Egy új lány érkezik, akiről egyelőre még nem árulok el semmit, a történet párhuzamos az eredeti történettel, de nem feltétlenül azonosul az eredeti anime világával. A saját karaktereim teljesen az enyémek, mig az Ouran High School Host Club karakterei nem tartoznak hozzám. Köszönöm az olvasást!

Az a nap szörnyen indult. Már eleve nem volt kedvem felkelni, ha arra gondoltam, hogy az idei tanévet büntetésből egy másik iskolában kell elkezdenem. Mivel nem volt más választásom, mégis megtettem ezt a számomra igen kellemetlen lépést.

Hihetetlen rosszullét fogott el mégis, amikor kinyitottam a szekrényem, és megpillantottam a tavalyi egyenruhámat. Megérintettem, tökéletes volt az anyaga. Nem tudtam tökéletesebbet elképzelni nála, sem szebb színeket azoknál a gyönyörű sötét és világos vörös árnyalatoknál.

Azon a reggelen viszont nem vehettem fel. Egy másik egyenruha várt rám. Egy egyszerű halványsárga ruha, ami egészen terjedelmesen növekedett egészen a térdemig. A szint kevésnek, az uszályos jelleget meg túl soknak éreztem. A ruhának magas gallérja volt, buggyos ujja, ami fehér anyagból készült másodlagos hosszú ujjban folytatódott, és a nyakában vékony piros masni volt. Fehér harisnyával kellett hordanunk.

- A tavalyi egyenruhámhoz képest egy rémálom – jegyeztem meg halkan.

A tükör elé sétáltam, megigazítottam magamon az egyenruhát. Vállig érő hajamat is szépen hátrasimítottam, de mégsem voltam elégedett az összhatással. Az járt a fejemben, ahogy az előző évben minden lány megbámult minket, amikor végigmentünk a barátaimmal az iskola folyosóján… De ennek vége!

- Kisasszony! – nyitotta be a nevelőnő az ajtómat. – A limuzin készen áll!

- Értem, Hinako – válaszoltam kimérten. – Néhány perc és megyek!

Vettem egy mély lélegzetet és kifújtam a levegőt. Emelt fővel kellett végigcsinálnom!

Kint már valóban várt a limuzin, hogy elvigyen az iskoláig. Szó nélkül beültem a kocsiba. A meglepetés az volt, hogy az édesapám is a kocsiban ült.

- Apa? – kérdeztem csodálkozva. – Minek köszönhetem, hogy elkísérsz?

- Szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy nem kell aggódnom a mai nap miatt – válaszolta, és a hangja udvarias, de sokat sejtető volt. Nem olyan, mint amikor az ember a lányához beszél, hanem mintha egy üzleti partnerével vagy hasonlóval kommunikálna.

- Nem okozok csalódást – mondtam anélkül, hogy ránéztem volna.

Szerettem volna, ha ennyivel letudtuk volna a beszélgetést, de sajnos ennél jobban ismertem már apámat, neki ennyi nem elég.

- Tudom, hogy nincs ínyedre a változás, de az anyád és én azért választottuk ezt, mert úgy láttuk, hogy ez a legjobb döntés a jövőd tekintetében – magyarázta hangsúlytalan szavakkal.

- Tudom – feleltem mereven.

Nem akartam hozzátenni, hogy tudom, hogy azért van, mert féltitek a család jó hírnevét, és azt remélitek, hogy majd a növendékek között találok egy jó partit magamnak, aki majd feleségül vesz és akkor a családi vagyont sem kell féltenetek.

- Az Ouran Akadémia az egyik legjobb egész Japánban – folytatta apám. – Bár a magam részéről jobban örültem volna, hogyha egy külföldi magániskolában folytatod a tanulmányaidat, édesanyád meggyőzött, hogy mégis az lenne a legegészségesebb mindannyiunkra nézve, ha nem hagynád el Tokiót.

- Igen, már anya is elmondta – feleltem. – Hálás vagyok!

Azaz, dehogy voltam hálás, mindent megtettem volna azért, hogy ha már mindenképpen iskolát kell váltanom, akkor az iskola a lehető legmesszebb legyen Tokiótól, és ha lehet legalább ilyen messzire egész Japántól.

- Azt hiszem, elég is, ha ennyit tudsz – tette karba kezeit az édesapám, majd mégis hozzátette: - A Tanaka név sokat jelent Japánban… Ezt ne felejtsd el!

Hogyan is felejthettem volna el, hiszen naponta többször is figyelmeztettek rá.

