Megjegyzés: A fanfiction 2008. október 27-én fejeződött be, és most döntöttem úgy, hogy ide is felrakom:) Maga a történet főleg angstes vonalat képvisel, és aki nem olvassa a mangát, előfordulhat benne spoiler, inkább csak az elején. Az idézet egyik személyes kedvencem, és úgy éreztem, ehhez a fichez tökéletesen illeni fog (és kellemes olvasást^^):

"Odi et amo. Quare id faciam fortass requiris: nescio, sed fieri sentio et excrucior. - Gyűlölök és szeretek; Hogy miért teszem ezt, ugye kérded? Mi tudom én? Így van. Érezem és öl e kín."

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tisztán érezte magán a falusiak viszolygással és aggodalommal teli pillantásait, ahogy kezein és lábain chakra-elszívó bilinccsel vezette végig hét ANBU Konoha főutcáján. Büszkesége újfent kiújult, ahogy arra gondolt, hogy egy egész osztagot rendeltek ki csak azért, hogy a tanácsterem felé vezessék, pedig ő csak egy darab shinobi volt. Talán ennyire féltek tőle?

Igen, vigyáztak rá, nehogy ismét elszökhessen, és elhagyja ezt a romlott falvat.

De a legutolsó alkalom óta valami határozottan megváltozott benne; neki már nem voltak álmai, és nem igazán voltak céljai sem. Mikor az ANBU-k elfogták, nem tanúsított különösebb ellenállást, miért is tette volna? Hiszen a bátyját fölöslegesen ölte meg, a klán utolsó megmaradt tagjával is sikerült végeznie, az Akatsukiból egyedül Kisame maradt életben, de nem látta semmi értelmét annak, hogy megölje. Nem volt erős tag, csak szívós, ennyi az egész. Nem fogja arra nem méltó vérrel bemocskolni a kardját, bár azt most az őt fogvatartók vezetője cipelte magával. Találhatott volna megfelelő pillanatot, amikor visszaszerezhetné, és megölné vele az összes ANBU tagot pár ügyes mozdulattal, de nem gondolkodott el ilyesmin, csak hagyta, hogy vezessék, mint egy elcsatangolt kóbor kutyát. Az elméjét üresnek érezte, végtagjaiból nem csak a bilincsek miatt távozott el az erő.

Óvatosan körbenézett, és állapította meg, hogy még nagyobb és impozánsabb lett a falu azóta, hogy pontosan tíz évvel ezelőtt elhagyta azért a kígyóért. Ő maga is változott; már teljesen eltűntek kisfiús tulajdonságai, férfivá érett. Magasabb lett, az izmai erősebbek, fekete, szépen ívelt szemöldökei egy leheletnyit vastagabbá váltak. Bár fekete tincseit még mindig ugyanolyan gondossággal állította be minden egyes reggel, és az a lila kötél is megmaradt, ami egész életében Orochimarura fogja emlékeztetni, azokra az évekre, mikor minden egyes nap arra készült, hogy fogja megölni „mesterét". Heh, ostoba egy alak volt, hogy azt hitte, csak úgy odaadja neki a testét. Nem ismerte őt igazán, ahogy senki más sem.

Nem nézett az emberek szemébe, akik az utca két oldalán körbevették kis csoportjukat, akik összesúgtak, mutogattak rá, és azokban a szemekben nem a viszontlátás öröme csillogott; sokkal inkább gyűlöleté. Szinte hallotta, ahogy arról sugdolóznak egymás között, hogy „miért jött vissza?", „csak egy missing-nin, remélem megölik", „félek"... egy kicsit jobban megértette barátját, akinek hosszú évekig kellett mindezt tapasztalnia, ráadásul kisgyerekként, mikor még sokkal érzékenyebb volt, és nem ismerte az emberi lélek sötétségét.

