Anka
Családregény
- Castlevania alapú fan fiction –
1. A kezdet kezdete
Fuume már órák óta ült a könyvtárban, de valahogy nem jutott előre, már ami a szemináriumi dolgozatát illeti. Hegyekben tornyosultak előtte a könyvek, mégis egyiket a másik után tette félre egy másik kupac tetejére. A füzete, amibe a fontosabbnak tűnő adatokat jegyzetelte, hogy majd otthon nyugodt körülmények közt legépelje, leginkább áthúzogatásokból állt. „Ennek így semmi értelme – sóhajtott fel egy idő után , kellett nekem az asszír írást választani, mikor annyi jó téma volt. Ott volt például a sumér, az egyiptomi, a föníciai, vagy a rovásírások kis millió fajtája… De én olyat akartam, amit kevesen választanak, mert akkor kevesebb olyan dolgozattal kell vetekednie az enyémnek, amik nagyságrendekkel jobbak. Ez igaz, nem rossz így, de tanácsot sem tudok kérni senkitől sem."
Fuume kétségbeesve borult rá a füzetére, csípőig érő gesztenyebarna, enyhén vörösbe játszó haja szétterült a hátán. Igazából nagyon fáradt volt, nem gondolta volna, hogy a szemeszter végére ennyire lemerül, hiszen semmivel sem volt elfoglaltabb, mint életében eddig bármikor. Az egyetem mellett heti öt nap táncolt a város híres tánc - színházában, és ha még mindig maradtak felesleges energiái néha még úszni is eljárt. Igaz ez az utóbbi időben nem nagyon fordult elő, sőt a szorgalmi - időszak végének közeledtével a táncórákat is egyre gyakrabban hanyagolta.
Szia, Kisasszony – vágta hátba valaki hirtelen a lányt –, el ne aludj, az nem lenne ildomos…
Különösen a Prefektúrai Könyvtárban nem – egészítette ki egy másik hang az előzőt.
Áh, Gozu, Mazu! – nézett fel álmosan Fuume – Hát ti mit csináltok itt?
Gozu és Mazu ikrek voltak, az emberek 99 százaléka épp emiatt képtelen volt megkülönböztetni őket egymástól. Fuumenek ez persze nem okozott különösebben gondot, hiszen a srácok a legjobb barátai voltak, tehát elég sok időt töltöttek együtt. Bár az más lapra tartozik, hogy mikor megismerkedtek, ő is abba a 99 - ba tartozott, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a fiúk közül melyik melyik. Az ikrek teljen egyformák voltak, egyforma termet, egyformán hosszú vállig érő haj, egyforma ruházat, és nemcsak azért, mert az egyetemnek saját egyenruhája volt, a fiúk az egyetemen kívül is egyforma ruhákat hordtak. Az pedig a sors fintora, hogy mindkettőjüknek a bal arcán ugyanott egy ugyanolyan hosszúságú sebhely húzódott.
Persze nem egyszerre szerezték. Gozu egy deszkás versenyen, mikor borult egy emlékezeteset, és egy sörös üvegen landolt, Mazu pedig - nem véletlenül híres nehéz természetéről, egy verekedésben gyűjtötte be, mindössze pár órával bátyja után. Ellenfele vastag halálfejes gyűrűt viselt, azzal szántotta végig az arcát.
A fiúk negyed, vagyis utolsó előtti évesek voltak, bár mindketten azt hangoztatták magukról, hogy mindössze 150 év múlva nekik is lesz diplomájuk. Fuume mindig jót nevetett rajtuk, nem hitte el, hogy ők ne fejeznék be időre az egyetemet. Túl jó jegyeik voltak ahhoz, hogy épp nekik ne sikerüljön.
- Mi már megyünk haza – válaszolt Gozu az előbb feltett kérdésre.
- És gondoltuk mégsem megyünk el köszönés nélkül – fejezte be a mondatot Mazu. Az ikrek kissé idegesítő szokása volt azon kívül, hogy mindig mindenhova együtt mentek, az is, hogy mindig egymás szavába vágva, egymást kiegészítve beszéltek.
- Árulók! – kiáltott fel Fuume – Akkor legalább előbb idejöttetek volna, ha már láttátok, hogy itt vagyok, és ha már én nem vettelek észre titeket.
- Gondoltuk, nem zavarunk meg, úgy el voltál merülve a munkában. De azt mégsem hagyhattuk, hogy egy ilyen nemes helyen elaludj.
- Pontosan. Különben is kitartás, már csak fél óra, és zár a könyvtár.
