-1-

A roxforti gyengélkedő ablakain besütött a Hold. Az egyik ágyon egy lány feküdt. Göndör barna haja szétterült a párnán, szeme csukva volt, mellkasa meg-megemelkedett a lassú lélegzetvételektől. Bal keze gyűrűs ujján egy aranykeretbe foglalt gyémántgyűrű volt, melyet megvilágított az ablakon beszűrődő fény.

Az ágya melletti széken egy férfi aludta nyugtalan álmát, melyből fel-felriadt, és aggódva nézte az ágyon fekvő alakot, aki hirtelen kinyitotta a szemét.

- Vi… vizet – suttogta elhaló hangon a lány.
A férfi felpattant és a szoba másik végében álló szekrényhez lépett, poharat vett elő.
- Aguamenti! – mormolta, majd óvatosan megemelte a lány fejét és a szájához emelte a vízzel teli kelyhet. – Óvatosan, Miss Granger, kis kortyokat igyon!
- Köszönöm, Piton professzor – mondta kábán Hermione, majd visszahanyatlott a párnára és újra elaludt.

Perselus Piton kisimított néhány tincset tanítványa arcából, és megkönnyebbülve ült vissza a helyére.
Néhány órán át komolyan aggódott, hogy a lány nem éli túl, olyan súlyosak voltak a sérülései, de aggodalmát a világért sem vallotta volna be senkinek. Hibáztatta magát, a lány az ő felelőssége volt, átkozta magát, hogy nem vette észre a jeleket.

Az arany-trió tagjai nem jelentek meg a délutáni bájitaltan órán, de Perselus nem gondolta volna, hogy a három barát készül valamire. Dühösen levont 20 pontot a griffendéltől, és kiadta az aznapi feladatot a csoportnak. Az óra felénél kicsapódott az ajtó, és McGalagony professzor rontott be rajta:
- Perselus, azonnal indulnunk kell! Potteréket megtámadták! Maguk azonnal menjenek a hálókörletükbe, további intézkedésig nem hagyhatják el azt! – kiáltotta idegesen az idős boszorka.

Pitonnal kirohantak a teremből, közben McGalagony elhadarta a történteket:
- Potter, Weasley és Granger azt hitték megtalálták az egyik horcruxot, ezért szó nélkül kisétáltak a birtokról, Roxmorts felé tartottak, ám azzal nem számoltak, hogy a láthatatlanná tévő köpeny mit sem ér. Alecto és Amicus Carrow rájuk támadt, végül egyre többen jöttek, esélyük sem volt. Szerencsére Remus épp a birtok felé tartott, azonnal értesített minket. A többiek már ott vannak, de mindenkire szükség van!

Ekkor már a birtok kapujában voltak, azonnal odahoppanáltak a csata helyszínére, ahol rengetegen voltak. Fenrir Greyback Lupinnal harcolt, a többiek – Weasleyék, Sirius, Dumbledore, Tonks, Kingsley, Hagrid, Harry, Ron és Ginny – pedig a csuklyás alakokra szórták az átkokat. Perselus távolabbra tekintett és meglátta, amint Bellatrix Lestrange Cruciatus-átokkal kínozza Hermionét.

- Crucio! Te kis mocskos sárvérű, megérdemled, amit kapsz. Harry Potter okos kis barátnője – sikította hisztérikusan nevetve a boszorkány.
Perselus egy pillanat alatt ott termett, átkok tucatját szórva az őrült nőre, aki azonban sikeresen elhoppanált.
- Átkozott némber! – kiáltotta dühtől eltorzult arccal, majd az eszméletlenül fekvő Hermionéhoz rohant. Karjaiba vette és élesztgetni próbálta a lányt, aki megkínzott arccal feküdt a kezei között.

Perselus a csatára pillantott. Már ők voltak fölényben, sok halálfalót kidöntött a harc, de volt, aki Bellatrix példáját követve elmenekült.
Gondolkodás nélkül a kastélyhoz hoppanált és gyors léptekkel felvitte a gyengélkedőbe Hermionét.
Mikor berontott az ajtón, Madam Pomfrey ijedten nézett az élettelen testre.
- Megkínozták Cruciatus-átokkal – mondta Piton színtelen hangon és egy ágyra fektette a lányt, majd elővette a pálcáját. – Stimula! – tőle szokatlan ijedtséggel nézett az asszonyra, mikor látta, hogy varázsigéje hatástalan.
- Itt a Stimula nem használ, Perselus – rázta szomorúan a fejét. – Menj, innentől rám bízhatod.

A professzor szó nélkül kirohant a szobából, hogy visszamenjen segíteni a Rend többi tagjának.
A javasasszony pálcájával különös varázsigéket mormolt és borogatásokat tett a lány elkínzott testére. Hermione egy pillanatra magához tért, Madam Pomfrey pedig kihasználta az időt, hogy belediktálja az életmentő elixírt. A lány újra eszméletét vesztve hanyatlott az ágyra.

Nem sokkal később a csata résztvevői aggodalmasan özönlöttek be a gyengélkedőre.
Poppy Dumbledore, McGalagony és Piton kivételével mindenkit kiparancsolt a szobából.
- Szerencsére senki másnak nem esett bántódása. Miss Granger hogy van? – kérdezte az igazgató.
- Nem fogok hazudni. Nagyon rossz állapotban van – mondta megtörten a javasasszony.
- Túl fogja élni? – Piton elfehéredve állt egy székbe kapaszkodva.
- Minden az éjszakán múlik. Mindent megtettem, amit lehet.
- Itt maradok vele.
- Perselus, ez igazán nem szükséges, én vagyok a házvezető tanára… - kezdte McGalagony.
- Én pedig a leendő férje vagyok, Minerva – sziszegte a professzor.
- Minerva, Perselusnak igaza van – mondta Dumbledore. Mindketten együttérzően néztek Pitonra és az ágyon fekvő Hermionéra, majd kimentek a szobából.
- Három óránként cserélni kell a borogatást a testén. Csoda, hogy másnak nem esett baja! – mondta és fejét rázva ő is elhagyta a szobát.

