Éget, mint a Láng
I. Cím: Éget, mint a Láng
II. Alcím: minden fejezetnek más
III. Korhatár: egy idő után (18) + ^^;
IV. Beállítottság: yaoi
V. Kor: 1900~
VI. Helyszín: Central, többnyire
VII. Szereplők: Edward E., Alphonse E., Roy M., Armstrong, Riza H., Maes H., Scar
VIII. Figyelmeztetés: yaoi
IX. Fejezetek: egyenlőre 12
X. Párosok: Roy X Edward (Havoc x Roy)
I. fejezet
Újra Centralban
A távolban egy nagyobb város körvonalai bontakoztak ki. Jobban kihajoltam, szememet meresztgetve vizslattam a távolt, és bizony csalódottan állapítottam meg, ez Central lesz. Pont befejeztem a nézelődést mikor egy vasmarok ragadott meg és húzott vissza a helyemre.
- Bátyó, még a végén kiesel! - persze hogy Al volt az. Rögtön fel is pattantam és úgy zúdítottam rá nem tetszésem. Megjegyzem, ő ülve így is magasabb volt, mint én előtte pattogva. Még idegesebb lettem ettől.
- Ez most mire volt jó? Csak megnéztem hol járunk, nem kéne ennyit aggodalmaskodjál! A frászt hoztad rám!
Ő csak sóhajtott, majd halál nyugodtan folytatta.
- Ne kapd már fel a vizet. Különben is, egész úton rosszkedvű voltál.
- Az ott már Central... - böktem az ablak felé és undorodó képet vágtam. - Hogy lehetnék vidám, mikor épp oda szándékozunk visszatérni, ahová a legkevésbé vágyok? - fejtettem ki a problémát.
- Én azért örülök, hogy visszatérünk. Már hiányzott a főváros és az itteniek.
- Nekem ugyan nem hiányzott se a város, se az a nagyképű Mustang! - ugrottam fel pedig épp csak leültem. Eddigi gondolataim újra megrohamoztak.
- Bátyó... meg sem említettem Mustang Ezredest. Nem csak belőle áll Central. Ott van Hawkey, Havoc vagy Furey törzsőrmester!
- Mind Mustang talpnyalói... - húztam el a szám. Al nem hagyta annyiban, feléledt benne a vágy, hogy mindenkit kibékítsen a környezetében. De engem nem fog. Ilyen esetben főleg nem látok reményt bármiféle „békülésre". Mustang a napjaim bizonyos időszakában állandó zaklatást tesz ellenem, mégha ő maga nem is tud róla: néha szerepel álmaimban.
- Már megint az ezredes... Mindenről ő jut eszedbe. Túl sokat gondolsz rá, még oda sem értünk és azon rágódsz, hogy fogad majd. Lehet, hogy...
- Ne hülyülj már, Al! - kiáltottam rá. Furcsa érzésem lett, Al kezdett összezavarni.
A csendesebb, nyugodt természetével és emberek iránti kedvesebb viselkedésével néha fel tudott húzni. De most rátapintott arra, ami jó ideje zavar...
- Bátyó... Tényleg sokat foglalkozol a véleményével.
- Inkább készülj, tíz perc és befutunk. - tértem ki a további beszélgetés elől. Al jól ismert. Jobban, mint bárki más, de most minden energiámmal másra koncentrálok.
A fővárosba való visszatérésünket direkt nem akartam nagydobra verni, nem hívtam a főhadiszállást ez ügyben, de még levelet sem írtam. Legutóbbi küldetéseim során nem egy mellékvágányra kitértünk és próbáltam nem feltűnő nyomokat hagyni magunk után. Még csak ne is számítsanak ránk. Mustang ne tudjon felkészülni a fogadásomra, egy csokorra való csipkelődéssel és a gúnyos vigyorral. Igazából ő volt a fő ok, amiért ilyen körülményesen szerveztem meg az utat. A vonalon több megállónál leszálltunk, így ha mégis egy kémje meglátott volna, azt könnyen lerázhattuk. Al szerint ez már üldözési mánia, de én kinéztem simán a Lángból.
