Hajnalodott a bércek fölött a Shu hegységben. És mint minden reggel, úgy egy órával korábban, mint odalent a mély völgyekben, a kanyargó folyó mentén. A felfelé szálló párát itt-ott aranyszínűre festették a napsugarak, és bár áttörni nem tudtak rajta, igazából nem is állt szándékukban. Hadd aludjon még egy kis ideig a lenti világ, mert a fényre nagyobb szüksége volt a Shu Rendnek, mely a hegy tetején építette fel templomait és iskoláit. A burjánzó erdőkkel borított, sziklás hegytetőkön végigsöpört a reggeli szél, szinte abban a pillanatban, ahogy nyugaton eltűnt az utolsó csillag az égen. Itt reggelente nem volt köd. A felhők magasabbra emelkedtek a kék ég felé, és szinte harapni lehetett a levegőt.
Az ébresztőt jelző első gongütésnek már az emléke is elenyészett alig egy fertályóra alatt, és a tanítványok már felsorakoztak a szokásos gyakorlatozáshoz. A Bölcsek mindig is jó példát mutattak azzal, hogy egyenes háttal, szigorú tekintettel, és legfőképp kipihentnek tűnő arccal vizslatták a fiatalok minden mozdulatát. A tanítványok többsége azonban elnyomott néhány ásítást még a legkomolyabb kardgyakorlatok közben is. Akadt közöttük néhány szerencsés, akiket konyhaszolgálatra osztottak be, vagy az előző éjszaka lehullt faleveleket söprögették az épületeket összekötő ösvények mentén. Nehéz lett volna eldönteni, örültek-e ennek, mivel a harci gyakorlatok minden tanítvány számára kötelezőek voltak. Így aki lemaradt a reggeliről, kénytelen volt azt később bepótolni.
A legnagyobb, kikövezett téren bőven elfért mindenki, aki ebben az időben a Shu Rend tanítványa volt. Egyvalaki azonban valami oknál fogva mégis inkább az egyik közeli tisztást részesítette előnyben. Rövid sétányira volt csupán ez a hely, valahol a Könyvtár épülete meg a Sólyom Kilátó között. A tölgyek meg a közéjük keveredő tiszafák mellett állt ott egy öreg fűzfa is, valószínűleg az apró forrás vize miatt, ami a tisztást körbeölelő sziklából tört fel. A Bölcsek szépnek és alkalmasnak találták a helyet, ezért a forrás vizét hatalmas kőtálban fogták fel, hogy felfrissíthesse az erre járókat. A tisztás másik végében, ott, ahol nem voltak fák, melyek eltakarhatták volna a kilátást a hegyek meg a repülő sziklaszigetek felé, egy hatalmas sziklatömb terpeszkedett. Tövében illatos gyógynövények nőttek, és nagyon kényelmesen lehetett rajta üldögélni, főleg amikor a nap fénye már felmelegítette a felszínét.
A magányos tanítvány mozdulatai láthatóan nem voltak olyan kifinomultak, mint társaié, akik odaát a főtéren forgatták a fegyvereiket. Némán ismételgette a mozdulatokat, de néhány hajladozás és forgás után újra meg újra megállt, és fojtott hangon, hogy még véletlenül se hallja meg senki, szidni kezdett valakit. Aztán odébb lépett pár lépést, és újra kezdte a gyakorlást, majd a morgolódást.
Világos öltözéket viselt, ami azonban nem hasonlított a Shu tanítványok fehér, hosszú egyenruhájához. Törtfehér vászoningének ujját több sorban hímzések díszítettek, egy széles sávban a vállán és egy másikban a csuklójánál. Az ing fölött egy mellényt viselt, melyet varrásokkal erősítettek meg, persze inkább volt az díszítés, mint hatásos védelem, hiszen a legtompább késnek se tudott volna ellenállni. Persze nem is ez volt a cél. Az mellény egyszínű volt, de fűzőjét apró bojtok díszítették, színük megegyezett az ing hímzésével. A térdnadrág hasonló anyagból készült, annak csak az alsó része volt hímzett.