Hamarosan megérkeztünk az Ouran Akadémiához. Ismét nagy levegőt vettem, felemeltem a fejem, és kiszálltam a limuzinból. Apám megfogta a karom, amikor be akartam zárni a kocsi ajtaját.

- Remélem, nem tervezel idén belépni semmilyen dráma klubba – jegyezte meg.

- Persze, hogy nem – feleltem, mint aki már egyenesen számított a kérdésre.

A következő pillanatokban már el is tűnt a limuzin mellőlem, én pedig az akadémia előtt álltam, és egyszerűen nem tudtam rávenni magam arra, hogy továbbmenjek.

Az Ouran Akadémia egy elit magániskola. Hatalmas! A kampuszon az elemi tagozatokon át a kollégiumon keresztül minden évfolyam és korosztály helyet kapott. Maguk az épületek feltűnően hasonlítanak más monumentális építményekhez, amiket volt szerencsém már személyesen is meglátogatni. Ahogy ott sétáltam, visszaköszöntek a Buckingham Palota, a Place de la Concorde és a Szent Péter Bazilika ismertetőjegyei. Az architektúra pedig mindenképpen a tizenkilencedik század közepén létezett Párizs másolata volt… Ennyit az eredetiségről!

Ahogy továbbmentem, megpillantottam az iskola mottóját: „Eredetünk számit először, a vagyon csak szoros második." Ez nagyon szépen hangzik, gondolhatja bárki, aki először olvassa, de tulajdonképpen csak azt jelenti, hogy ebben az iskolában a „csillagos" családok gyermekei teljes elsőbbséget élveztek az, ugyan csak gazdag, de alacsony társadalmi-gazdasági státusszal rendelkező családok előtt.

Ha lett volna választásom már elmenekültem volna valamelyik kiskapun keresztül, de sajnos nem volt. Tulajdonképpen félelemre sem volt okom, mert, ahogy apám is megjegyezte, a Tanaka név igen sokat számit Japánban.

Az osztályok a szerint vannak felosztva, hogy ki milyen társadalmi rétegből származik – kiválogatva a gazdagok közül a még gazdagabbakat. Ezek alapján én simán az A osztályba kerültem.

Szépen lassan felsétáltam a lépcsőkön, egészen a kijelölt emeletig. Keresgélnem kellett az osztályok között, még nem tájékozódtam jól.

Akkor aztán rendesen haragudtam magamra, amiért azt kértem, hogy bizalmasan kezeljék egyelőre a jelenlétemet. Amúgy legalább két ember kísért volna az osztályom ajtajáig, mégpedig nem is akárkik. De erről már lecsúsztam…

Végül megtaláltam: „2-A osztály"! Igen, már csak be kellett volna mennem az ajtón, de valahogy nem vitt rá a vérem, hogy előre lépjek még egy lépést!

- Segíthetek, kisasszony? – szólalt meg valaki a hátam mögött.

- Nem – feleltem, anélkül, hogy hátranéztem volna egy pillanatra is, majd minden további gondolkodás nélkül benyitottam az ajtót.

Nem hagyhattam, hogy egy ismeretlen férfi segítségére szoruljak már az első napomon, főleg így, hogy szükségem sem volt rá. Így hát szó nélkül leültem az egyik üres helyre. De aztán mégsem állhatta meg a kíváncsiságom, hogy megnézzem ki akart nekem segíteni.

Az ajtó felé pillantva meg is láttam az illetőt. Számomra teljesen ismeretlen – tehát nem japán, amit a vonásai is igazoltak. Világos szőke haja volt, ibolyakék szemei. Az iskola férfi egyenruháját viselte. Annak ellenére, hogy különösen kitűnt a többi diák közül megjelenésével, egészen kellemes látványt nyújtott. És attól a naptól kezdve az osztálytársam lett…

Már kicsit kezdtem megbánni, hogy nem ismerkedtem meg vele, amikor lehetőségem volt rá. De akkor eszembe jutott, hogy még mindig az Ouran Akadémiában vagyok, ráadásul egy erős, magabiztos és önálló lány is… „Mesebeli herceget imitáló különös, de kedves srác" tehát ejtve volt, a cél: túlélni azt a napot, aztán otthon áradozni róla a szüleimnek, nehogy gyanút fogjanak, hogy nem értékeltem a helyzetem, mert az büntetésszigorítással járt volna.

Remélem tetszett és kiváncsiak vagytok a folytatásra. Amennyiben igen, tippeljetek, hogy mi történhet majd, ezt hozzászólásként elküldhetitek, nagyon kiváncsi vagyok! Köszönöm előre is:)