Most pedig itt ült, szemét az alvó lányra függesztve, akit csak a birtokról beszűrődő fény világított meg, és már tudta, hogy Hermione túl van az életveszélyen. Ez hatalmas megkönnyebbüléssel árasztotta el.

Másnap reggel, mikor Hermione felébredt, először nem értette, hogy került a gyengélkedőre, de sajgó teste eszébe juttatta az előző napi csatát. Oldalra pillantva, meglepődve látta, hogy bájitaltanára az ágya melletti széken, fejét furcsán oldalra döntve alszik. Hermione óvatosan megérintette a kezét, mire Perselus azonnal felriadt.

- Maga egész éjjel itt volt mellettem, Piton professzor? – kérdezte csodálkozva a lány.
- Én hoztam fel a kastélyba, nagyon súlyos volt az állapota, kötelességemnek éreztem, hogy vigyázzak önre.
- Vigyázzon? Aggódott értem, professzor? – Hermionénak kikerekedett a szeme.
- Aggódtam, mint a tanára, és mint az a személy, aki felelős magáért. Jobban van, Miss Granger?
- Igen, bár vannak még fájdalmaim, de érzem, hogy rendbe fogok jönni.
- Remek. Hívom Madam Pomfreyt, a többi az ő dolga – Perselus felállt és gyors léptekkel az ajtóhoz ment. A keze már a kilincsen volt, mikor Hermione megszólalt:
- Piton professzor… Köszönöm. Maga nélkül valószínűleg már nem élnék.
- Mint mondtam, én csak a kötelességemet teljesítettem. Viszlát, Miss Granger – mondta, és rá sem nézve a lányra elhagyta a szobát.

-2-

A Rúnafordítás mesterfokon hangos puffanással landolt a gyengélkedő padlóján, Hermione pedig verejtékezve riadt fel visszatérő rémálmából, melyben minden vizsgájára T-t vagy B-t kapott.

Mikor tudatosult benne, hogy mindez csak rossz álom volt, pálcájával magához vette a könyvét, és folytatta a fordítást. Már két hete feküdt a gyengélkedőn, és amint jobban lett, azzal töltötte napjait, hogy lemaradását pótolja. Barátai minden nap meglátogatták, de mivel délutánig óráik voltak, Hermionénak bőven volt ideje a tanulásra. Épp egy igen bonyolult mondatnál tartott, amikor kopogtattak a gyengélkedő ajtaján. Ránézett a faliórára, délután két óra volt, a barátai jóval később szoktak jönni.

- Szabad! – mondta tétován.
- Szervusz Hermione! Látom, egyre jobban vagy! Ez remek hír! – Dumbledore mosolygott rá az ajtóból.
- Igen, már elmúltak a fájdalmaim, Madam Pomfrey szerint ma délután végre elhagyhatom a gyengélkedőt. Köszönöm, hogy érdeklődik, Dumbledore professzor!
- Igazság szerint nem pusztán az egészséged felől jöttem érdeklődni. Szeretném, ha ma este feljönnél az irodámba, mert komoly dolgokról kell beszélgetnünk. Most mennem kell, de vacsora után várlak a szobámban. A jelszó: csokibéka. – Az igazgató mindig vidám szeme komor volt. Hermionét rossz érzés fogta el.

A délután további részében képtelen volt a tanulásra koncentrálni, folyton azon gondolkozott, vajon mit akarhat vele megbeszélni az igazgató. Végül arra jutott, hogy valószínűleg a kihágásuk miatt akar komoly büntetést kiszabni rá és barátaira.

Amikor az óra elütötte a négyet, mozgolódás hallatszott a csendes folyosón, pár pillanattal később pedig Harry, Ron és Ginny jelentek meg a helyiségben.
- Sziasztok! Annyira örülök, hogy végre itt vagytok, már majdnem megőrültem az egyedülléttől! – derült fel az arca, mikor meglátta barátait.
- De ma végre elmehetsz innen, mi pedig segítünk neked összepakolni a dolgaidat – ült mellé nevetve Ginny, és egy pálcaintéssel elcsomagolta Hermione holmiját.
- Most már nincs más dolgunk, mint Madam Pomfrey engedélyére várni. Bár, ha belegondolok fiúk, hogy mi vár ránk ma este, inkább itt maradnék… - csóválta a fejét Hermione.
- Ránk? Miért, mi vár ránk? – kérdezte Harry és Ron szinte egyszerre.
- Gondolhattam volna, hogy nektek ennyi év után már meg sem kottyan egy újabb büntetőfeladat, de én még mindig olyan rosszul érzem magam miatta, mint elsőben – mondta rosszallóan a lány. - Csak remélni merem, hogy nem a trófeateremben kell majd az ezüstöket tisztogatnunk Friccsel.
- Állj! Hermione, te miről beszélsz? – értetlenkedett Harry.
- Dumbledore délután szólt, hogy este vár az irodájában, valami nagyon komoly üggyel kapcsolatban. Arra jutottam, hogy csakis a múltkori dolog miatt lehet. Hiszen csatába torkollott, amikor legutóbb elhagytuk a birtokot. Utólag visszagondolva, nagyon felelőtlenül viselkedtünk.

Ron fejét rázva nézett Hermionéra:
- Nekünk Dumbledore erről egy szót sem szólt, pedig ma reggel szembe jött velünk a folyosón. A büntetésünket pedig már megkaptuk, hiszen tudod, hogy mindhárman el vagyunk tiltva a roxmortsi hétvégéktől és nem hagyhatjuk el a birtokot – húzta el a száját a fiú.
- Szerencse, hogy ennyivel megúsztátok, Ron. Ez a büntetés semmi, ahhoz képest, ami történhetett volna veletek… - borzongott meg Ginny.
- De akkor mit akarhat velem megbeszélni Dumbledore professzor? – értetlenkedett Hermione.
- Majd este megtudjuk, addig ne törd ezen a fejedet! Inkább elmesélem a legújabb pletykát a Walpurgis Leányainak énekeséről – kacsintott barátnőjére Ginny.