Gozu, Mazu és Fuume hangosan nevettek, hiszen a fiuk tudtak a lány fogadalmáról, hogy minden nap, zárásig benn marad a könyvtárban, mert így legalább biztosan tanulni fog nem matatja el az időt, mint otthon, nem, talál semmi fontosat, „amit még gyorsan el kell négezni a tanulás megkezdése előtt".
- Csendesebben, hölgyek, urak- Szólt rájuk a testes könyvtárosnő, miközben előbújt a kézikönyvtár polcai közül rengeteg súlyos könyvvel megpakolva.
A három fiatal rajongott ezért a kövér, ötvenes évei elején járó, jó humorú kedves nőért. Ő nem olyan volt, mint az összes többi könyvtárosnő, sovány, molyrágta, összeaszott, meggörnyedt, házsártos, kötekedő. Ellenkezőleg, kedves volt és életvidám, nála a legszigorúbb szankció a fent elhangzott mondat volt, és be kell valljuk, nagyobb sikereket ért el vele, mint megkeseredett társai az örökös zsémbeléssel.
Mazu azonnal odaugrott, hogy segítsen neki, kikapott a kezéből fél tucat könyvet, a többit pedig ügyetlenségében „előzékenyen" lesodorta.
- Mert ha korábban idejöttünk volna – mondta Gozu, miközben elindult felszedni azokat a súlyos köteteket, amiket öccse levert , kivágtak volna minket innem veled együtt, Kisasszony.
- És azt mi nagyon nem akartuk – vigyorgott Mazu, miközben még több könyvet ejtett le – akkor biztos morcos lett volna Jeanne asszony, igaz?
- Az biztos – veregette hátba a fiút a könyvtárosnő, de úgy hogy Mazu azt hitte a gerince is ketté szakad. Ezek után még Gozu is fájósan dörzsölgette a lapockáját , de most már eleget segítettek, fiúk, és gondolom sietnek, mint mindig. Úgyhogy menjenek már.
- Köszönjük, Jeanne asszony – mosolyogtak az ikrek, miközben lepakolták az asztalra a könyveket, akkor viszont látásra, neked meg további jó munkát.
- Sziasztok! – Köszönt el Fuume is, de figyelmét sokkal inkább az asztalra tett könyvek kötötték le, azok közül is egy, egy vastag, viharvert legalább ezer éves keményfedeles kötet – Ezek mik itt, Jeanne asszony? – kérdezte, miután a fiúk távoztak, és ő maga elé húzta a megtermett könyvet. „Családregény" – olvasta a cirádás, kissé megkopott aranybetűkkel írt címet. – „Biztos valami középkori szappanopera" – gondolta kissé lefitymálóan, mégis felnyitotta a fedelet, és elolvasta az első oldalon sorakozó aranybetűket. – „A Belmont család regényes története az Úrnak 444. esztendejétől kezdődően az utolsókig."
- Ja, hogy ezek? – vette ki a poros kötetet Jeanne Fuume kezéből. – A régi igazgatónak az volt a megszállottsága, hogy minden kacatot összegyűjtött, legalábbis az új igazgató szerint.
- Miért? Mi történt a régivel? – kérdezte a lány és kicsit szégyellte informálatlanságát.
- Nahát… szinte minden nap itt tölti az idejét, és még ezt sem tudja? Szegény, jó igazgató úr eltávozott, hogy az Isten nyugosztalja. Mégis azt kell mondanom, megszolgált már a nyugalomért, hiszen 93 is elmúlt most ősszel. Arra viszont nem szolgált r�, amit most az unokája, az új igazgató, az a pernahajder művel. A kezembe nyomott egy listát azokról a könyvekről, amiket jövő hétig el kell tüntetnem innen. Mert ahogy mondta, „ez könyvtár, nem antikvárium, vagy régiség bazár, hogy kacatok fogják a helyet a polcokon."
- Mi lesz a listán szereplő könyvekkel? – kérdezte Fuume rosszat sejtve.
- A szemétbe kerülnek, mert ezentúl nem lesznek kiárusítások meg ehhez hasonló ostobaságok sem, amiket a régi úr rendezett legalább évente egyszer. Pedig ahogy régen Heine is megmondta, „ahol könyveket égetnek, ott hamarosan embereket is fognak." Micsoda barbárság így bánni ezekkel a kincsekkel!