A tanítvány mezítláb volt, a Bölcsek elvárásának megfelelően, és felfelé kunkorodó orrú cipőjét a forrás közelében hagyta. Láthatóan nem volt már kezdő, a jobb kezén viselt ékszerből folyamatos kék fény áradt, amely hol gyengébben, hol erősebben szikrázott, attól függően, hogy a tanítvány mennyire koncentrált. Bár épp az ellenkezőjét várták volna tőle, képtelen lett volna a varázsereje nélkül gyakorolni. És még így sem ment jól. Annyi év után még mindig szerencsétlennek és gyengének érezte magát.
Újra megállt, zihálva és dühítő módon izzadva.
- Megígérted… Azt mondtad, erős leszel. Xiao Man, te ostoba… - kezdte újra a morgolódást, de szavait egy tompa gongütés szakította félbe.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, de aztán a kezében tartott kardra pillantott, és az arcáról eltűnt a mosoly. Lehajtott fejjel sétált a forráshoz, a kardot a kőtál mellé támaszkotta, és gyors mozdulatokkal megmosakodott. Nem törődött azzal, hogy nyakig vizes lett, és nem is törölte le magáról. Megint elfelejtett törölközőt hozni magával. Haját számtalan apró fonatban viselte, melyeket néhány alig látható apró fémcsat fogott össze. A fonatokban megcsillant a víz, ahogy lehajolt a kardért. A magasba emelte a fegyvert, aztán teljes erőből földhöz vágta.
A kard azonban nem esett le. Megállt félúton a levegőben, megperdült néhányszor, mintha csak incselkedett volna vele, aztán elindult az ösvény irányába, ahol ott ált az egyik Bölcs. Yi Pin a többi mesterhez képest jóval egyszerűbb ruhát viselt, vászonköntösét öv fogta össze, azon pedig egy barna színű ivótök lógott. Mosolygott, amikor elkapta a kardot, de nem tett megjegyzéseket, csak a fejével intett az erdő felé.
A lány felsóhajtott, aztán bólintott:
- Jó reggelt, nagyapa.
Felhúzta a cipőjét, és együtt sétáltak vissza.
Úgy mesélik, a világot Nüwa teremtette, az Istennő-Földanya, aki minden áron megvédelmezi az embereket a kezdetetektől az idők végezetéig, és vigyázza a Földet, melyet nekik adott. Ő volt az, aki egykoron elválasztotta az alsó birodalmat, Lentföldét az emberektől, és oda száműzte a démonokat, akik merészelték azt a mennyekbe kiáltó bűntettet elkövetni, hogy örökkévaló életre áhítozva le akarták rohanni az egész világot. Nüwa szeme mindent lát, de ahogy az lenni szokott, a fény és a sötét, a fehér és a fekete mindig együtt jár. Azóta is újra és újra bebizonyosodik, hogy az emberek között is felüti fejét a gonoszság, és a démonok között is születnek békére, harmóniára és szeretetre áhítozó generációk. Az Istennő tudja, hogy a külső alapján ítélkezni botorság. És amíg Lentföldén virágok nőnek, addig Nüwa szívében sem alszik ki a remény, hogy az emberek és a démonok birodalma egymással jól megférve létezhet tovább.
A Shu Rendet azért alapította meg a Hét Bölcs, hogy erejüket egyesítve őrizzék az Istennő nevében a rendet és ne hagyják meghalni a reményt. A hegy lábánál a falvakban az emberek minden este azzal a bizonyossággal hajtották le rizsszalmával kitömött párnájukra a fejüket, hogy a Rend rájuk is vigyáz. A hosszú évek alatt csupán elvétve akadt olyan alkalom, amikor egy tudatlan messziről jött ostoba tolvaj vagy rabló bajt kevert, és vele is könnyedén elbánt néhány jól képzett tanítvány, akiket a Hegyről küldtek. Miao Jing volt az a település, ahol a Boszorkányhold Szentély állt, és ahol Nüwa istennő örökösei laktak. Ám ha egy látogató hiába kopogtatott az ajtajukon, tudta, hogy hol keresse az Úrnőt meg a növendékeit. Hai Tang Úrnő mostanság sokszor vendégeskedett a Rendnél. Azt mondogatta, nem fordíthat hátat annak a mérhetetlen tudásnak, melyet a Bölcsek őriztek. Talán így is volt.