Naruto. Tíz évig kóstolgatta ezt a szót, amitől egyszerre rázta ki a hideg, és olvadt folyékony ólommá. Elárulta, mikor 12 évesek voltak, és akkor is, amikor alig voltak érettebbek két ostoba kölyöknél. Talán ezért is tért vissza, mert most a szemébe akart nézni, és látni akarta őt, hogy bűnei feloldozást nyerjenek? Jól tudta magában a választ, bár nyíltan sohasem mondta ki, és sokáig titkolta még a saját szíve elől is; érezni akarta Narutot, látni azt a bajuszcsíkos arcot, azokat a tengerkék szemeket, és azokat az aranyszőke hajtincseket, amik mindig olyan játékosan csillantak meg a napfényben. És amik olyan intenzíven vöröslöttek a vértől azon az éjszakán. Tisztán emlékezett mindenre, a fű puhaságára a talpa alatt, Naruto fáradt lihegésére, az izzadtságcseppjeinek halk cuppogására, amint lecsöppentek sérülésekkel tarkított bőréről. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot, amíg csak él.

***

„A shinobi egy óra leforgása alatt több vért és pusztítást lát, mint egy átlagos ember egész életében. Mégis, amit akkor kellett látnom és tapasztalnom, rosszabb volt, mint az első bérgyilkos küldetésünk a régi hetes csapattal. A szívem össze volt zavarodva; ölelni akartam őt, megnyugtatni, hogy itt vagyok, semmi baj, de az elmém jól tudta, hogy ez úgyis csak egy ostoba ábránd. Naruto előttem csuklott össze alig egy méterre, arca bal feléről még mindig friss vér csöpögött le a sok haláltól kiszáradt fűre, testét is számos karcolás és vágás csúfította el. De ez valószínűleg semmi sem volt a szívében érzett fájdalomhoz és keserűséghez képest.

Amellett a bizonyos gyakorlópálya mellett vívta mindenki a végső csatát, ahol a mi csapatunk kezdte el a ninjává válás rögös útját. Kicsit ironikus volt, hogy mindennek ott kell majd véget érnie, ahol sok évvel ezelőtt elkezdődött. Akkor még nem volt nagyobb gondunk, mint elvenni Kakashitól a csengőket, mit sem tudva arról, hogy sokkal nagyobb kihívások is fognak érni minket az életben. Például, hogy a csapatmunka nem minden esetben segít, akárhányszor is próbálta senseijünk belénk verni mindezt, hiszen most is együtt dolgoztunk Narutóval, mégsem döntöttem úgy, hogy visszatérek a korábbi életemhez.

Csak térdelt a fűben, fájó vállát szorongatva, és égkék tekintete szinte lyukat égetett az én feketéimbe. Kétségbeesést olvastam ki belőle, és ez cseppet sem nyugtatott meg. Ám nem fejeztem ki valódi gondolataimat, csak álltam előtte némán, a szokásos érzelemmentes arcomat mutatva felé. Az járt a fejemben, hogyan süllyedhettek idáig a dolgok, hogy így kell egymás szemébe néznünk, és miért is történt mindez.

Karin, Juugo és Suigetsu teste alig pár méterrel feküdt arrébb, akikkel Kakashi, Sakura és az a Sai gyerek végzett, és éppen hogy csak lélegezve hagyták el a csatateret, Tsunade segítségével. Peint Madara taposta el, mint egy apró bogarat, Madarát pedig én és Naruto intéztük el. Ketten együtt, ő a Rasenshurikennel, én a Kirinnel, fölényes győzedelmet arattunk felette, bár nem mondhatom, hogy egy kicsit is könnyű lett volna a dolgunk. Tulajdonképpen az összes „bajtársamat" elárultam és kihasználtam. A Taka csak azért kellett, hogy ne maradjak egyedül ebben a rohadt világban teljesen; mert hiába öltem szív nélkül és mondtam le a kötelékeimről, ember voltam, az ember pedig egyedül mit sem ér. Valószínű, hogy nélkülük már rég öngyilkos lettem volna, még ha nem is lett volna egy Uchihához méltó. Ilyet is csak apám mondott volna, de ő már nem él, és az anyám sem. Itachi megölte őket, akit én öltem meg, aztán Madarát is, de a számtalan bűnöm miatt már Konohába sem térhetek vissza, így mindent elvesztettem, ami ehhez a szánalmas világhoz kötött. De pont mivel ember vagyok, az életben maradási ösztönöm volt az egyetlen, ami le tudott győzni.