Fuume együttérzően sóhajtott, holott nem érezte olyan súlyosnak a helyzetet, mint ahogy Jeanne lefestette, az asszony igencsak hajlamos volt a túlzásokra, meg a színpadias előadásra is. De mindenesetre Fuume is sajnálta, hogy ilyen régi értékek is kidobásra kerülnek, mint a Belmont – krónika.
- Jeanne asszony, nem tarthatnám meg ezt a könyvet? – kérdezte halkan.
- Dehogy nem, kedvesen, bármit minthogy ki kelljen dobnom – mosolygott boldogan az asszony, hogy legalább egy kincs megmenekült, hiszen Fuume kezeiben jó helyen lesz. Jobb helyen nem is lehetne.
- Tényleg? Tényleg megtarthatom? – kérdezte, és nem tudta miért, de igazán boldog volt, hogy megkapta ezt a kacatnak minősített irományt - De tulajdonképpen ez a könyv miért került leselejtezésre?
- Mert olyan nyelven íródott, amit az olvasóink, így az új igazgató sem volt képes elolvasni. Azt mondta zagyvalékokra nincs szükség, meg hogy az sem biztos, hogy ez az a Belmont – krónika, amiért a nagyapja annyira epekedett. Nem volt hajlandó tiszteletben tartani az öregúr szenvedélyét sem.
- De ez nevetséges… én el tudom olvasni.
- Ez csak természetes. Mi is a szakod a Mikado no Dai – on (Császári Egyetem)? Ugye jól emlékszem, hogy történelem és holtnyelvek?
- De komolyan, fel sem tűnt, hogy esetleg valamilyen holtnyelven íródott.
- Annál jobb sora lesz nálad, az öregúr úgyis arra vágyott, hogy találjon végre valakit, aki képes megfejteni ezeket e szövegeket. Nem tudom, mi fogta meg ebben a türdérmesékből álló Belmont – mondavilágban.
- Ön ismeri, asszonyom?
- Csak hallomásból. A régi igazgató minden percét ezekkel a mondákkal töltötte, állandóan csak erről beszélt. Olyan volt ez neki, mint másnak a Trójai mondakör, vagy a Grál – legendák. De mostmár készülődjön, kislányom, hiszen igencsak elbeszélgettük az időt, és lassan nekem is zárnom kell a szintet.
- Rendben. És köszönöm a könyvet – mondta a lány, miközben szórakozottan pakolni kezdte a dolgait. Az ajándékba kapott vaskos kötet viszont nem fért már be a tankönyvei és füzetei mellé.
- Akkor viszont látásra, Jeanne asszony! – kapta a vállára Fuume a degeszre tömött oldaltáskát, és, megindult a ruhatár felé.
- Viszont látásra kedveském! – köszönt el a pakolászás közepette a testes asszonyság.
Fuume miután kikérte a kabátját a ruhatárból, a liftek indult. Igaz a ruhatárnál most nem kellett a szokásos sorba álláson túlesnie, mivel ő maradt ma szinte legutolsónak. Mégis úgy érezte olyan vontatottan megy a kijutás az épületből. Hiába volt általában az egészséges életmód és a sportok híve, most valahogy túl fáradt volt ahhoz, hogy gyalog tegyen meg tíz emeletet. A lift persze most csigalassúsággal vánszorgott le a 15. emeletről. És persze, hogy most kellett megállnia minden egyes szinten. „Gyalog már rég leértem volna – dohogott magában a lány , de ha már ennyit vártam csak nem indulok el lefelé."
Aztán valahogy csak kijutott az épületből, persze megbánta a kijáratig még vagy tízszer, hogy most lusta volt. Valahogy nem volt kedve bepréselődni az emberekkel teli liftbe, sőt az sem esett jól neki, hogy nem egyszer tapostak a lábára. Aztán, mikor végre kilépett a széles szárnyas ajtón, valakik kétoldalról karonfogták, és akkorát rántottak rajta, hogy majdnem elejtette a kezében szorongatott, ajándékkönyvet.
- Na végre megjöttél, kisasszony – üdvözölte Gozu.
- Igen, mér azt hittük, hogy ott alszol – tódította kaján vigyorral Mazu.
- Ja, csak ti vagytok? – kérdezte Fuume magához térve a meglepetésből – Már majdnem megijedtem. Azt hittem rég elmentetek.
- Igen, úgy volt, de aztán meggondoltuk magunkat – magyarázott Gozu.
- Különbenis, gondoltuk nincs is annál jobb, mintha három jó barát együtt megy haza.
- De hát nem is egy irányba megyünk – pislogott értetlenül a lány.