Visszagondolva a legutóbbi eseményekre, semmi olyat nem követtem el, amibe beleköthettek volna: kit érdekel egy forrás a közelben ahol az ál-alkimistát kis híján vízbe fojtottam miután a lakosokat átverte holmi varázs-italárusításokkal? Vagy egy leszerelt állami alkimista, aki a zsebóráját árulta? Teljesen nyugodt lehet a lelkiismeretem. Egy fokkal megnyugodtam, de nem dőlhettem hátra a székben, a vonat a városba ért. Pár perc, és befut az állomásra. Alt leszámítva egyáltalán nem voltunk feltűnőek. Kabátomat jobban összehúztam magamon és végignéztem az állomáson. Páran bámulták Alt, amihez lassan már mindketten hozzászoktunk. Mellettünk elhaladva egy fiú még megjegyzést is tett halkan, de azért számunkra hallhatóan őrült páncélos fickóról. Vér szökött az arcomba és már léptem is utána hogy jól bepancsoljak a megjegyzésért, ha Al nem szorítja meg a vállam.
- Bátyó...
- De Al, hallottad mit mondott rád! - néztem rá.
- Nem arról van szó...
- Hanem? – érdeklődtem, de a válasz egyértelmű volt. Fejét lehajtotta, és habozott. Ösztönösen körülnéztem, és rögtön megakadt a szemem az érkező Armstrongon. - Na neee...
- Gondolom számítottak ránk, és minden Roseembool irányából érkező vonathoz kiküldtek valakit, hogy...
- Az a csökött agyú Mustang... - szorítottam ökölbe a kezem és kihasználva a lehetőséget hogy pont két kocsi közti ütközők mellett álltunk meg, átugrottam a túloldalra. Al elég nagy fáziskéséssel követett, szerencsénkre a másik sínpár üres volt és a mellette lévő peronon csak pár ember lézengett. Értetlenkedő arcok bámultak rám, mégsem érdekelt. Akármilyen hatalmas is Al páncélja, a vonat takarásában nem láthat meg minket, és különben is, nem számít arra, hogy átmásztunk a kapcsolók közt. Lépteimet meggyorsítva elindultam, Al felzárkózva mellém rászállóan nézett rám. Fogadni mertem volna, hogy leveri a víz, ha rendes teste van.
- Hamarabb kell felkelniük, ha engem aka...
- Edward, Alphonse, örülök, hogy megérkeztetek!- szólt egy nagyon is ismerős hang. - Szólni kell Armstrongnak, hogy elkerültétek egymást.
Riza volt az és bár egymaga jött, mindenütt azt vártam, előugrik Mustang.
- Hawkey kisasszony, örülök, hogy látom! - örült meg Al a tőle szokásos módon, én már nem tudtam ilyen jókedvű lenni.
- Nocsak, Mustangot hol hagyta? - Érdeklődtem minden formaságot hátrahagyva.
- Az ezredes úr úgy döntött, a főhadiszálláson vár rátok. Hogy utaztatok?
- És honnan gondolja, hogy első utam hozzá vezet? – ciccegtem gúnyosan, amit nem kellett volna.
Arcán egy árnyék suhant át. Lehet, kezdek túl messzire menni?
- Mint rangban feletted álló alkimista, kötelességed jelentést tenni neki. Főleg, hogy ilyen sokáig távol maradtatok.
- Az a helyzet... - kezdett volna Al mentegetőzni, de egy-egy nehéz kéz nehezedett ránk.
- Isten hozott benneteket, gyerekek!
Én úgy tíz centire süllyedtem kezének súlya alatt, Alt pedig csak simán kiverte a frász.
- NEM VAGYOK GYEREK! - Süvítettem rá, felhívva magunkra a körülöttünk lévők figyelmét. Al viszont ellágyultan jegyezte meg, nagyon rég kezelték gyerekként.
- Nyugalom Edward, jó kezekben vagytok. – arcán a megszokott, elragadtatott kifejezés, nagyon meg volt magával elégedve. Felkapta szegényes csomagunkat jelezvén, hogy induljunk. Hawkey szorosan mellém állt, mintha el akarnék szökni... el sem tudom mondani, mennyire feszélyezett. Oldalra pillantottam és gyorsan elé is kaptam a fejem. Magasabb volt nálam és fejem melleinek vonalában volt...