Naruto, véren kívül könnyek is lecsorogtak az arcodon, és majd megszakadt bele a szívem. Vegyes érzéseimet nehezen tudtam kordában tartani, főleg, hogy éreztem a halál szagát, ami belengte a levegőt. Nem volt ott már rajtunk kívül senki, egész Konoha ünnepelte a győzelmet, a sérülteket pedig gyógyították. Azt mondtad, semmi baj, majd mi ketten megbeszéljük. Szomorú, hogy már nem volt mit.

- Sasuke... miért?

Apró tőrök szúródtak a szívembe, ahogy kimondtam a nevemet. Bárcsak csöndben maradtál volna! Akkor nem guggoltam volna le hozzád, és nem töröltem volna le azokat a könnycseppeket.

- Nem mondom azt, hogy értsd meg, mert én magam sem értem igazán. - nem remegett meg a hangom, annyira nem gyengültem el. Az utolsó Uchiha vagyok, és azért születtem, hogy erős legyek... mindenki helyett. Helyetted is. - Naruto, én egy missing-nin vagyok. Saját akaratomból hagytam el a falut, először Orochimaruhoz, majd az Akatsukihoz csatlakoztam, a Takáról nem is beszélve. Nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna, és Konoha sem fog nekem megbocsátani.

- Majd én beszélek velük! - kiabáltál vissza kétségbeesetten. Ugyanolyan makacs és forrófejű voltál, mint amikor megismertelek. - Mindig van megoldás... nem mehetsz csak úgy el! A tanács biztos értékelni fogja, hogy segítettél megölni Madarát, és azt a furcsa, növényszerű Akatsuki tagot is... ezzel kiváltottad azt a sok rosszat, amit elkövettél, Sa...

- Ez nem egy büntetőcédula, amit csak úgy ki lehet váltani az iskolában, Naruto - szakítottalak félbe. - Felnőttem, és tudom, hogy ebben a világban nem így működnek a dolgok. Ha valaki áruló, az egész életében áruló marad, és nem tudja lemosni magáról a mocskot. Habár a sorsunk hasonló, valójában mindvégig külön utakon jártunk... nincs értelme itt maradnom. Az egyetlen megoldás az lenne, ha – különös volt; mintha magamtól mozgott volna a szám, pedig nem voltam semmilyen elmeirányító jutsu hatása alatt. Ezt a mondatot nem akartam kimondani, de hiába, a büszkeségem arra a pillanatra csődöt mondott. - elhagynád Konohát, és velem jönnél.

A szemeid kikerekedtek, pár percre teljes csendet teremtve köztünk. Én a válaszodra vártam, te pedig bizonyára összezavarodtál, és csak fölöslegesen nyitottad ki néha a szádat, hogy aztán ismét becsukd, az őrületbe kergetve engem. Türelmem a végét járta már, és szólásra nyitottam a számat, de gyorsan megelőztél.

- Sasuke, én... - a hangod halk volt, és nem mertél a szemembe nézni. Nem akartam gondolni rá, de mégis tudtam, hogy mit jelent ez. - Olyan vagy nekem, mint egy testvér... a legjobb barátom, és három éven át csak azért edzettem és maradtam kitartó, hogy ismét magam mellett tudhassalak. De... ez lehetetlen, nem mehetek el!

- Miért nem? - lehet, hogy tényleg elmeirányító jutsu hatása alatt voltam... még most is furcsa, hogy akkor ilyen mértékig ki tudtam fejezni, amit érzek. - Ez a falu nem érdemel meg téged. Csak azért, mert Jinchuuriki vagy, kiközösítettek, gyűlöltek, és megaláztak. Ezt akarod, hogy Konoha továbbra is kitaszítottként, egy selejtként nézzen rád... azokkal a szemekkel?

- Hagyd abba!

- Hiába tetted meg mindezt, nem fog változtatni a tényeket, hogy szörnyetegnek fognak látni téged. - kegyetlenségeket vágtam a fejedhez, annyira meg akartalak győzni, de hajthatatlan maradtál.

- Nem érdekel! - kiáltottad, majd hangod ismét elhalkult. - Lehet, hogy nem kezeltek hősként, de Konoha az én falum, az otthonom, és kötelességem megvédeni őket. Nem hagyhatom el csak úgy, ahogy a barátaimat sem... még értük sem maradsz, Sakura-chanért és Kakashi-senseijért sem? Meg tudnám győzni a Baa-chant, hogy...

