„A szakítás soha nem egyszerű, legyen szó pár hónapos kapcsolatról, vagy akár olyanról, ami évekig tartott. Bármily fájdalmas is, egyszer elérkezik az a pont, ahonnét nincs visszatérés. Ha az érzelem kihűl, vagy esetemben kiderül: soha nem is létezett, akkor be kell fejezni. A másik érdeke is ezt kívánja."
Az épületet szemlélve kénytelen voltam megállapítani, hogy tökéletesen tükrözi a tulajdonos személyiségét. Nem volt hivalkodó, nem pompázott feltűnő színekben, mégis az egyszerűségével kitűnt az épület rengetegből. Elegánsan emelkedett az ég felé, miközben hideg ezüstös színe magára hívta a figyelmet. Ha fogalmam sem lett volna, kit rejt a belsejében, akkor is egyből Malfoy jutott volna róla eszembe. A szeme. Azonban az Őrzünk és védünk cégtábla is jelezte: bizony, a kívánt helyen voltam.
Szemlélődésem után óvatosan indultam tovább, hiszen az út síkos volt, komoly veszélyeket rejtve a magamfajták számára. Eközben egy fiatal nő sétált el mellettem gyermekével, aki még túl kicsi volt ahhoz, hogy ismerje a tettetés művészetét, miszerint vannak dolgok, amiket nem látunk, vagy éppen nem tesszük szóvá.
– Miért sántít a bácsi? – hangzott fel kristálytisztán a hangja.
A téli időjárásnak köszönhetően már alaposan áthűltem, de a kíváncsi pillantásnak köszönhetően a maradék meleg is távozott a szívemből. Jéggé dermedten torpantam meg, ahogy éreztem az ártatlan tekintetet. Sétapálcámra támaszkodva nem fordulhattam el, és amúgy sem állt szándékomban egy ötéves elől elmenekülni, aztán emiatt hanyatt esni. Már így is eléggé szánalmas voltam, nem akartam továbbtetézni. Az anyuka egy bocsánatkérő mosoly kíséretében sebesen húzta magával csemetéjét, aki értetlenkedve kérdezte a sietség okát.
A hópelyhek kecsesen kavarogtak körülöttem, és a fagyos időjárásnak köszönhetően teljesen magamra maradtam. Meglehetősen nagy hülyeség volt részemről itt álldogálni, mert könnyebben megfáztam, mint egy átlagos ember, köszönhetően a gyatra vérkeringésemnek. Az átok, mely egy életre elintézett, igazán jó munkát végzett velem. Keserűen néztem le a földre, és a terhet, mit cipeltem, súlyosabbnak éreztem, mint valaha.
Egy régi ellenfélhez elmenni soha nem könnyű, ilyen állapotban pedig... Az egyenrangúság már a múlt. Rokkant vagyok, ráadásul, hála a Voldemorttal vívott végső harcnak, varázserőm erősen megcsappant. Az életem nem sokat ért számomra, de... mindig van egy „de". Az átkozott megmentési kényszerem nem engedte, hogy más szenvedjen miattam, még ha egy Malfoyról volt is szó.
Fáradtan sóhajtottam fel, mert az épületig tartó út hosszúnak ígérkezett. A járda jeges volt, ennek köszönhetően lassan kellett haladnom, ha nem akartam elcsúszni, aztán tehetetlenül fetrengeni a hóban. Soha nem voltam oda a télért; valahogy a rossz dolgok kivétel nélkül erre az időszakra estek. Ez lenne a karma? Lehetséges.
Normál körülmények között a táv nem lett volna megterhelő, hiszen a megállótól tisztán látható volt a cél. Az ötperces séta nekem inkább a tripláját ígérte, miközben próbáltam kikerülni az esetleges akadályokat.