Xiao Man persze másként vélekedett. Az Úrnő valószínűleg csupán egyezségre jutott saját magával. Végre meghozta a nehéz döntést, amikor szívében elkerített egy apró sarkot annak az egyetlen különleges embernek, akitől saját boldogságát remélhette. Végső soron Xiao Man maga sem bánta, hogy valaki a nagyapja körmére néz, és nem hagyja unatkozni. Meg iszogatni.
A Hegy magas volt, vihar idején ijesztő, éjjelente titokzatos, de a falusiak nem haboztak megmászni a számtalan lépcsőt, ha egyszer úgy hozta a szükség. Szükséghelyzetnek számított minden furcsa és ismeretlen betegség, vagy gyógyíthatatlan szerelmi bánat, amit a falusi gyógyszermester nem tudott kikúrálni. Ha valaki reggel elindult, ebédidőben fel is ért a hegyre. Ez volt az oka, amiért a szolgálatosoknak egy jó adag rizskását is meg kellett főzniük ma délelőtt.
Xiao Man követte a nagyapját a konyhaépületbe. Az öreg megtöltötte a tökkulacsot, ő meg felkapott néhány bao-t meg egy almát. Az egészet egy bambusztálra tette, és leült a bejárat előtti széles teraszon a földre. Néhány falatot evett azonban csupán, amikor megjelent az öreg és melléje telepedett.
- Tofupuding nincs? - kérdezte az öreg néhány perc múltán.
- Nincs. - vetette oda Xiao Man újabb némán eltöltött perceket követően.
Az öreg csak hümmögött. Olyan sokszor kérdezte már az unokáját az elmúlt években, és mindig ugyanaz a válasz érkezett. Ránézett a fiatal lányra, aki lassan nővé érett a szeme előtt, és éveket adott volna a saját életéből, hogy újra lássa őt mosolyogni. Vagy tofupudingot enni.
Elcsent egy bao-t a tányérról, és nagyot nyögve felállt.
- Megkeresem az Úrnőt.
Xiao Man legyűrte az utolsó falatokat, aztán fürdeni ment. Elvégre Nüwa örököse legyen mindig rendes és ápolt. Tiszta inget vett, és a derekára kötötte apró, hímzett zsákját. A hajtincseit megszabadította a fémcsatoktól és ahogy mindet kiengedte, a fonatok hálásan végigsimították a hátát. Felemelte az öltözőasztalról a fejpántot, melyet az Istennő kedvenc színeivel hímeztek ki, a fonalakra aprócska ezüstgyöngyöket fűzve, amitől az egész pánt diszkréten csillogott a napfényben. Feltűzte a fejére, szorosabbra húzta a mellény fűzőit, és elhagyta kicsi szobáját. Tükörbe nem nézett. Nem is volt a szobájában tükör.
A Rendfőnök, Tai Wu engedélyével a külső kapun át belépve egy félreeső pavilonban várakozhattak azok a látogatók, akik nem kifejezetten a Rendet keresték fel, csak valamelyik tanítvánnyal akartak beszélni, vagy épp Nüwa áldásáért kívántak folyamodni. Amikor Xiao Man megjelent, Hai Tang már türelmetlenül dobolt ujjával az asztalon.
- Sokan jöttek. Gyere, siess.
A lány meghajolt köszönésképpen, és fennkölt mosolyt varázsolt az arcára. Az Úrnő megcsóválta a fejét. Túl gyors volt ez a változás ahhoz, hogy igaz legyen. Tanítványa megtette, amit elvártak tőle, tanult és fejlődött évről évre, és ő lassan már teljes jogú örökösként tekinthetett volna rá. Xiao Man nem hazudtolta meg az Istennőt, és soha el nem múló szeretettel és türelemmel segített minden idegennek, aki hozzájuk fordult. Számtalanszor hallotta még nevetni is, ha gyerekek érkeztek és valakinek játszani kellett velük. Valami mégis hiányzott. Xiao Man elveszített valamit, és Hai Tang három év alatt sem talált még olyan bűbájt, ami segíthetett volna megtalálni.