- Kár. - a hangomból csak úgy sütött a sajnálat, és ezt bizonyára te is észrevetted, ugyanis ismét a szemembe bámultál. Ajkaidon vér csillogott, én pedig alig tudtam visszafogni magam, hogy ne tüntessem el róla. Olyan ártatlannak tűntél, olyan védtelennek és magányosnak, nem illett hozzád az a számtalan, csatákban szerzett sérülés. Egy kis időre, mint valami szellem kívülről figyeltem a testünket, és akaratlanul is egy angyal és egy démon képét láttam magunk helyett; de hogy melyik melyikünk volt, azt nem tudtam eldönteni. - Akkor nincs más hátra, mint lelépni... most utoljára segítettem.

- Nem mehetsz el! Mi lesz a többiekkel? Mi lesz velem?!

- Itt maradsz, és éled az életed.

- De az életem nélküled nem lesz ugyanaz! - már megint könnyek csordultak ki a szemedből, és hidd el, én akartam az lenni, aki felszárítja őket, és boldog mosolyt csal az arcodra, de az úgyis csak egy hazugság lett volna. - Olyan vagy számomra, mintha a másik felem lennél... egy lelki társ... akiért küzdöttem... miért...

Lassan álltam fel, és fordultam meg, hogy már csak a hátamat lásd. Egy Uchiha sohasem sírhat, és nem gyengülhet el, akármi is történjék... még ha egy szőke fiút is kell magára hagynia. Botorság lett volna hagynom, amíg a bűntudat szétmarja a lelkemet, és a karjaidba vetem magam, így egy könnyed Shunsin no Jutsuval hagytam, hogy hangosan sírj, szívedet tépje a magány és a szenvedés. El kellett felejtened, és beteljesítened a saját álmodat, hogy közben egyfolytában az én árnyékom álljon a nyomodban, és ez furcsa módon megmagyarázhatatlan örömmel töltött el.

- Bocsáss meg. - talán ezért is búcsúztam el így tőled, bár nem tudom, hogy meghallottad-e egyáltalán azt a halk suttogást. Bocsánatot kértem, mert közel engedtelek magamhoz, mert egy csapatba kerültünk, mert régen megmentettem az életedet, és mert kérlelhetetlenül egybekapcsolódott a sorsunk.

A levegőt beterítette a halál szaga, ami nem akart eloszlani. Esett az eső. Hát nem volt ironikus az egész, Naruto? Úgy tűnik, minden egyes fontosabb döntésünket az eső köti fogadalommá..."

***

Sasuke sóhajtott egyet, ahogy felidézte magában a keserű múltat. A parancsnok hátranézett, de miután látta, hogy foglya nem készül semmire sem, ismét előre irányította tekintetét, és fokozta szorítását a kardon. A fekete szeme szinte villámokat szórt, amint az ő kardját szorongató idegen kézre gondolt, hiába, átlagon felüli birtoklási kényszere mit sem változott. Az emberek csak nem akartak eltűnni körülöttük, ha egyik-másik meg is unta a bámészkodás, egy újabb jött a helyére.

'Vajon miért nem lep meg, hogy ilyen sokan kívánják a halálomat? Szinte süt róluk a rosszindulat. Naruto, hát tényleg ilyen emberek közt maradtál még tíz éven keresztül? Az álmod sem teljesült...' gondolta Sasuke, ahogy elérték azt a nagy sziklát, amibe a Hokagék arcai voltak belefaragva. Úgy érezte, mintha mind az öt Hokage arca őt nézné, de kissé meglepődött, hogy egy bizonyos szőke fiúé – aki most már inkább férfi volt – nincs köztük. Ennyire nem bíztak volna a falusiak Narutóban, hogy nem voltak hajlandók Hokagévá választani, még ha egy végzetes katasztrófától is mentette meg őket? Vagy csak meg akarták várni, amíg Tsunade kimúlik? Ezekre a kérdésekre nem tudta a választ, de képzeletben adott magának egy pofont; nem érdemes gondolkodnia ezen, hiszen nemsokára a lelke úgyis meg fog szűnni létezni, a testét pedig elássák valahol a falu határában. Egészen biztos volt benne, hogy nincs más választása, ki fogják végezni őt, mint ahogy azt a missing-ninekkel tenni szokás.