Meglehetősen bátor tett volt tőlem, hogy mindenfajta segítség nélkül jöttem el, de már így is kikészített a barátaim sajnálata, valamint voltak bizonyos tényezők, amik miatt jobbnak láttam, ha egymagam jövök. A valóságot a Weasley család akarta a legkevésbé elfogadni, hiába voltam szemmel látható bizonyíték rá.
Végül csak beértem az épületbe mindenfajta baleset nélkül, és az információs pultnál egy fiatal hölgy fogadott.
– Tizenegy órára beszéltem meg egy találkozót Mr. Malfoyjal – közöltem jövetelem okát.
– Igen, máris Mr... – A papírja között kezdett kutakodni. – Itt nincs feltüntetve a neve – állapította meg zavartan.
– Talán mert nem adtam meg – válaszoltam kifejezéstelen hangon. – Teljes titoktartást kértem ez ügyben.
A nevemet nyilvánvaló okból nem közöltem. A felesleges felhajtást egy egyszerű bűbájjal kerültem el, ami nem igényelt sok erőt, és elértem vele, hogy ne ismerjék fel bennem a hőst. Az életem így jóval nyugodtabbá vált, mióta az állítólagos balesetem megtörtént. Sajnos, már esélyem sem volt a gyors menekülésre, ha rám találtak.
– Értem – érkezett azonnal a válasz. – Mr. Malfoy pár percet késni fog a találkozóról, kérem, addig fáradjon a tárgyalóba. – Tekintete a támaszomat szorító kezemre siklott. – Az első emeleten van az iroda. Sajnos a liftünk üzemen kívül van. Képes lesz egyedül felmenni?
A kérdés udvarias volt, mégis gyűlöltem, mert a saját tehetetlenségemet tükrözte. A büszkeségem volt az utolsó, amit magaménak mondhattam, és az életem árán sem engedtem volna belőle.
– Köszönöm, nem szükséges segítség – utasítottam vissza habozás nélkül az el sem hangzott ajánlatot.
– Óh, rendben... Akkor az első emeleti folyóson haladjon végig, az utolsó irodában várakozhat, míg a főnök megérkezik.
Az útbaigazítás után azonnal elindultam, mert az utóbbi idők megtanítottak rá, hogy vannak túlbuzgó alakok, akik a „nem" válasz után is erősködnek.
Mire felértem a lépcsőn, éreztem, határaim végén járok. Fulladozó nevetés tört fel belőlem, mert egy ötperces „séta", valamint egy emelet megmászása olyan volt, mintha egy egész napos edzésen vettem volna részt. Ide jutottam, ez lett belőlem. Jó volna szembenézni vele, de képtelen voltam rá. Lehetetlen volt megbékélni ezzel a helyzettel. A remény maradt egyedül, miszerint valamikor képes leszek túljutni ezen a buktatón.
A tárgyalóban fáradtan rogytam le a legközelebbi öblös székbe. Igazán örültem, hogy egyelőre egyedül voltam, így nyugodt szívvel átengedhettem magam a gyengeségnek, ami a hatalmába kerített. Lehangoló állapotom ellenére is el kellett ismernem, hogy az épület kívülről is híven tükrözte a minőséget, de belülről ez még inkább szembetűnő volt.
A tárgyalónak nevezett szobában egy hosszú asztal szelte át a helyiséget, körülötte elegáns székek voltak elhelyezve. Távolabb pedig olyan karosszékek, mint amilyenben ültem. A szőnyeg süppedős és valószínűleg piszkosul drága volt. Összefoglalva a látottakat: Draco Malfoy ismét a csúcsra jutott.
A Nagy Csata után a családja minden vagyonát elkobozták, és bár a végén Draco csatlakozott a világos oldalhoz, ez sem kímélte meg őket. A kegyetlen valóság az volt, hogy mindenképp elvették volna javaikat, mert szükség volt a pénzre. A hosszú háború rengeteg kiadással járt, és több ősi család is áldozatul esett az állami hiánynak. Ennek ellenére is talpra állt, és újrakezdett mindent.