Egyet nem akart. Elküldeni a lányt maga mellől.
- Úrnő, ma reggel láttam, hogy friss zsálya nőtt a Csillagnéző tövében. Ugye elmehetek később, hogy szedjek belőle? Lassan kifogy a készletünk. – szólalt meg váratlanul a lány. De már közeledtek az első látogatók, így Hai Tang csak bólintott, és közelebb intette az első asszonyt, aki két fiúcskával érkezett. Az meghajolt, majd aggódó arccal megfogta mindkét fia kezét.
- Áldassék Nüwa Istennő neve. És áldassék az Úrnő, ha meggyógyítja a gyermekeimet.
- Mondj el mindent. Mi történt? Mi a baj? – intett kezével Hai Tang, és közben jól megnézte magának a családot.
Az asszony minden jel szerint varrónő lehetett, mert hármójuk öltözéke szebb és jobb állapotú volt, mint a Hegyre látogatóké általában. Az asszony egészségesnek tűnt, a gyerekek azonban szemmel láthatóan kimerültek voltak.
- Napok óta nem tudnak aludni a gyerekek. Este, amikor lefektetem őket, alig telik el egy kis idő, és felébrednek. Azt mondják, rosszat álmodtak, de hiába is faggatom őket. Nem tudják megmondani, mi volt az. És onnantól kezdve nem segít sem a szép szó, sem a kecsketej, sem az altatódal, sem a szidás. Egyszerűen nem tudnak pihenni.
- Az alvás épp olyan fontos, mint a víz és a levegő. Főleg a gyermekek számára. – jegyezte meg Xiao Man, lassan magyarázva. – Jártál a gyógyszermesternél? Biztosan javasolt volna valami egyszerű altatót.
- Első dolgom volt, Kicsi Úrnő. De minden szere hatástalan volt. Azt mondta, nem hajlandó erősebb keverékkel próbálkozni, mert félti a gyerekeket.
Xiao Man az Úrnőre nézett. Hai Tang előrébb hajolt.
- Történt veletek mostanában valami, ami megijeszthette a gyerekeket?
Az asszony a fejét rázta.
- Van elég ennivalótok? Nem éheztek?
Újabb nem.
- Hol van a férjed?
Az asszony átölelte a fiúk vállát, és keserűen elmosolyodott.
- Három éve halt meg, amikor a falut védték a többiekkel. Azóta egymásnak viseljük gondját.
Xiao Man nagyot nyelt, de tudta, mit kell tennie, és még az Úrnő előtt megszólalt.
- Nüwa közbenjárását fogjuk kérni. És készítek egy keveréket, amelyből este főzz nekik teát. Várjatok a pihenőnél. Nemsokára megyek.
- Köszönöm. – hálálkodott az asszony, és elvezette a gyerekeket.
Xiao Ma odaintett az Úrnőnek, aztán elsietett a Bambuszrügy Pagoda felé. Ott rendezkedtek be az Úrnővel, és ahol rendelkezésükre állt minden hozzávaló és eszköz, hogy gyógyító küldetéseiket sikerrel teljesíthessék. Gyorsan összeállított egy olyan keveréket, melyről biztosan tudta, hogy a gyerekeknek nyugodt éjszakát és szép álmokat hoz majd. Miközben dolgozott, az Istennőhöz imádkozott, és dúdolgatott. Amikor elkészült, elégedetten mosolyogva hátra lépett. Bármi is történt, ezt a feladatot még mindig élvezte. Csak az számított, hogy segíthet az embereken, és ilyenkor olyan közel érezte magához az Istennőt, mint amikor ritka alkalmakkor megidézte őt.
Fogta a vászonzacskót, és visszasietett a pavilonba. Hai Tang épp elbúcsúzott az újabb látogatótól, de amikor meglátta, odaintette magához.
- Add a zacskót. És menj vissza, készíts még vagy tíz adag gyógyszert. Vagy legyen inkább tizenöt. Mindenki, aki ma jött, ugyanarra panaszkodik. A gyerekeik nem tudnak aludni.
- Járvány? - kérdezte a lány ijedten.