Alig pár méter választotta el őket a Hokage toronytól. De a kis csapat nem oda vette az irányt, hanem a tanácsterem felé, ahol valószínűleg eldöntik a már úgy is rég kitervelt sorsát. Egy halovány félmosoly kúszott fel az Uchiha arcára, ahogy arra gondolt, vajon milyen halálbüntetést fognak választani. Talán felakasztják, mérget itatnak vele, vagy még rosszabb, és örök genjutsuba zárják, hogy még sokáig szenvedhessen? A legelső lehetőségben reménykedett, hamar túl akart már lenni ezen az egészen, és pontosan tudta, mit is fog majd kérni az elítéltek utolsó kívánságaként.

Azelőtt még sohasem járt a tanácsteremben; persze, hiszen oda csak a Hokage és a két tanácstag léphetett be, valamint a bűnösök, de azok is csak egyszer, és utoljára. Eldöntötte, hogy bármi is történik, ő nyugodt marad, de nem tudta lenyelni azt a makacs gombócot a torkában. Két ANBU tag belökte őt a tanácsterem kapuján, és kizárólag a kapitány tartott vele a nagy, kerek helyiségbe, amiben összesen két darab kanapé és egy asztal árválkodott. Az egyik kanapén egy szőke hajkorona nézett vele farkasszemet, a vele szembenin pedig két öregember ült, és rögtön ráemelték tekintetüket, amint észrevették őt.

'Biztos az új tanácstagok azok.' gondolta Sasuke, mivel az előző kettőt bosszújához híven sikerült megölnie a nagy csatában; ha ez nem sikerült volna, valószínűleg nem állt volna most itt, hanem egy újabb tervet fontolgatott volna az öregek megölésére. A szőkét felismerte, bár amikor az a nő lett a Hokage, ő éppen Orochimarunál „múlatta az időt". Tsunade lassan felállt ültő helyéről, és képes volt ránézni az Uchihára. Keserű volt a gondolat, hogy ennyi maradt abból a régen olyannyira megbecsült klánból, a Sharingan egyetlen örököseiből. Kicsit sajnálta a férfit, hogy ilyen szánalmas sors vár rá, de nem tehetett mást.

- Uchiha Sasuke, jöjjön ide - szólalt meg az öregasszony, és intett az ANBU kapitánynak, hogy vigye elé a foglyot. A férfi bólintott, majd cseppet sem kedvesen odavezette, Sasuke egy mérges morgást sem hallatott, nem akarta megadni a kapitánynak az örömöt.

- Várjon ott, amíg végzünk - mutatott az öregember a terem egyik sarkára.

- Biztos ebben? Hiszen ez egy veszélyes bűnöző...

- Ez parancs volt - felelte ellenkezést nem tűrően az öregasszony, mire a kapitány meghunyászkodott, és beállt a sarokba, karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt.

Sasuke nyugodtan térdelt az asztal előtt, a két kanapén ülők kereszttüzében. Nem sütötte le a szemeit, a tanácstagok és Tsunade arcát fürkészte, de nem tudott belőlük semmit sem kiolvasni, mit szándékoznak most tenni vele. Egy perc telt el teljes némaságban, mire a Hokage végre felállt, és megszólalt.

- Uchiha Sasuke, missing-nin - hangja reszelős volt, de határozott, a falu vezetőjéhez méltó. - 12 éves korában elhagyta Konohát, és egyik legveszélyesebb ellenségünkhöz, Orochimaruhoz szegődött. Később, 15 évesen csatlakozott a volt Akatsuki szervezethez, aminek tagjai közé tartozott a maga által létrehozott csapat, a Taka. Konoha életére törtek, megölte a két tanácstagot, valamint 20-30 shinobit súlyosan megsebesített. Bár segédkezett Zetsu és Uchiha Madara megölésében, ezek mind rendkívül súlyos bűnök; tud valamit felhozni a mentségére?

A fekete csak hallgatta bűnei listáját, és némelyiknél összeszorította a száját. Jó és rossz emlékek – főleg inkább az utóbbi – is kötötték az egészhez, de nem bánta meg, amit tett. Ha újraélhetne mindent, akkor is ugyanezt csinálná. Elmenne Orochimaruhoz, létrehozná a Takát, csatlakozna az Akatsukihoz, és támadást indítana Konoha ellen. Nem voltak mentségei, de még ha lettek is volna, úgysem számított volna semmit sem.

