtóban.

- Kedves lány – nézett utána Sam, mikor kiléptek.

- Sok kellemes meglepetés érhetné, alezredes, ha adna nekünk egy esélyt, és megismerne minket.

- Gondolom - csóválta meg a fejét Sam. – Malek, én nem… mindegy, úgysem tudnám elmagyarázni.

- Valószínűleg nem – hagyta rá a tok'ra. – Jöjjön, elkísérem a kapuhoz.

- Rendben – sóhajtott Sam, és csak akkor tudatosodott benne, hogy mindeddig kissé feszélyezte a tok'ra alagút bezártsága.

Mikor felértek a felszínre, kicsit fellélegzett, és mindketten a saját gondolataikba merülve sétáltak a fák között, de végül Sam a másikra sandított.

- Minden rendben?

- Igen, miért? – kapta fel a fejét Malek.

- Csak mert… magának most roppant elégedettnek kellene lennie, de mégsem ezt látom magán. Mi a baj?

- Semmi – mondta rezzenéstelenül a tok'ra.

- Biztos? – torpant meg Sam, mire ő is.

- Igen, biztos.

- Ahogy akarja – vont vállat Sam, és tovább indult, de Malek nem ment utána.

- A párom… tizenhét éve van sztázisban – mondta halkan, mire Sam megenyhült és visszalépett hozzá.

- Sajnálom – érintette meg egy pillanatra a férfi karját, de nem mert túl bizalmas lenni, inkább visszahúzta a kezét. – De akkor… miért nem őt…

- Hogy ki kap új gazdatestet… nem az én döntésem. Egy többtagú bizottság feladata megítélni, hogy kire van legnagyobb szükségünk. És bár tagja vagyok a bizottságnak, az ő esetében az én szavazatom nem számít. A személyes érintettség kizár.

- Azért abban a bizottságban lehetne némi érzés… - húzta el a száját Sam.

- Egy tudós, legyen bármilyen kiváló is… sosem ér annyit a szemükben, mint egy bevethető ügynök.

- Szóval a párja tudós? Hogy hívják?

- Syrah. És igen… ő a legjobb biokémikus, akivel valaha dolgozhattam.

- Ez nagy dicséret magától. Főleg, hogy maga is átkozottul jó, ezt tapasztaltam.

- Nem vehetem fel vele a versenyt. De mindez nem számít.

- Csak magának.

- Nem én vagyok az egyedüli, aki ilyen helyzetben van.

- És ez vigasztalja? Felejtse el – csóválta meg a fejét Sam, miközben lassan tovább indultak. – Maga is volt már sztázisban?

- Minden tok'ra megjárta már ezt a poklot. Ki többször, ki kevesebbszer.

- Miért mondja ezt? Annyira szörnyű?

- Maga a sztázis egy mély, hosszú öntudatlanság. Felébredni… az a rémálom.

- De miért?

- Mert szembesülnie kell azzal, hogy közben eltelt tíz, tizenöt, húsz év… hogy a világ, a bázis, amire emlékszik már talán nem is létezik, hogy a barátai közül sokan meghaltak, hogy talán a párja küldetésben van, és még évekig nem láthatják egymást… Mégis talpra kell állnia, és ott folytatni a munkát, ahol abbahagyta.

- Ez tényleg kemény lehet.

- Sokat segít, ha ilyenkor van mellettünk valaki. Visszatalálni a valóságba.

- Mellette lesz majd.

- Igen. De ki tudja, mikor…

- De ha… most… valami csoda folytán mégis… a párja egyesülhetett volna Ralph-fal… akkor férfi gazdateste lett volna. Ez… áh, magát, ahogy látom, nem zavarná.

- Ez egy négytényezős helyzet, alezredes. Ha csak az egyikünk számára kényelmetlen lenne, semmi értelme erőltetni.

- És csak úgy belenyugszik?

- Ezt komolyan kérdezi?

- Felejtse el! Tudja mit? Majd, ha… úgy látja, hogy van esélye a párjának… szóljon, és megpróbálok… egy szép nőt keresni, aki vállalná.

- Miért segítene nekem? – nézett rá meglepetten a tok'ra.

- Senki nem akar fiatalon meghalni – vont vállat a nő. – És így… mindenki jól jár – mondta, de kénytelen volt elmosolyodni, ahogy látta a másik arcán az értetlenséget. Végül ebben maradtak, és csendben sétáltak tovább.

- Úgy érzem, sajnálatot érez irántam – szólalt meg a tok'ra, ezúttal emberi hangon, mikor elértek a kapuhoz. – Gondolta volna valaha, hogy ilyet érezhet egy tok'ra iránt?

- Éreztem már ilyet tok'ra iránt – cáfolta meg Sam. – Mikor Lantashnak meséltem Jolinar utolsó napjairól, majd megszakadt a szívem érte. De ez már rég volt. Elárulja a nevét?

- Loran vagyok.

- Örülök, hogy végre megismerhettem – biccentett Sam.

- Részemről a megtiszteltetés, alezredes – viszonozta a gesztust a férfi. - És még egyszer köszönöm a segítségét! Ez nagyon sokat jelent nekünk.

- Csak vigyázzon Ralphra! Nem azért akart életben maradni, hogy három nap múlva egy öngyilkos küldetésen találja magát.

- Gondom lesz rá. Bár egy tok'ra ügynök élete nem veszélytelen, kap egy kis időt, hogy belerázódjon.

- Köszönöm! – mosolygott rá Sam. – Akkor… majd találkozunk.

- Bizonyára – bólintott rá Loran, és csak nézte, ahogy a nő tárcsáz, elküldi a megfelelő kódot, és átlép a csillagkapun.