- Ez igaz, de akkor a metróig mehetünk együtt – mosolygott Gozu.
- Már amennyiben nincs kifogásod a társaságunk ellen – egészítette ki Mazu.
- Ugyan miért lenne? – csodálkozott Fuume, és már tényleg nem értett semmit.
- Igazság szerint csak azt akartuk tudni, hogy miből írod a szemináriumi dolgozatod – tért a lényegre Gozu.
- Hátha segíthetünk – fejezte be Mazu.
- Már kérdeztétek vagy félmilliószor, és még mindig nem jegyeztétek meg?
- Tudod, hogy milyen lyukas az agyunk – így Gozu.
- Meg egyébként is másra kell a hely a fejünkben – túrt a hajába Mazu.
- Aha – sóhajtott a lány – persze, hogy tudom… elég jól ismerlek titeket.
- Ettől tartottunk is kicsit – mondta most a két fiú meglepő módon kórusban – És mi a témád?
- Nem hiszem, hogy tudtok segíteni. Az asszír írást választottam.
- Ejha, kisasszony – döbbent meg Gozu – te aztán beleválasztottál a sűrűjébe. Ha akartál volna, sem tudtál volna találni ennél nehezebbet.
- Nekem mondod? – felelt gyorsan a lány megakadályozva az ikerpár másik tagját abban, hogy megtoldja bátyja mondandóját még valamivel – azt hiszitek, nem szenvedek vele eléggé?
- Hát, ebben tényleg nem tudunk segíteni – rázta a fejét lemondóan Mazu – mi mindketten a föníciait választottuk.
- Ez is egyforma? Már meg sem lepődöm – most Gozut nem hagyta szóhoz jutni , gondolom együtt is dolgoztátok ki.
- Ne feltételezz rólunk ilyen alávaló dolgot, kedves batátnénk! – nevetett fel az.
- Pontosan! – protestált a fiatalabb – a látszattal ellentétben képesek vagyunk önálló gondolatokra külön külön is.
- Vagy úgy… - de Fuume nem fejezhette be, mert most az idősebb fiú szakította félbe őt.
- Egyébként milyen könyvet sózott rád az öreglány? – érdeklődött.
- Igen, ezt már én is akartam kérdezni – kontrázott a másik.
- Nem sózta rám, én kértem el - tiltakozott a lány – valami Belmont – krónika. Valahogy érdekesnek tűnt, ezért elkuncsorogtam Jeanne – tól.
- Mi ez? Valami idétlen történelmi zöldség? – Vágott pofákat Gozu.
- Az idétlen bátyám úgy érti, megnézhetnénk? – vágta könyékkel oldalba a másikat Mazu. Az idősebb erre köhögni kezdett – talán túl jól irányzott volt az ütés- mindenesetre Fuume jót mulatott rajta.
-A nevetéstől kicsordult könnyeit törölgetve nyújtotta át a könyvet. Szólni az őt fojtogató kacagástól nem tudott, de a szeme azt mondta: „persze itt van, nézzétek csak meg". A fiúk pár percig minden szó nélkül lapozgatták a könyvet, de ahogy egyre több lapot fordítottak át, egyre inkább megnyúlt a képük. Mintha valami elkedvetlenítette volna őket.
- Téged mi fogott meg ebben az izében? – nézett értetlenül a lányra Gozu.
- Ez ugye nem azt jelenti, hogy ti nem tudjátok elolvasni… - most megint Fuume szólalt meg gyorsabban Mazu kárára.
- Most azt ne mondd, hogy te érted ezt a sületlen makaróni nyelvet – vette vissza a szót amaz – ez egyszerűen nem létezik.
- Pedig én értem – bizonygatta a lány - sőt, először az sem tűnt fel, hogy holtnyelven van.
- Hát ez óriási – lelkendezett, kissé ironikusan Gozu.
- Tényleg az – Mazu teljesen őszintén mondta, őt tényleg érdekelte, és valahogy nem lepte meg mindez , és tudod is, hogy melyik nyelv ez?
- Fogalmam sincs, de majd utána nézek, rendben? De most mennem kell.
Ekkor értek oda a metró lejárathoz. Itt viszont elváltak útjaik, hiszen az ikrek és Fuume Tokyo két teljen más irányban levő részében laktak. A fiúk a 30 – as metróvonalon mentek hazáig, Fuume viszont a 17 – es en.
-Akkor jó utat hazáig, éj jó éjszakát! – köszönt el barátaitól.