- Tehát mindent elismer, amit az előbb a Hokage-sama elmondott - koppantott egyet a botjával az öregember, és nyílt utálattal pillantott Sasukére. - Milyen kár, hogy az Uchiha-klán ilyen mélyre süllyedt. Igazán kár érte.

Sasuke legszívesebben most az öreg szemei közé köpött volna, de az öregasszony ekkor felállt, és közelebb ment hozzá. A fekete érezte, hogy egy ráncos kéz ragadja meg az állánál, és fejét először balra, majd jobbra fordítja. Eléggé idegesítette, hogy ez a vén trotty csak úgy hozzá mer érni makulátlan bőréhez, de a bilincsek továbbra is kitűnően működtek, és képtelen volt megmozdítani a kezeit. Fellélegzett, amint a kéz eltűnt az álláról, és az öregasszony tűnődve bámult bele az arcába.

- Jobban hasonlítasz az anyádra, Mikotóra. Az arcformád, a hajad, a szemeid... igen-igen, mind Mikotóé. Ismertem, amikor még kislány volt... szomorú lenne, ha látná, hogy a drága kisfia milyen szörnyű dolgokat követett el. Ráadásul a bátyád...

- Hagyja őket békén. - Sasuke nem tudta visszafogni hirtelen kijelentését, fehér arcára akaratlanul is némi pír ült ki, ezért inkább lehajtotta a fejét, hogy hajtincsei jótékonyan eltakarják érzéseit. Még most is rosszul esett neki, ha bárki a családjáról beszélt, főleg Itachiról, akit ő... és teljesen feleslegesen, hiszen az a két öreg bolond volt a tettes, miattuk kellett meghalnia az egész klánnak, csak mert volt egy ostoba feltételezésük. Ezt soha nem fogja nekik megbocsátani.

- Sasuke, nyugodj le - szólt rá Tsunade, majd az öregasszony felé fordult. - Tsuba-sama, kérem.

Az öregasszony csak hümmögött egyet, majd ismét leült, felsóhajtva, ahogy puha felületet érzett fájó csontjai alatt. A szőke Hokage egy pillanatra lehunyta a szemeit, összeszedte a gondolatait, majd ismét az Uchihára pillantott vele.

- Ez esetben nincs más választásunk, mit itt helyben kimondani a végső ítéletet...

- Hokage-sama!

Mindenki az ajtó felé fordult a hang hallatára, kíváncsiak lévén arra, hogy ki merte félbeszakítani a vezető beszédét. Egy ANBU-tag állt ott, egyike Sasuke kísérőinek, és miután észrevette, hogy mindenki rá figyel, kissé megköszörülte a torkát, és folytatta mondandóját.

- Hokage-sama, sürgősen beszélni kívánnak önnel. Mondtam, hogy éppen Uchiha Sasuke kihallgatása folyik, de nem hallgat rám, és mindenképpen vele is dolga lenne... mondtam, hogy várjon odakint!

- Tsunade baa-chan!

Az Uchiha szemei kikerekedtek egy pillanatra, ahogy meghallotta a belépő személy hangját. Mélyebb volt, de egyben hangos, és bizonyos játékosság érződött belőle. Egy bajuszos arc kúszott az elméjébe, mégsem akarta elhinni, hogy tényleg ő jött volna ide, az, akit itt hagyott tíz évvel ezelőtt. Aki miatt tulajdonképpen visszajött, és most megadatik a lehetőség, hogy utoljára láthassa. Ha lettek volna könnyei, most bizonyára nem látott volna tőlük, de szíve hevesebben kezdett verni, furdalta a kíváncsiság, hogy mi lett abból az idióta szőke fiúból.

Az alak már éppen kilépett volna az árnyék takarásából, mikor az ANBU tag megragadta annak karját, megállásra kényszerítve ezzel, és rákiáltott.

- Várjon odakint, nem jöhet be csak úgy!

- De...

- Egy pillanatot kérek - Tsunade látszólag kissé meglepődött a látogatótól, és intett az ANBU kapitánynak. - Vigyázzon addig itt a dolgokra, amíg beszélek vele.