A továbbiakban vidáman tárgyalták a varázsvilág leghíresebb zenekarának botrányait, egészen addig, amíg Madam Pomfrey pontban hat órakor megjelent, hogy alaposan megvizsgálja Hermionét.
- Úgy látom, minden rendben van, elmehetsz, de a gyógyító elixírt még legalább egy hétig innod kell, mert a fájdalmaid csak így fognak teljesen elmúlni. Van még az elixírből? Ha nincsen, sürgősen menj le Piton professzorhoz, hogy elkészítse neked!
Hermione nem akarta mondani a javasasszonynak, hogy a főzet már reggel elfogyott, mert nem szívesen találkozott volna a bájitaltanárral történtek után.
Majd csak kibírom elixír nélkül is, hiszen már most sincsenek nagy fájdalmaim – gondolta a lány.

- Még van egy teli üveg fájdalomcsillapítóm – hazudta. – Köszönöm, amit tett értem, Madam Pomfrey, maga nélkül valószínűleg már nem élnék.
- Te pedig vigyázz magadra! Nem szeretnélek a jövőben a gyengélkedő közelében látni! – mondta kedvesen a javasasszony.
A négy jó barát felment a klubhelyiségbe, Hermione vett egy frissítő fürdőt, majd a nagyterem felé vették az útjukat, hiszen már vacsoraidő volt. Útközben találkoztak Neville-lel és Lunával, így együtt folytatták útjukat.

A vacsorát vidáman fogyasztották el, Hermione örült, hogy végre minden visszakerült a rendes kerékvágásba. Sokan odamentek hozzá, és a hogyléte felől érdeklődtek, hiszen hetekig kimaradt az iskolából, ám Neville-en, Lunán és Dracón kívül senkinek nem beszélt a horcruxokról és az őt ért támadásról.
A kapcsolatuk Malfoyjal egy évvel korábban, hatodévben rendeződött, amikor egy roxmortsi hétvége során Harryt és barátait megtámadta néhány halálfaló. Draco, aki apja nyomására sem kötelezte el magát a sötét oldal felé, az utolsó pillanatban érkezett, és életét kockára téve harcolt Harryék oldalán, ezzel bebizonyítva, hogy méltó az arany-trió barátságára és a Főnix rendjének tagságára.

Miután végzett az vacsorával, Hermione felment az igazgatói irodához, ahol a kopogtatásra beinvitálták. Dumbledore a székében ült.
- Jó estét, Hermione! Kérlek, foglalj helyet. Azért hívtalak ide titeket, mert fontos dolgokat kell ma megbeszélnünk.
- Minket? – értetlenkedett Hermione. Dumbledore a szoba legtávolabbi sarka felé mutatott: Perselus Piton karba tett kézzel állt az ablaknak támaszkodva. Olyan mereven nézte Hermionét, hogy a lány hátán végigfutott a hideg. – Jó estét, Piton professzor! Elnézést, nem vettem észre önt – sütötte le a szemét.
Piton továbbra sem szólt egy szót sem, de tekintetét még mindig a lányéba fúrta.
- A múltkori támadás a ti felelőtlenségetekből következett be, ám botorság lenne azt állítani, hogy ez nem ismétlődhet meg akkor is, amikor engedéllyel hagyjátok el az iskola területét, vagy bármely más védett helyet – kezdett bele Dumbledore. – A halálfalók nem csak Harryre vadásznak, hanem igyekeznek mindenkit eltávolítani a közeléből, így ti, a barátai egyre nagyobb veszélybe kerültök, ráadásul Bellatrix Lestrange nem először támadt már rád, súlyos sérüléseket okozva neked. Ront és családját kevésbé fenyegeti az a veszély, hogy Voldemort végezne velük, hiszen az aranyvért nagyra becsüli, az ő esetükben gyilkolás helyett inkább attól kell félni, hogy átkokkal megpróbálja megtörni őket. Természetesen ez a veszély jelenleg nem áll fenn, hiszen minden biztonsági intézkedést bevezettünk ahhoz, hogy őket és a rend többi tagját is kellő védelemben részesítsük – nyugtatta meg az igazgató, mikor látta a lány rémült arcát. – Mint tudjuk, a te esetedre is van megoldás, ami bár nem ad teljes védelmet, ám az ősi varázslatnak hála jóval nagyobb biztonságban leszel, mint most. Már ha úgy döntesz, hogy meghozod ezt az áldozatot a saját érdekedben – tette gyorsan hozzá.
- Dumbledore professzor, ezzel arra céloz… a végső megoldásra? – Hermione hangja megremegett.

Amikor az igazgató némán bólintott, a lány elvesztette tartását, magába roskadva ült a széken. Mindenre gondolt, csak erre nem.
Még mindig élénken élt benne az egy évvel ezelőtti beszélgetése az igazgatóval, azon a hétvégén, amikor a halálfalók megtámadták őket a Roxmortsban.