- Még nem tudjuk. Menj most, igyekezz. Addig én szólok a nagyapádnak.
Hai Tang meglepődött, amikor az öreget nem a konyha környékén, hanem a Nagyteremben, a Rendfőnök társaságában találta. Ráadásul a tekintetükből úgy tűnt, hogy tudnak valamit. Könnyed felbólintással üdvözölte őket, aztán megállt előttük.
- Tai Wu Rendfőnök… Yi Pin… Történt valami, amiről sürgősen beszélnünk kell.
- Ülj le nyugodtan, Hai Tang. – felelte azonnal Yi Pin, és az egyik székre mutatott, ahol általában a Bölcsek szoktak helyet foglalni. – A Rendfőnök már mindent tud. A tanítványok között is van néhány, akik hasonlóra panaszkodtak. A legfiatalabbak persze, azok, akik még nem értek meg tizenhárom tavaszt. Egyikük sem tud egy-két óránál tovább nyugodtan aludni.
- Akiket ma vizsgáltunk meg, azok közül senki sem tudta megmondani, valójában mi az, ami nem hagyja nyugodni őket. Csak azt ismételgeti mindegyik, hogy valami rossz álom volt.
- Ne aggódj tovább, Úrnő. – jegyezte meg Yu Shu, a Könyvtárt őrző és irányító Bölcs belépve a Nagyterembe. – Szerencsénk van. A legidősebb mind közül emlékezett arra, mit is látott, mielőtt még felriadt volna. Légy türelemmel. Idehívtam már a többi Bölcset is. Ezt nekik is hallaniuk kell.
Az érkező Bölcsek mind helyet foglaltak a terem közepén körbe rendezett székeiken. Hai Tang felállt, Yi Pin tiltakozása ellenére, és egy kissé hátrébb húzódott. Qing Shi, Ling Yin és még a hófehér hajú öreg Tai Wu Rendfőnök is feszült tartásban várta a Könyvtáros beszámolóját.
- Tang Ti két hónap múlva tölti be a tizenharmadik évét. Nem tudom, mióta szenvedett ettől a titokzatos betegségtől. Korábban csak azt láttam rajta, hogy folyton fáradt. Sötét karikás szemei nem keltettek gyanút bennem, a tanítványaim sokszor megerőltetik magukat, ha túlzott szorgalomból sokat olvasnak. Ám amikor egyre gyakrabban aludt el nap közben, és egyszer még ebéd közben is, leültünk és kifaggattam. Annyit mondott, hogy minden éjszaka visszatér az álom. Sötét felhők veszik közbe, hidegek és félelmetesek, közben érthetetlen hangok suttognak a fülébe, melyeknek nem tudja a jelentését, csak érzi, hogy nem jószándékúak. Szerencsére ilyenkor nagyon rövid idő alatt felébred. Nekem azt mondta, nem érzi, hogy komoly kárt okoznának neki, nincs fájdalom, külső nyomát sem találtam a testén semmiféle sérülésnek. De pihenni nem tud, és a fényes nappal lopott percek nem segítenek.
- Az alvás hiánya és az ezzel járó kimerültség a legalapvetőbb energiákat emészti fel. – tette hozzá Hai Tang aggódva. – A gyerekek elveszítik az erejüket, először a test, aztán az elme, és végül a lélek adja fel a harcot. Teljesen védtelenek lesznek a betegségekkel és a fájdalommal szemben. A legrosszabbtól tartok.
A Bölcsek hallgattak. Pedig mind tudták, mire gondolnak a többiek. Az embereket kísértő sötét árnyakat ismerte mindenki, akár a Shu Hegy Bölcse volt, akár egyszerű falusi a völgyből. Démonok…
Az öreg Rendfőnök bólintott, mire a többiek tisztelettel fordultak feléje.
- Az emberek birodalma és Lentfölde között évekkel ezelőtt lezártuk a határokat. Ez azt jelenti, hogy mégis itt maradt valami rossz szándékú teremtmény, akinek sikerült eddig Ling Yin Nővér kardja elől elrejtőznie.
Helyeslő mormolás hallatszott.
- Azonnal indulok. – állt fel Ling Yin, de a Rendfőnök leintette.