A kapitány újfent bólintással válaszolt, és lassan odalépkedett Sasuke mellé, megragadva annak haját, hogy még felállni se tudjon. Az Uchiha fogcsikorgatva tűrte a hajába markoló durva ujjakat, de a szíve mélyén mindennél jobban látni kívánta, tényleg az a személy zavarta-e meg őket, akire számított.

Tsunade elhagyta a tanácstermet egy teljes órára. Ezalatt senki sem szólalt meg, csak az öregember horkantott fel egyszer-kétszer, az öregasszony pedig egy ütéssel ébresztette fel minduntalan társát. Sasuke a földet kémlelte, elméjét üresen hagyva, a kapitány pedig elővett szabad zsebéből egy hosszú fogpiszkálót, és azt rágcsálta fogai között, arra gondolva, hogy milyen jó lesz, ha vége lesz már ennek az egésznek, és elmehet a cimboráival kocsmázni egy jót. Mindenki megkönnyebbült, mikor a szőke nő visszatért a terembe. Arcát idegesség ráncai csúfították el, nyomában a hat kísérő ANBU tűnt fel, követve a Hokagét. Tsunade először az öregekre pillantott, aztán a kapitányra, majd végül Sasukén állapodott meg, de a kapitányhoz kezdett el beszélni.

- Uchiha Sasukét kísérjék a hatos cellába, ez parancs.

- Értettük, Hokage-sama - válaszolta mind a hét shinobi, bár nem értették, tulajdonképpen miért. Hiszen veszélyes missing nin volt, gyorsan ki kellett volna végezniük a szabályok értelme szerint, akkor most minek vetik börtönbe? Talán a látogató mondott valamit, ami nagyban megváltoztatta a dolgok kimenetelét, vagy más tényezők befolyásolták a döntést? De az ő feladatuk nem a kérdezősködés volt, hanem a feladatok egy szó nélkül való teljesítése, és ha most ezt a küldetést szabták ki rájuk, akkor meg kellett tenniük. Visszatértek a korábbi felálláshoz, és a kapitány kényszerítette Sasukét, hogy álljon fel. Mindannyian meghajoltak a Hokage és a tanácstagok előtt, egyedül Sasuke húzta ki magát, és nézett bele egyenesen a szemükbe, hátha ki tud olvasni valamit, de mindhiába. Mielőtt kíséretével kiléptek volna az ajtón, utoljára visszanézett, de csak annyit látott, hogy Tsunade és az öregek beszélgetnek valamiről, akik meglehetősen izgatottak lettek a hír hallatán. Halkan becsukódott az ajtó, és ő ismét az utcán találta magát, ezúttal emberektől mentesen. Néhányan még lézengtek erre-arra, de már erősen esteledett, így főleg részegek vidám kiáltásaitól zúgott az utca. Undorodva fordult el az alkoholtól bűzlő emberektől, és megpróbált inkább saját gondolataira koncentrálni, hátha az semlegesíteni tudja az idegesítő szagokat és hangokat.

Ha az idegen nem szakítja félben időben a szőke nőt, már halott lenne. Kíváncsi volt „megmentőjére", de egyben dühös is volt rá. Az öngyilkosság nem lett volna méltó hozzá, de így végre meghalhatna már, és vége lenne az egész életében tartó gyötrelmeinek. Erre jön valaki, és mindezt megakadályozza, bár ő remélte, hogy esetleg csak egy éjszakára sikerül elodáznia. Legalább alszik egyet, mielőtt az örök shinobi mezőkre távozik, és persze megint álmodhat a családjáról, arról a végzetes mészárlásról, és ahogy Itachi utoljára pöcköli meg a homlokát, mert már nem lesz legközelebb... de ha a látogató az volt, akire ő egyfolytában gondol, és akit sejt, hogy ő volt... nos, ez esetben nem volt világos számára, hogy mit is tehetne. Először ingott meg az elhatározása, de csak addig, amíg a börtönhöz nem értek. Még sohasem járt itt, és kiskorában szentül hitte, hogy az lehetetlen, hogy ő valaha is ide kerüljön. A kérdés azonban továbbra is ott keringett az agyában, akkor is, amikor már egészen bent voltak az útvesztőhöz hasonló börtön belsejében, és a cellája felé tartottak: most mi lesz?