Későre járt, már sötétedett, mikor ő, Harry, Ron, Ginny, Neville és Luna kiléptek a Három seprűből a szokatlanul kihalt utcára. Ahogy kiléptek, fél tucat álarcos jelent meg, körbevéve őket. Az átkok villámgyorsan repkedni kezdtek, Harryre két halálfaló támadt egyszerre. Ekkor a semmiből Draco Malfoy termett ott, kábító átkával leterítve az egyiket, aki Harryre támadt. Az iskolából is hamar megérkezett a segítség, két halálfalót sikerült elfogniuk, a többi elmenekült, ám Hermione, Ginnyvel és Dracóval együtt itt is szerencsétlenül megsérült.
Mindhárman a gyengélkedőre kerültek, itt látogatta meg őt Dumbledore és Piton, mikor már jobban lett.
Az igazgató akkor elmondta, hogy létezik egy ősi varázslat, ami hasonlít ahhoz, amelyet Féregfark alkalmazott Voldemortnál, mikor az újjászületett. Féregfark akkor Harry vérét vette, hogy ura erősebbé és védettebbé váljon.
- Ennek a varázslatnak egy másik változata az, amikor valaki az ellenségével házasodik, ami által védettebb lesz. Mint tudjuk – mondta Dumbledore –, Perselus már nem halálfaló, ám úgy hiszem a Sötét Jegy a karján képes megtéveszteni a varázslatot.
- Úgy gondolja, Dumbledore professzor, hogy erre szükség lesz? – kérdezte Hermione.
- Ha most nem is, de a közeljövőben, igen. Most mennem kell, hozzátok meg a döntést, Perselus – mondta az igazgató és elhagyta a szobát.
- Piton professzor, maga megtenné ezt értem? – kérdezte kikerekedett szemmel Hermione.
- Ha feltétlenül szükséges, megteszem, de csak abban az esetben, ha más nem tud segíteni magán. Úgy vélem, erre jelen esetben semmi szükség nincs, ha maga is így gondolja, akkor a beszélgetést befejezettnek tekintem.
Hermione bólintott. Perselus keze már a kilincsen volt, mikor visszafordult, és egy dobozkát vett elő talárja zsebéből.
- Ezt mostantól hordania kell! Ha bajban van, ez a gyűrű jelezni fogja nekem. Nagyon vigyázzon rá, Granger! Ez Piton család ékszergyűjteményének egyik legszebb darabja.
Hermione kinyitotta a dobozt, és megpillantotta a legcsodálatosabb ékszert, amit valaha látott, egy aranykeretbe foglalt gyémántgyűrűt.
- Ez gyönyörű! De miért pont ezt adja nekem, ha olyan nagy becsben tartja, professzor? – kérdezte Hermione.
- Azért, mert ha valaha úgy esne, hogy tényleg a hozzám kell jönnie, akkor olyan ékszert fog viselni, amely a feleségemhez méltó – mondta Piton, miközben megfogta a kezét és az ujjára húzta a gyűrűt.

Most pedig ott ült az igazgatói szobában, és képtelen volt értelmesen gondolkodni.
-Dumbledore professzor, maga most azt várja tőlem, hogy ebben a bonyolult ügyben azonnal döntsek? Egyáltalán milyen lenne az életem ezután? Hol fogok élni, be kell fejeznem a tanulmányaimat? – kérdezte kétségbeesetten a lány.
- Természetesen nem kell itt és most döntened, Hermione. De az idő szorít, és a saját érdekedben minél hamarabb választanod kell. A részletek pedig nem az én hatásköröm, ezt Perselusszal kell megbeszélnetek, hiszen felnőtt emberek vagytok, a ti életetekről van szó – biccentett az igazgató.

Hermione fejében teljes volt a káosz. Tudta, hogy erre a kérdésre előbb utóbb válaszolnia kell majd, hiszen már így is sokáig húzták a dolgot, egészen addig, amíg mostanra elkerülhetetlenné vált a döntés. Ráadásul akárhányszor lenézett a kezére, a gyűrű emlékeztette minderre. Mégis olyan valószerűtlen volt az egész szituáció, mintha kívülállóként figyelné az eseményeket.
Felállt a székéből, és fel-alá kezdett járkálni a szobában, hogy értelmesen tudjon gondolkodni. Dumbledore összeérintette ujjai hegyét, és ő is gondolataiba mélyedt.

Miközben Hermione tépelődött, a szoba sarkából felcsattant egy hang:
- Igazán lekötelezne, Granger, ha abbahagyná ezt az idióta járkálást, amit már vagy tíz perce művel. Ha sétálgatni támad kedve, akkor menjen le a parkba, bár megjegyzem, ha ilyen késői órákban ott találom, akkor kapásból ötven ponttal lesz szegényebb a háza – gúnyolódott Piton, aki az este folyamán először szólalt meg Hermione jelenlétében.

- Maga egy lehetetlen ember! Képtelenség lenne együtt élni magával! – vágott vissza dühösen a lány. – De meghoztam a döntésemet: feleségül megyek önhöz.
Hermione évek óta először látott teljes döbbenetet professzora mindig merev és szigorú arcán. Perselus ellökte magát a faltól, és Hermionéhoz lépett:
- Ezt nem gondolhatja komolyan – sziszegte. – Pokollá fogom tenni az életét, Granger.
- De legalább védve leszek, és így nagyobb hasznára leszek a Rendnek is. Az életemet pedig csak a háború végéig keserítheti meg, az egyesség tudtommal csak erre az időre szól – nézett bátran a szemébe Hermione. – Amennyiben nincs más megbeszélnivalónk, akkor távoznék, Dumbledore professzor.
- Rendben, Hermione, a részleteket már Perselusszal kell megbeszélned – bólintott az igazgató. – Jó éjszakát!

Hermione olyan gyorsan hagyta el a szobát, ahogy csak tudta. Érezte, hogy nem tudja már sokáig játszani a bátor griffendélest Pitonnal szemben. Rettentően bántotta a férfi ellenszenve és elutasítása. Bár magának is alig merte bevallani, felnézett a férfira tudása és bátorsága miatt, szívesen hallgatta az órákon, mikor mély baritonján magyarázott. Barátaival ellentétben, ő mindig is megbízott Pitonban, de nem csak azért, mert Dumbledore is hitt benne. Volt valami a szemében, ami miatt Hermione tudta, hogy Piton nem rossz ember, csak sokat szenvedett már életében.
Gondolataiból a Kövér Dáma álmos morgása zökkentette ki. Észre sem vette, hogy már megérkezett a klubhelyiséghez. Gyorsan elmondta a jelszót, és belépett. Harry, Ron és Ginny várták őt a kihalt szobában.

- Végre megjöttél! – kiáltott fel Ron. – El sem tudtuk képzelni, mi tarthat ennyi ideig.
- Miről akart veled beszélni Dumbledore? – kérdezte izgatottan Ginny.
Hermione nem tudta, hogy mondja el nekik, hogy napokon belül Perselus Piton felesége lesz. Barátai tudták, mit jelent a gyűrű a kezén, de mindig bíztatták, hogy sosem lesz szükség arra, hogy a bájitaltanár feleségeként hordja azt. Már nem gyűlölték Pitont, és tetteivel bebizonyította, hogy a Rend oldalán áll, Hermione mégis félt barátai reakciójától.