- Valami baj van, Edward? - tűnt fel neki rögtön zavarom.
- Semmi... Mustang mit akar megint? - tértem át egy engem sokkal jobban érdeklő témára. És igen, már megint ő. Bárhol voltunk, mindenhol eszembe jutott, nem bírtam kiverni a fejemből, elképzeltem sokféle szituációt, aminek lényege az volt, hogy kivételesen nem tudott mibe belekötni és elismerő szavakkal illetett. Őrültségnek hangzik, de semmit se tudok ellene tenni.
- Edward... - állt meg hírtelen - Az ezredes rendes ember. Nem ismered még igazán. Talán egyszer... - hallgatott el. Nem értettem, mit akart mondani. Felpillantottam Armstrongra, bíztatóan mosolygott. A felnőtteken nem lehet kiigazodni!
Minden mindegy alapon követtem hát őket, felkészülve a legrosszabbakra.
A főhadiszállás ugyanúgy állt, mint mikor elmentünk. Valószínűleg Mustang is ugyanolyan maradt. Semmit se változik, akár egy ósdi épület, vigyorodtam el.
- Látom gyerekek, azért hiányzott nektek Central! – értette félre drága Őrnagyunk hatalmas vigyoromat.
- Igen, nagyon! - helyeselt rögtön Al.
- Ó persze, minden vágyam volt újra itt lenni! – forgattam szemeimet és nagy levegőt vettem. Gyomrom máris ingázni kezdett és pillanatnyi jókedvemet beárnyékolta a tudat, nemsokára rég látott felettesem előtt lesz jelenésem.
Hawkey felém kapta a fejét, de nem törődtem vele. Előreengedtek minket, de szerintem csak azért jöttek mögöttünk, hogy útközben meg ne pattanjunk. Még alig értem be a folyosóra, ismerősbe botlottam.
- Edo, Al, de sokáig jöttetek! Már kezdtem azt hinni, vissza se tértek! Annyi mesélni valóm van! - És már kotorászni is kezdett a zsebeiben.
- Hogy van a kislánya, Hughes alezredes? - Kérdezte meg Al azt, amit mindenképp el akartam kerülni.
Több se kellett neki, előkapott egy köteget - Elyshia fényképeit - és válogatni kezdte.
- Maga sose változik meg... - mosolyodtam el, és is odahajoltam megnézni a fotókat. Addig se Mustang vallat, míg nézegetem ezeket. Az ő faggatása és egy rakás papír közt inkább az utóbbit választottam.
- Hát nem egy tündér, ebben a hercegnő ruhában? Napról napra egyre szebb lesz, egy kis gyönyörűség, ráadásul már rajzolgatni is szeret, ahogy a színeket használja, az vala...
- Hughes, elnézést hogy közbeszólok, de sietünk... - lépett közbe Hawkey, pedig talán életemben először hallgattam volna órákig Elyshia és jövőbeli isteni pályafutását, mint azt, ami várt rám egy ajtó mögött.
- Csak nem Mustanghoz? Áh, ráér, amelyik kutya ugat, az nem harap! - legyintett Hughes, hatalmas vigyort csalva az arcomra - De ha már arra jártok, én is benézek hozzá! Elfelejtettem neki megmutatni a legújabb fénylépeket az én kis Elyshiámról!
Vakargatta a fejét, közben akkurátusan eltette a képeket.
- Inkább Edwardéknak kéne csak bemenniük, már várja őket. – jegyezte meg Riza előrelátóan.
Komolyan, nincs vele semmi bajom, de néha annyira... Hogy lehet ennyire...
- Semmi baj nem lesz, ha velük tartok, na de induljunk, ha ilyen sietős! - Erősködött Hughes. Fura érzés tört rám, de nem tudtam rájönni, mi.
Hírtelen úgy döntöttem, jobb túlesni rajta, sóhajtottam és előrementem, Al csörtetve próbált beérni. Hawkey a nyomomban lerázhatatlanul szintén.
- Essünk túl rajta... – mondtam, és meg sem állva, kopogás nélkül benyitottam.