- Neked is ugyanezt, kisasszony – mondták egyszerre a fiúk , és ne erőltesd a dolgozatot, ha nem megy, inkább aludj kicsit többet ma éjszaka, aztán holnap találkozunk.
- Renben – integetett utánuk, majd elfutott, és felugrott az épp akkor befutott szerelvényre.
Fuume, mint mindig, most is a leghátsó vagonba szállt, mert úgy mutatták a tapasztalatai, hogy itt vannak a legkevesebben, így itt volt a legnagyobb esélye arra, hogy talál ülőhelyet. Bár az igazat megvallva, ez nem sűrűn szokott előfordulni, hiszen így este kilenc óra fele is rengetegen mentek még haza a munkából. Igaz, hogy a lány majdnem a végállomásig utazott minden egyes alkalommal, de már hozzáedződött, hogy szinte mindig végig kell állnia a jó negyven perces utat. Ezért is lepődött meg a feltűnően kevés emberen a vagonban, hiszen dupla ennyien szoktak lenni. De nem elmélkedett sokáig, inkább levetődött az első szabad helyre, és rögtön felcsapta új szerzeményét a könyvet.
Most tovább lapozott a kimerítő hosszúságú címen, inkább a következő oldalakra volt kíváncsi. Ami a cím után következett, az egy hatalmas, iszonyú sokfelé szerteágazó családfa volt, a gyökereknél két apró betűs név: egy Belmont nevű nőé, és a férjéé, Caiusé. Belőlük indultak az ágak ezerfele, rengeteg családra, névre szertefutva. Olyan csöppnyi betűkkel, hogy Fuume épphogy látta őket, de mégis olyan tiszta vonalvezetéssel leírva, hogy semmilyen nehézséget nem okozott neki, az hogy elolvassa őket. Gyorsan végigfutatta tekintetét a lap tetején, látni akarta, hogy ott is ugyanazokat a családokat találja – e, mint lentebb, és amit látott, annyira meglepte, hogy meg kellett kapaszkodnia az ülésben, hogy ki ne szédüljön belőle. Akkora volt a megdöbbenése, hogy a könyv is majdnem kicsúszott az öléből, épp az utolsó pillanatban nyúlt utána.
A lap tetején bal oldalt két bátyja, valamint saját neve volt olvasható születésük sorrendjében. Burrus d'Oorique, Kouru d'Oorique, ők ketten kétpetéjű ikrek voltak, és végül Fiume d'Oorique. Fuume nem értett semmit, hogy kerültek ők ebbe a könyvbe? Honnan tudta, vagy tudta az író az ő teljes nevét, hiszen nem is azt használta, hanem valamelyik őséét, már idejét sem tudta mikor szólította őt bárki is utoljára Fiumének. Talán néha bátyai, mikor megfeledkeztek magukról. Mostmár tényleg érdekelte ez a titokzatos iromány, ami valóban 444 – ben, vagyis Belmont születésével kezdődött.
A lány tehát tovább tanulmányozta a családfát, mert nemes egyszerűséggel tudni akarta, hogy mely családokkal állnak rokonságban. Talált ott rengeteg Belmontot, egy nekifutásra felsorolni sem tudta volna mindet. Úgy látszik annak a Belmont nevű nőnek a keresztneve vált később családnévvé. Aztán tovább haladt, valahol a középkor derekán egy bizonyos Tepes, és Benlades család is betagozódott a tagok közé, „bizonyára beházasodtak"- gondolta Fuume. Aztán az 1800 – as évek kezdetétől eltűnni látszott a Belmont főág, különböző mellékágak jelentek meg, mint a Schneider és a d'Oorique is… Nem… mégsem, a d'Oorique ág sokkal régebb óta jelen van, talán már 1100 – tól kezdve, csak megbújik a nagy, jelentőségteljesebb ágak közt.
Lassan Fuume visszaért a fa csúcsára, ahol a jobb oldalt, nem sokkal lejjebb, mint az ő nevük szintje, a lány felfedezett még egy érdekes dolgot. Egy bizonyos Julius Belmontot. Ez a férfi 28 évvel született korábban, mint Fuume bátyjai, nem sokkal elözve meg anyjukat, aki szintén fel volt tüntetve a fán, szintén Fiume d'Oorique néven. Ott virított vérvörös tintával halálának dátuma is, jelezve, hogy a nő nem természetes halált halt. Fuume viszont csak születési dátumot talált Julius Belmont neve alatt, ami egy kis reménnyel töltötte el arra nézve, hogy a férfi talán még életben van, és fellelhető valahol a világban. Fuuméban eddigre annyi kérdés gyűlt össze, amiket mindenképpen fel kellett tennie valakinek. És a lány úgy érezte, hogy csak Julius lenne képes kielégítő válaszokat adni neki.