Végül úgy döntött, kertelés nélkül kimondja a választ:
- Javasolta, hogy a biztonságom érdekében menjek hozzá Pitonhoz. Igent mondtam – felelte, mire barátai egy emberként ugrottak fel. – Tudtam, hogy így fogtok reagálni, én sem tenném másképp. De nagy szükségem van a támogatásotokra, kész agyrém, ami most velem történik.
- Mi mindig melletted fogunk állni, akárhogy is döntesz! – ölelte meg Harry, Ron és Ginny pedig bólogattak.
- Piton is ott volt? Ő mit mondott? – kérdezte Ginny.
- A szokásos gúnyos megjegyzéseitől eltekintve nem mondott semmi érdemlegeset. Tudom butaság, de azt hiszem már csak azért is igent mondtam, hogy őt bosszantsam. Ezek után közölte, hogy pokollá fogja tenni az életemet – nevetett fel Hermione. – Csakhogy én nem tartozom azok közé, akik félnek tőle, így hát ezt elengedtem a fülem mellett. Mást egyelőre nem tudok, a részleteket vele kell majd megbeszélnem később.

- Nem hittem volna, hogy Piton valaha ekkora áldozatot fog hozni bárkiért is. Sőt, ő az utolsó ember, akiről ilyet feltételeztem volna – csóválta a fejét Harry.
- Tudom, mennyit tesz és tett értem, pedig még csak nem is kedvel…
- Látszólag! – mondta sejtelmesen Ginny.
Ron nem bírta ki, elnevette magát.
- Ezzel meg mire célzol? – hahotázott. – Hogy Piton bárkit és képes legyen szeretni? Képtelenség!
- Egyáltalán nem az! – csattant fel Ginny. – Ráadásul Hermione sem gyerek már, hanem egy művelt és nagyon okos felnőtt nő.
Hermione hálás volt barátainak, de úgy érezte túl sok minden történt ahhoz, hogy ezt a vitát tovább hallgassa.
- Ne haragudjatok, de lefekszem. Köszönöm, hogy velem vagytok, nálatok jobb barátokat keresve sem találhatnék – mosolyodott el, és sorban megölelte mindhármukat.

*

Hermione éles fájdalomra riadt fel, rettentően fájt az oldala. Ismerte a forrását is, a támadás közben szerzett átkok miatt volt. Eszébe jutott, hogy Madam Pomfreynak azt mondta, van még egy teli üveg fájdalomcsillapítója. Most még kevésbé vágyott lemenni Pitonhoz segítségért, mint akkor. Úgy döntött vár, idővel majd elmúlik a fájdalom.

Azonban nem így lett, fél óra elteltével is rosszul érezte magát. Hullámokban tört rá a kín, egyszer enyhén, máskor pedig olyan erővel, hogy úgy érezte el fog ájulni.
Tudta, hogy nem fog magától elmúlni, csak annyi ereje volt, hogy felvegye a köntösét, és elindult Piton lakosztálya felé. Útközben a nagyóra elütötte az éjfélt. Hermione remélte, hogy a professzor még nem alszik. Végre elérte a lakosztály ajtaját, bekopogott, néhány másodperc elteltével pedig kinyílt az ajtó.

- Mi a… - kezdett bele, de mikor meglátta, hogy Hermione szinte összecsuklik, azonnal tudta, hogy nagy a baj, így karjaiba kapta a lányt, bevitte és a zöld bársonykanapéra fektette.
- A fájdalomcsillapító elixír… - nyöszörögte elhaló hangon a lány.
Piton sarkon fordult és eltűnt egy ajtó mögött. Néhány pillanattal később megjelent, kezében egy üvegcsével és egy pohár vízzel. Kis adagot töltött a pohárba a fájdalomcsillapítóból, majd odaadta Hermionénak.
- Mindet igya meg! – utasította. – Utána pedig elmesélhetné, hogyan engedte ki Poppy a gyengélkedőről a főzet nélkül.
Piton leült vele szemben, kezét karba téve. Hermione gyorsan megitta a főzetet, és várta a hatást, ami néhány perc múlva el is jött.
- Várom a magyarázatát, Granger kisasszony – mondta, erősen megnyomva az utolsó szót.
Hermione nagy levegőt vett:
- Azt mondtam neki, hogy van még egy üveg elixírem, mert nem akartam lejönni magához, gondoltam kibírom a főzet nélkül is.
- Gondolta, hogy kibírja… - Piton hangja csöpögött a gúnytól. – Hát igen, a híres griffendéles bátorság. Bár a helyzetét elnézve inkább botorság… Végül pedig mégis rákényszerült, hogy ilyen késői órán megzavarjon.
- Sajnálom, professzor – sütötte le a szemét Hermione. Tudta, hogy illetlenség volt részéről ilyen későn rátörni Pitonra.
- Érdekelne, miképpen akar a feleségem lenni, ha a fájdalmat is szívesebben vállalja, csak hogy ne kelljen látnia engem. Hogy akar így velem élni?

Hermione azt hitte rosszul hall.
- Hogy magával élni? Azt hittem ez az esküvő csak formaság, meg sem fordult a fejemben, hogy együtt kellene laknunk.
- Hát persze, hogy meg sem fordult! Gondolkozzon, Granger! – ugrott fel Perselus. – Ha mi összeházasodunk, az nem csak a mi dolgunk lesz. A minisztériumra is tartozni fog bizonyos szempontból. Mivel maga már nagykorú, ezért semmi törvénytelenséget nem követünk el, de a minisztérium nagyon ellenzi az érdekházasságokat, ezért kénytelenek leszünk betartani a formaságokat, mert ha valaki tudomást szerez a frigy eredeti okáról, akkor nemcsak hogy lőttek a maga védelmének, de eljárást is indíthatnak ellenünk, az pedig végképp nem hiányzik. De az évek alatt lezajlott kihágások és önkéntes mentőakciók után, amelyeket a barátaival követett el, hogy is várhatnám el magától, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik? – tajtékzott Piton.

Hermione nem tudta mit is mondjon. Tudta, hogy tanárának haragja jogos, most tudatosult benne, mekkora áldozatot készül hozni érte a férfi. Érezte, hogy könnyek lepik el a szemét.
Felállt, odalépett a férfihoz, félve megfogta a kezét és megszorította:
- Köszönöm. – Mást nem tudott mondani. Érezte Piton kezének melegét, az ujjakat, ahogy a keze köré fonódtak. Egyre inkább fojtogatta a sírás, ezért elengedte Perselus kezét, felkapta az elixírt az asztalról és gyors léptekkel elhagyta a szobát.