- Nem erre gondoltam, Nővér. Felesleges sáskát keresni a fűzfa levelei között. Attól tartok, ennyire nem lesz egyszerű. Még ha magaddal is vinnéd a tanítványok felét, akkor sem tudnátok, hol keressétek. Az álmokat megtámadó démonok akárhol elrejtőzhetnek. Nem látom értelmét, hogy emiatt megosszuk az erőinket. Figyelembe véve a dolgok természetét egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy puszta karddal legyőzhetjük őket.
- Akkor mit javasol, Rendfőnök? – kérdezte a Nővér.
- A Mennyei Csillag Pagodában ki kell üríteni néhány hálókörletet, és el kell szállásolni az összes beteget. Hai Tang Úrnő, számítunk Nüwa és az Istennő örököseinek segítségére. Holnap reggelre mindent meg kell tudnunk, amit lehet.
Rohanó léptek hangja hallatszott, és végszóra futólépésben megjelent Xiao Man. Amióta nem viselte csengőkkel díszített karláncát, jelentősen csökkent a zaj, amivel közlekedett. De bármennyire is szidták érte, bármivel is fenyegették a Bölcsek, a futásról nem bírták leszoktatni. A lány csak a Rendfőnök előtt lassított le, a jelenlevők rosszalló tekintete közepette. Nem kapkodott levegő után, de a hangja remegett, amikor megszólalt:
- Tang Ti elájult. Egyszer csak összeesett, és képtelen vagyok felébreszteni.
A Bölcsek egyszerre álltak fel a székükből, csak az öreg Rendfőnök maradt ülve.
- Vigyétek a tanítványokat. A lehető leggyorsabban ide kell hozni mindenkit.
Yi Pin egyszer csak visszafordult.
- Rendfőnök, nem gondolja, hogy esetleg…
- Igen, Testvér? – húzta fel a szemöldökét Tai Wu.
- Azóta, hogy lezártuk a határokat, senki sem ellenőrizte, kitart-e még a bűbáj. Nem mintha kételkednék egyesített varázserőnkben, de talán mégis meg kellene bizonyosodnunk róla, hogy nem támadt-e rés azon a falon.
- Jól ismerlek, Testvér, talán tudsz valamit, amit én nem?
Xiao Man egyik Bölcsről a másikra nézett. Tudta, hogy a nagyapja sok mindenre képes, és szívbaj nélkül szegi meg a Rend szabályait, ha úgy látja jónak. Vajon most mi történt?
- Nagyapa… Lentföldét örökre elzártátok az emberek világától. Lehetetlen, hogy…
- Nüwa vére és örököse, mióta szerepel a szótáradban az a szó, hogy lehetetlen?
Xiao Man elhúzta a száját, és inkább csendben maradt.
- Elég legyen. Menj, Yi Pin Testvér, és vidd magaddal Qing Shi Testvért. Nyugtassuk meg magunkat, és a többieket, hogy a határnál minden rendben van.
- Igen, Rendfőnök. – hajolt meg az öreg Yi Pin, közben a kezével intett az unokájának, hogy jobb lesz, ha indulnak.
Ám alig tettek néhány lépést a bejárat felé, amikor felszikrázott a levegő, és égszínkék villámoktól körülvéve egy alak jelent meg a Nagyterem közepén. Azonnal meghajolt, miközben a villámok visszabújtak a nyakában lógó medálba, melyet addig két kezében tartott. Amikor mosolyogva megszólalt, mély hangja betöltötte a Nagytermet, visszafordulásra késztette a már távozóban levő többi Bölcset, meg Hai Tang Úrnőt.
- Talán erre nem lesz szükség, Rendfőnök.
Xiao Man azonban, aki a legközelebb állt a jövevényhez, amikor észrevette, ki az, egyszerűen nem kapott levegőt. Szédülni kezdett, saját szívdobogása majdnem megsüketítette, és jobbnak látta, ha nem vár és inkább elrohan.
Mire Long You, a démonok és Lentfölde királya felegyenesedett, a lány már nem volt sehol. Yi Pin megvonta a vállát, Long You arcán pedig sápadtabb lett a mosoly.