Aztán Fuume lassan beleunt a családfa tanulmányozásába, vagyis jobban mondva, kissé elege lett belőle, zsongani kezdett a feje a sok ismeretlen névtől. A családoktól, akikről sosem hallott eddig. Zavarta a rejtély, hogy hogyan kerülhettek ők a testvéreivel egy ilyen régi könyv lapjaira. „Azt hiszem, ezen felesleges rágódnom – zárta le magában, és tette félre a problémát egy megfelelőbb személy számára , nem hiszem, hogy ezt nekem egyedül kellene megoldanom." Azzal tovább lapozott, hátha számára könnyebben felfogható dolgokra lel a következő oldalakon. Kicsit megdöbbent. Mintha pár oldal hiányzott volna a könyvböl. A kötésnél látszottak a cakkos szakítás nyomok, Fuuménak viszont nem volt kedve azon is külön elelmélkedni, hogy ki csonkíthatta meg így ezt a művet. Sokkal inkább érdekelte az, amit ez a kopott jószág tartalmazhat még, akár róluk, akár másokról. Ami az újabb lapon fogadta az egy hosszú- hosszú költemény volt. Fuume az órájára pillantott, még harminc perc hazáig, ezek után nyugtázta magában, hogy minden további nélkül belekezdhet, hiszen még van ideje bőven.
A kezdet kezdete
- avagy a tündérnép tündökléséről és bukásáról –
Sötétkor köszöntött egykoron a világra
És a világtól távolszakadt minden emberlakta tájra
Többé nem élt békén együtt ember vagy csodás lény
Elbukott a fénnyel mindenrendű erény.
A világ sarkában állt akkoron egy kis sziget
Hol az élők kezdetben még nyugtot lelendenek
De elérte őket is a fekete éjszaka
Hadba indult akkoron királyok garmada.
A szigetre menekült már régen maga a tündenép
Mely látta előre, de nem kerülte el végzetét
Otthonuk elpusztult, néhányan mégis maradtak
Mert feladata volt még az itt maradottaknak.
Meg kellett menteniük e félreeső földet
El kellett űzniük róla a sötétet
Mert a jóslat szerint, egykor a Nap nyugatról kelend
Keletre fut a Hold, az átoknak csillaghullással vége leend.
A tündérnép nem értette a jóslatot
Megvalósításához épp ezért nem fogott
Fogant egy nyáron boldogságtól egy gyermek
Születése napján az égi madarak fejet hajtani elébe térdelnek.
Ő lesz az, akin nem fog többé átok
Ki látó hadúr leend, és megment minden világot
Viszály támadt akkoron a tündérek között
Hosszú időre közéjük költözött.
Élt ugyanis akkor a tündér városban egy hajadon
Ki tudta őt illet minden hatalom
A felkínált fekete hatalmat el is fogadta
Címerét merre járt mindenhol otthagyta.
A semmi és sötétség királynőjeként emlegették sokan
Kinek a gyermek lesz ellensége majdan
Tudta pedig akkoron a gonosz pára
Nem győzhet nővére fia ellen állva.
Egyvalaki mentheti meg, a gyűlölet és bűn gyermeke
Ezért tette, hogy önnön fiától esett teherbe
Tavaszra fordulva megszületett lánya
A hajnali sötét éjszakába.
Elnevezvén őt ősei nyelvén Belmontnak
Homlokába sütötte bélyegét a nyomorultnak
A név melyet a kisdedre ragasztott
Nem tudta még, majd az anyán arat sarcot.
Évek teltek lassan évszak évszakot űzve
Cseperedett a két gyermek sorsukról mit sem sejtve
A fiút fény övezte, boldog szeretet
A lány nem ismert a gyűlöleten kívül más kenyeret.
Gondolatai bűnösök, akár csak az anyja
Azóta is titok miért maradt épp a szíve tiszta?
Belmont átkokon élt csak, rontásokon
Nem tudta van szép is, de egy hajnalon
Álmot bocsátottak rá az Istenek
Esélyt kapott levetni a rút bélyeget
Feloldozása újabb átok formájában érkezett
Nem tehetett mást, mint hogy ennek tegyen eleget.
Nem tudta viszont az elátkozott leány
Hogy az ige mit hall megfejtendő talány
Felét neki nyilatkozták ki a néma Istenségek
Felét a fiúnak, nagynénje gyermekének.