-3-

Másnap reggel Hermione vidáman ébredt. Szombat volt, és végre bepótolhatta a gyengélkedőn töltött időt a barátaival. Azonban amikor eszébe jutott, mi történt előző nap, menten elszállt a jókedve. A gondolat, hogy hamarosan egy olyan ember mellett kell élnie, aki ki nem állhatja őt, elvette a lelkesedését, így hát fejére húzta a takarót és megpróbált tovább aludni.

Már majdnem elnyomta az álom, mikor kopogtattak az ablakán. Egy kuvik volt az, csőrében egy levéllel. Lustán kikászálódott az ágyából, és átvette az üzenetet a madártól.

Fél óra múlva várom a lakosztályomban.
P. Piton

- Nagyszerű! – morogta Hermione, és készülődni kezdett.
A megbeszélt időpontban már ott is volt Piton ajtaja előtt. Bekopogott, bentről pedig beinvitálták. A professzor az asztala mögött ült. Ő sem tűnt túl vidámnak, még önmagához képest sem. Arca pedig elnyúzott volt, mintha egész éjjel nem aludt volna. Hermione úgy érezte, elnézést kell kérnie tőle az előző esti zavarásért, de Piton, mintha megérezte volna, mit akar mondani, beléfojtotta a szót.

- Foglaljon helyet, Granger! – mutatott az íróasztal előtti fotelok egyikére. – Meg kell beszélnünk az esküvő részleteit. Szorít az idő, szombatig már csak néhány napunk van. Gondolom, tudja, hogy a mágikus esküvők semmivel sem különbek a muglik által kötötteknél.
Hermione bólintott, hiszen részt vett Bill és Fleur esküvőjén, látta, hogy ezek a ceremóniák nem különböznek egymástól a két társadalomban.
- Szűk körű menyegzőre gondoltam, főként a Rend tagjaival. Van ellenvetése?
- Nem, dehogy! Egyáltalán nem akarok nagy felhajtást, és gondolom maga sem. De ezt az egészet meg kell szervezni, ami még így sem kis feladat…
- Azt bízza rám. Van valami különleges kívánsága?
Hermione teljesen meglepődött Piton nagyvonalúságán.
- Miért ilyen kedves velem, professzor? – kérdezte gyanakvóan.
- Tudtommal a tetteimet nem kell megindokolnom önnek. Van kívánsága, vagy nincs?
- Nincs semmi – mondta Hermione.
- Akkor ezt megbeszéltük. Ami az új otthonát illeti, kezdje el összecsomagolni a holmija nagy részét, késő délután ugyanis átvisszük a Prince-kúriába azokat. Szeretném, ha ezt a hétvégét ott töltené, mert az iskola mellett nem lesz ideje megismerni a házat és a birtokot, nekem pedig semmi kedvem pesztrálni és kísérgetni magát.
- Töltsem ott a hétvégét? – tétovázott Hermione. – Teljesen egyedül?
Perselus égnek emelte a tekintetét:
- Természetesen velem, Granger.

Hermionénak semmi kedve nem volt barátai nélkül tölteni a hétvégét, azonban elismerte, hogy jobb, ha megismerkedik leendő életével. Úgy döntött, Pitonnal tart, ott legalább egyedül lehet a gondolataival, a bájitaltanár valószínűleg felé sem fog nézni.

- Rendben, uram, mikor indulunk? – mondta végül Hermione.
- Késő délután. Öt órakor legyen az előcsarnokban! – ezzel felállt, jelezve, hogy részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést.
A lány a nagyterembe ment, hogy megreggelizzen, ahol a korai időpont miatt csak néhány diák tartózkodott. Elvett egy pirítóst az egyik tálcáról, és megkente eperlekvárral.

- Remélem, nem zavarok – érintette meg egy kéz a vállát. Hermione azonnal felismerte a hangot.
- Te sosem zavarsz, Draco! Hogy vagy?
- Inkább arról beszéljünk, hogy te hogy vagy – mondta a fiú, miközben helyet foglalt mellette. – Olyan gondterhelt arccal ültél itt, hogy komolyan megijesztettél. Mi a baj?

Hermione tudta, hogy Dracónak tényleg mindent elmondhat. A fiú teljesen levetette a régi személyiségét, amelyet apja kényszerített rá, és számtalanszor bizonyította, hogy tényleg az ő oldalukon áll, ám semmi kedve nem volt az előtte álló megpróbáltatásokról beszélni. Komótosan megkent még egy pirítóst, miközben Draco türelmesen várt. Végül kibökte:
- Feleségül megyek a keresztapádhoz.
Dracónak leesett az álla. Hermione úgy látta, a fiú jobban meglepődött, mint Harryék, bár ez nem volt meglepő, hiszen ő nem tudott az egyességről. Elgondolkozott, hány ilyen döbbent arckifejezéssel kell még majd találkoznia az elkövetkezendő napokban. Arra jutott, hogy sokkal, és ez egyáltalán nem villanyozta fel.

- Te viszonyt folytatsz a keresztapámmal? – kérdezte hitetlenkedve. – Na, jó, nem mintha túlzottan meglepődnék, végül is láttam, hogy nézel rá órákon, és a Rend gyűlésein. De sosem gondoltam volna, hogy ő és te…
- Draco, most fejezd be! – ripakodott rá Hermione, olyan hangosan, hogy néhány fej feléjük fordult. Jóval halkabban folytatta. – Természetesen, nem folytatok semmiféle viszonyt vagy kapcsolatot Piton professzorral. Ez egy megállapodás. Gyakorlatilag megmenti az életemet – mondta a lány, és mindent elmesélt az ősi varázslatról és az előző este történéseiről Dracónak.

Mikor a történet végéhez ért, a fiú elgondolkozva ült néhány percig, majd megszólalt:
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy ezt megteszi érted, vagy akárki másért. Úgy hiszem, Dumbledore, az anyja, és talán én vagyunk az a néhány ember, akikért képes bizonyos dolgokra.
- Azért vedd figyelembe azt is, hogy ez a varázslat kétoldalú. Ő ugyanúgy védettebb lesz tőle… – mondta Hermione, bár előre tudta, hogy mi lesz Draco válasza erre. Nem tévedett, a fiú úgy nézett rá, mint egy elmebetegre.
- Hermione, csak remélni merem, hogy ezt te sem gondolod komolyan! Perselus szinte az utolsó ember, akinek szüksége van ilyen, hozzá képest eléggé gyenge védelemre. Kiváló varázsló, és olyan jó okklumentor, hogy képes volt megtéveszteni még a Sötét Nagyurat is. Ezek után nem gondolhatod, hogy…
- Tudom, Draco igazad van – intette le fáradtan Hermione. – De kérlek, ne beszéljünk erről, ha a professzor akarja, majd egy nap elmondja az okát. Teljesen felesleges feltételezésekbe bocsátkozni.

A mardekáros szívesen boncolgatta volna még a kérdést, de látva a lány arcát, úgy döntött, inkább nem teszi.
- Rendben, szóval nála töltöd a hétvégét? – váltott gyorsan témát.
- Igen, ahogy mondod. Szerinted mennyi csomagom fér el egy denevérbarlangban? – ironizált Hermione.
- Úgy látom, fogalmad sincs róla, micsoda fényűzés vár rád – nevetett fel Draco. – Jóllehet, ahhoz a Perselus Pitonhoz, akit bájitaltan órákon látsz, jobban illene egy sötét kis lyuk, azonban a keresztapám a magánéletben egy igazi úriember. Tényleg az, ne vágj ilyen arcot! – mondta, látva a lány arckifejezését. – Ráadásul híres aranyvérű család sarja, és nem mellesleg rettentően gazdag. De ezt majd te is meg fogod látni este. Tudod, Hermione, szerintem sokan lennének a helyedben. Fényűző élet vár rád, és egy olyan férfi, aki, úgy tudom, nagyon népszerű a nők körében…
Ez már sok volt Hermionénak nem bírta tovább, horkantva felnevetett.

- Mi most ugyanarról az emberről beszélünk?
- Miért játszod az ártatlant, Hermione? Mondtam már, hogy pontosan látom, hogy mennyiszer megakad rajta a szemed…
- Ez nyilvánvalóan azért van, mert eltűnődök, és nem figyelem, hova nézek.
- A tekinteted pedig véletlenül mindig rajta időzik el, igaz? – vigyorgott Draco.
- Ide figyelj, Malfoy… – Hermione kezdte nagyon zavarban érezni magát.
- Ó, hirtelen újra Malfoy lettem! – kiáltott fel tettetett sértettséggel a fiú. – Ne haragudj, nem bosszantalak tovább, mert a barátom vagy, bár bevallom, kicsit azért jól esett – nevetett. – Vedd úgy, hogy ezt azért az orrba vágásért kapod, ami harmadikban történt.
- Igazi mardekáros vagy – csóválta fejét Hermione. – Egyébként, ne aggódj, nem haragszom.
- Talán csak nem azért, mert volt abban igazság, amit mondtam? – cukkolta tovább a fiú.
- Jól van, talán volt benne igazság, magam sem tudom – mondta megadóan.

Tényleg nem tudta, mit gondol pontosan Pitonról, Draco szavai pedig elgondolkoztatták. Nem ismerte tanárának azt az arcát, amit a fiú lefestett neki, de Malfoy kíváncsivá tette.
- Szóval, Piton tényleg egy nőcsábász? – kérdezte Hermione.
- Annak azért nem nevezném, de volt néhány nő az életében. Azonban úgy tudom, számára mindegyik jelentéktelen volt, ezért sosem gondolta senki, hogy nősülésre adja a fejét.
- Ez némileg megnyugtat. Legalább nem kell attól tartanom, hogy a halálfalók mellett féltékeny boszorkányok is az életemre fognak törni – nevetett a lány.

Közben Harryék is megérkeztek, reggeli után pedig mindannyian felmentek a klubhelyiségbe, amely szinte üres volt, mert szombat lévén a legtöbben Roxmortsban voltak. Draco, Luna, Ginny és Neville úgy döntöttek, hogy nem mennek le a faluba, inkább barátaikkal maradnak. A nap további része nyugalomban telt, a fiúk varázslósakkoztak, vagy kviddicsről vitatkoztak, a három lány pedig a Szombati Boszorkány divatmellékletét lapozgatta. Hermione hálás volt barátainak, hogy a közelgő esküvőt egyszer sem említették meg, azonban tizenöt perccel öt óra előtt kénytelen volt felmenni a szobájába és összepakolni, majd zsugorító bűbájjal kisebbé tenni a csomagjait, amelyben barátnői segítettek neki.

- Minden rendben lesz, ne aggódj! –bíztatta Ginny.
- Igazából, nincs rossz kedvem, hanem inkább izgatottnak mondanám magamat. Tudjátok, Draco mesélt néhány érdekes dolgot Pitonról. De majd ő elmondja nektek, mert muszáj indulnom, így is késésben vagyok! – mondta és megölelte barátnőit, majd lementek, és Harryéktől is elköszönt.

Amikor leért az előcsarnokba, a tölgyfaajtónál meglátta a férfit.
- Jó estét, Piton professzor! – motyogta Hermione.
Perselus jeges pillantást vetett rá.
- Három percet késett, Granger. Sok mindent eltűrök, de a pontatlanság nem tartozik ezek közé. Tíz… – kezdett bele, majd gyorsan elharapta a mondatot.
- Tíz micsoda, professzor? Csak nem azt akarta mondani, hogy tíz pont a Griffendéltől? – kérdezte tettetett ártatlansággal Hermione. – Tudja, ez gyakorlatilag iskolán kívüli program. Nem büntethet pontlevonással.