A részlet amit hallott imígyen szóla:
Mondjuk néked leány, lelkednek nem lesz nem addig nyugta
Míg a gyermek anyjának nem támad
Bosszúért kiáltva tengeren kínjának.
A másik igét a fiú álmában hallani vélte:
Gyermek által ontott anyai vér nem szállhat az égre
Mert a gonoszságból csak gonoszság fakad
Most nézz végig rajtam, anyám, én mégsem bántalak!
Belmont álmától vezérelve anyjának támada
De a sötétséggel nem ért fel hatalma
Elbukott ő a királynővel szemben
Sokáig feküdt legyőzötten egy elhagyott veremben.
Napok teltével az ifjú talált reá
Ismerősnek tűnt neki eme ismeretlen leány
Megmentette őt, gondjába fogadta
Anyjától pediglen kilétét is megtudakolhatta.
Tudta imígyen az ifjú, ki a bukott teremtés
Kiért bármit tenne is, talán az is kevés
Anyja elmesélte húga árulását
Majd idővel gyermeke foganását.
Ezalatt Belmont szépen gyógyult
Bár lelke sebe naponta kiújult
Ez idő tájt lépett trónra a megjövendölt Nagy Király
Ki a Káoszba örök rendért kiállt.
Ő hozta el Belmont megnyugvását
Mikor szívébe zárta a király leghűbb barátját
Caius az ifjú igaz szerelemmel lángolt mindig érte
Átkozott múltját rajta számon sose kérte.
Az ifjú pár gyermeke szerelemből fogant
Lerázva az anyáról az égető múltat
Mely többé már nem kínozta
De férje végzetét mégis csak utána hozta.
Belmont anyja lihegve a gyűlölettől
Elvakulva a féltékeny irigységtől
Varázserejét utolsó cseppjéig elhasználta
Egy mindent pusztító háború kirobbantására.
Csak hogy a nagy király nem ijedt meg tőle
Hűséges vitézit maga mellé rendelte
Caius és mindenki, ki csak számított
Elfogadták a megmérettetésre tett ajánlatot.
A harcba kísérte őket az ifjú is, a látnok
És Belmont, ki anyja ellen vad dühvel lángolt
Híres hegyen ütköztek meg jó és rossz seregei
Mindkét fél tudta, már csak a győztesnek lesz joga ezek után élni.
A vesztes elkárhozik, kivész a világból
Az ellenfelek közt szilaj gyűlölet lángol
A harcban összecsap a fény is a sötétséggel
Nem csak az ember és tündérseregek a sok pokolbéli lénnyel.
Napokon át ölik egymást, hullanak a fejek
A harcokban a vitéz Caius is odaveszett
Belmont mágiája itt már régen nem elég
Azon nem segíthet, ki a halottak kapuján által lép.
Veszett gyűlölettel ront neki anyjának
Vérével tartozik meggyilkolt urának
Halálra sújtan�, bizony azon nyomban
Ha által nem esne az ifjú látnokban.
Elértette az rögtön átkos szándokát
Ahogy az anyának is gonosz fondormányát
Belmont lelke övé lenne örök kárhozatra
Ha bármily csöppet is anyjára támadna.
Csakhogy Belmont is ismerte ennyire a fekete mágiát
Így sikerült csillapítnia tajtékzó haragját
„Ne aggódj, kedves anyám, én nem támadok neked
Annál többet ér nekem az életed."
Ekkor háta mögül az ifjú lépett elő
Ereje, dühe egeket rémisztő
Meg is rettent tőle a szívtelen pára
De hiába könyörgött bocsánatára.
„Nem én vagyok, kinek bűneid elszámolni tartozol
Ám átkozott gyermeked sem vagyok
Hiszen kiötlötted te régen már a tervet
Gyermek anyára kezet nem emelhet.
Leveszem hát róla ezt a szörnyű terhet
Ki teremtőd elé állít én magam leszek
Beteljesítünk hát ketten minden jóslatot
Szent nap lesz népeinknek bukásod."
Dühtől csillogó szemmel ím ezeket szóla
Lám emeli kezét halálos csapásra
De Belmont, mint fürge szarvas elkapta a kardot
Fáradtan véresen kettejük közé állott.
„Nem, fivérem, ezt nem teheted
Mert ha te teszed én magam emelek rá kezet.
Fékezd meg haragod, kíméld meg életét
Bűnhődik ő, miként látja önnön végzetét."