Piton figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Már feleúton voltak a birtokról kifelé vezető úton, Hermione pedig túl kínosnak érezte a helyzetet, ezért lázasan kutatott valamiféle támpont után, amivel beszélgetést kezdeményezhet.
- Rettentő ez a decemberi fagy, de legalább tudjuk, hogy fehér karácsonyunk lesz – úgy vélte, az időjárás a megfelelő témakör. Azonban Piton leintette.
- Nem tartom szükségesnek, ezt a feleslegesen udvarias csevegést magával, Granger, úgyhogy szükségtelen próbálkoznia.
Hermionét annyira letaglózta ez a válasz, hogy meg sem tudott szólalni. Dühösen fújtatva előrerontott, egy percet sem akart Piton közelében tölteni.

Mikor a férfi is odaért arra a területre, ahol már hoppanálhattak, Perselus szó nélkül magához húzta és szorosan átfogta a derekát, amibe a lány beleborzongott. Jött a szorító érzés, lábuk alól eltűnt a talaj, Hermione pedig émelyegni kezdett. De egy pillanattal később már földet is értek, és Piton olyan gyorsan engedte el a lányt, ahogy csak tehette. Normális esetben Hermionét haraggal töltötte volna el az, hogy így eltaszítják, de most boldog volt, hogy a friss hideg levegő a tüdejébe áramlik, és rosszulléte csillapodni látszik.

Felnézett az előtte magasodó Prince-kúriára. A hatalmas kétszintes kőépület egyáltalán nem volt barátságtalan, a birtok körülötte pedig beláthatatlanul nagy és rendezett volt, néhány fával, és szabályosan nyírt bokrokkal. Hermione eltöprengett, vajon ki gondozza ezt a hatalmas kertet és az óriási házat.

- A családunk házimanója, Velda rendszeresen gondozza a kertet és rendben tartja a házat is – mondta Perselus, mintha olvasna a lány gondolataiban. Amikor azonban meglátta Hermione rosszalló pillantását, felhúzta a szemöldökét és folytatta: - Az említett manó az idő további részében a roxforti konyhán tartózkodik. Nem láttam értelmét, hogy egyedül legyen ebben a nagy házban, tennivaló nélkül.
- Ha nem ismerném magát, azt hinném a jó szíve nem engedte, hogy itt hagyja a manót egyedül, de valószínűsítem, hogy inkább kegyetlenség és halálra dolgoztatás áll a dolog mögött – gúnyolódott Hermione, így próbálva viszonozni a férfi birtokon tanúsított elutasítását.
- Ha tudni akarja, van néhány olyan lény ezen a világon – bár kevés, és maga véletlenül sem tartozik közéjük – akiknek hálás vagyok azért, amit tettek értem.
- Maga és a hála? Két külön fogalom – horkantott Hermione.
- A manó volt az egyetlen, aki segíteni tudott nekem átvészelni gyermekkorom azon időszakát, amikor apám őrült módjára ordítozott anyámmal, nemegyszer meg is pofozta őt. De ezt hiába mondom magának, Granger. Magának, aki olyan szűk látókörű, hogy kettéosztja a világot feketére és fehérre, képtelen elképzelni, hogy valakit kedvelhetek, csak azért, mert magát ki nem állhatom! – sziszegte Piton, majd sarkon fordult és suhogó talárral bement a házba.

Hermione tudta, hogy érzékeny pontra tapintott és a mindig hidegvérű professzor most akaratlanul is annyira kitárulkozott előtte, mint még soha.
- Valószínűleg rögtön meg is bánta – motyogta elmerengve a lány, majd ő is besétált a kúriába.
Draco jól mondta, ház csodálatos volt, a keskeny előszobából egy hatalmas nappaliba vezetett az út, mely barátságos, mégis előkelő bútorokkal és festményekkel volt tele.
- Piton professzor – kezdte megszeppenve Hermione. – Sajnálom, az előbb eléggé goromba voltam magával. Eszembe sem jutott, hogy…
- Hát persze, hogy eszébe sem jutott! – vágott a szavába zordan a professzor. – Mindig mondtam, hogy a tudálékosság és magolás nem feltétlenül párosul ésszel és gondolkodással. Sőt, a maga esetében egyre inkább eltompítja azt! – gúnyoldott a férfi.
Hermione fáradt volt, és kivételesen nem akart újabb veszekedést gerjeszteni, ezért inkább elengedte a füle mellett tanára szavait.
- Jöjjön, körbevezetem a házban.

A nappaliból nyílt az étkező, melynek közepén egy hosszú asztal foglalt helyet, ami tökéletes volt sok vendég fogadására, bár a lány kételkedett abban, hogy erre valaha sor kerül. A nappaliból nyílt a könyvtárszoba is, ez a helyiség teljesen elkápráztatta Hermionét, a polcok a plafonig értek, nem tudott betelni a sok izgalmas könyv látványával.
Visszatértek szalonba, és felmentek a lépcsőkön az emeletre, ahol a hálószobák voltak. Perselus bevezette az egyik szobába, mely hatalmas volt, a franciaággyal és a kandallóval egészen barátságos látványt nyújtott. Az ablak a birtokra és a távoli hegyekre nézett, csodálatos volt a panoráma. A hálóból nyílt a fürdőszoba is.

- Az én szobám a magáé mellett van. Ha kipakolt jöjjön le, fél óra múlva vacsora. Legyen pontos, Granger, a házamban tartsa be a szabályaimat! – mondta ridegen Perselus, majd gyors léptekkel bevágta maga mögött az ajtót.
Hermione zavartan állt a szoba közepén. Alig hitte el, hogy mostantól ebben a házban kell élnie kettesben a bájitaltanárával, aki iránt kettős érzéseket táplált. Tisztelte a férfi hatalmas tudását, precízségét, egyszerre gyűlölte és szerette hidegvérűségét, visszafogottságát. Szerette, ahogy hoppanálásnál erősen magához szorítja, ahogy biztonságot nyújtó karjai átfogják, azonban amikor belenézett a szemébe, az mindig kifürkészhetetlen maradt.
„ A szem a lélek tükre." – jutott eszébe a mondás.
- Lehetséges, hogy Piton professzornak nincs lelke? - tette fel magának a kérdést töprengve, miközben pálcájával egy mozdulattal kipakolta holmiját a szobában és elindult, hogy vegyen egy frissítő fürdőt.