„Nem adhatsz kegyelmet nekem, vérfertőzés lánya"
Vijjog a királynő, miként keselyű száll dög koncára
„Nem mossa le rólad semmi sem véremet
Mert katonád lesz, ki engem elveszejt!"
Ezeket mond�, majd a lovasok közé rohan a halált lesve
Majd hitelen földre rogy kárhozatra szenderedve
Ki vágta le ily hirtelen
Gyilkosa most az ellenség soraiban terem.
„Meneküljünk innen, sötétség lényei"
Kiált és a megnyíló pokolba özönlenek vissza a királynő seregei
„Lelkét kínálta nekünk a győzelemért,
És mi ennyien buktunk egy bűnös lélekért?
Nem, testvérek, ez így nem járja
De ha kilehelte lelkét, megkaparinthatja a démonok hordája
Fizetni fog hazugságaiért
Bűnhődik majd sosem viszonzott, tőlünk származó hatalmáért."
Ahogy mondandóját ígyen befejezte
Eltakarodott e Földről megszégyenítetve
A háborúnak abban a percen vége szakadt
És hosszú idő után ismét kisütött a Nap.
Szívébe vésse mind, ki e sorokat olvasni fogandja
Belmont aznap életét ajándékba kapta
Anyja bűneiért eleget szenvedett
Az átok ekkoron fejéről levétetett.
444 – et írtak mikor ő született
A Gaz bukásáig pedig a fajtalanság gyermekének neveztetett
A háború pediglen 466 – ban esett
Tollam ím e sorral örökre letétetett.
Fuume zaklatottan csapta be a könyvet, ennyi borzalom mindössze egy versben! Feje kóválygott a most olvasottaktól, olyan érzése támadt, mintha minden egyes strófában foglalt esemény levetítődött volna előtte. Szemei előtt még arcok cikáztak, fülében szédítő ütemű lárma lüktetett, de nem a metró monotóniája. Nem tudta, mi az, csak egy kis csöndre vágyott, arra, hogy kimerült szemeit végre hosszabb időre lecsukhassa. Hosszabb időre? Te jó ég! Hol jár most a metró? Miközben Fuume ijedten felnézett megdöbbenve érezte, hogy épp lassít a szerelvény, majd csikorogva megáll. A következő pillanatban a monoton géphang már azt közölte, hogy a végállomás következik, és épp emiatt minden utas legyen szíves elhagyni a vagonokat, miután a metró megállt. Fuume halkan átkozódott, majd leszállt, és átvánszorgott a másik oldalra, ahol épp jött a visszafele tartó szerelvény. Szerencsére innen nem kellett már messzire mennie, talán öt perc sincs, és már oda is ér a megfelelő megállóhoz.
Így is történt, nem sokkal később már elcsigázva lépkedett a felszínre tartó mozgólépcső felé. Amint kilépett az utcára, egy magas erős termetű férfi lépett mögé, de Fuume annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette. Egy pár percig lépkedett így a lány nyomában, majd mikor elunta, megfogta a vállát. A lány pedig úgy megijedt, mintha legalábbis egy horda démonnal találta volna magát szemben.
- Jesszus, Mathias – kapott a szívéhez , a frászt hozod rám.
- Hát, még mindig inkább én, mint más, nem? – húzta kaján vigyorba a száját a férfi, kivillantva vakító fehér fogsorát, most látszott csak az is, milyen természetellenesen sápadt a bőre.
- Ebben igazad van – hagyta rá Fuume bágyadtan – egyébként neked is jó estét. De mit keresel te itt?
- Semmit, csak Burrus küldött utánad, mert aggódott. Tényleg, tudod te, hány óra van most?
Fogalmam sincs, gondolom, tíz körül, mindig ilyenkor jövök.
- Igen, mindig, kivéve most, már ugyanis fél tizenegy van.
- Jaj, ne legyetek már nevetségesek! – nyafogott Fuume – Csak fél órát késtem. Elfelejtettem leszállni, kissé elbambultam a metrón.
- Hát ez nagyszerű… te elbambulsz, a bátyáid meg halálra aggódják magukat – Mathias kedélyesen felnevetett, Fuume is követte a példáját, és örült neki, hogy csak a bátyjai veszik olyan vészesen komolyan ezt a kis késést.
- Azt hiszem Burrus és Kouru kicsit túlreagálják a dolgokat.
- Csak Burrus, Kouru ugyanis ma éjszakás. Egyébként, mit szorongatsz olyan titokzatosan? – sandított most a könyv felé a férfi.