Előbb csak pár átállt mardekárossal kínálta a szolgáltatásait, aztán ahogy az évek teltek, és az ügyfélkör bővült, úgy nőtt a vállalkozása is. A sikerben eleinte valószínűleg az játszott szerepet, hogy az esetleges megrendelő élvezte az aranyvérű varázslók megalázkodását. Aztán pedig kénytelen volt elismerni, hogy a szolgáltatás megéri az árát. Elgondolkodva vontam össze szemöldökömet, mert eddig magam előtt is rejtély volt, mennyire figyelemmel követtem egy volt évfolyamtársam életét.
Az elmúlt napokban jöttem rá, miközben megszerveztem a találkozót, hogy valahogy mindig is tudatában voltam, hol találom meg, ha kell.
„Egy kedves kis kávézót választottam helyszínül, mely elszeparált fülkéivel meghitté tette a légkört. Mondjuk, nekünk erre nem volt szükségünk, csak az illúzióra, miszerint ketten ülünk egymással szemben. Miután megérkezett Ginny, egy csendbűbájt vontam magunk köré. Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján számítottam rá, hogy nem afféle békés szakításban lesz részünk, ami után barátok maradhatunk.
Egy pillanatig csak néztem az arcát, és nem ismertem fel benne a lányt, akit szeretni véltem. Szeme különös tűzzel ragyogott, vörösre festett szája túl kihívó volt, amit csak fokozott a borzas haja. Érkezése óta folyamatosan csacsogott a nem létező esküvőnkről, holott a kezét sem kértem meg, és ezután sem terveztem.
– Tavaszi menyegzőt szeretnék, mikor virágba borul...
– Szakítani akarok – vágtam közbe hirtelen, mert már nem bírtam tovább némán ülni.
– Nagyon vicces, Harry! – kacagott fel vidáman. – Azt hiszem, jó lenne, ha a tortát majd...
– Meleg vagyok – szakítottam félbe ismét a szóáradatot, és végre úgy tűnt, sikerült elérnem a kívánt hatást.
A csend azonban nem tartott soká. Egy túlzottan nyugodt mosoly tűnt fel az ajkán, és azt mondta:
– Az esküvő után túljutsz ezen a butaságon.
Elkeseredve bámultam a nőt, aki ismét ecsetelni kezdte a tortát, ruhát, és semmibe vette a szavaimat.
– Nem lesz semmiféle esküvő, Ginny! Értsd meg, a férfiak érdekelnek!
– Valóban, és milyen a típusod? Valakivel már össze is feküdtél?! – gyanúsított meg hevesen.
– Nem! – kiáltottam fel felháborodottan.
Tiltakozásomról tudomást sem vett.
– Biztos valamelyik csapattársad, vagy esetleg Draco Malfoy?
Értetlenül mértem végig, mert fogalmam sem volt, hogyan jutottunk el pont hozzá.
– Vége van, Ginny – közöltem vele nyugodtan, majd felálltam és távoztam.
Nem néztem hátra, és egy percig sem jutott eszembe, hogy hibát követtem el. Túl régóta emésztett a tény, miszerint a férfiak vonzanak igazán. A csaták után örültem, hogy élek, de lassan kezdtem ráébredni a valóságra."
Talán épp ennél a pontnál eresztett gyökeret az az őrült gondolat a fejében, miszerint titkon Malfoyért epedek. Tagadóan ráztam meg a fejemet.
– Előbb fagy be a Pokol – motyogtam magam elé.
– Látom, nem sokat változtál, Potter – törte meg egyedüllétemet egy jól ismert hang.
Zavartan fordultam az irányába, átkozva saját hülyeségemet. Hiszen annyira elmerültem a múltban, hogy közben észre sem vettem, hogy megérkezett a várt személy.
Látványától némileg elakadt a lélegzetem, mert az a csont és bőr fiú, aki a csatákban mellettem harcolt, sehol sem volt. A helyét egy férfi foglalta el. Szőke haja lazán össze volt fogva, miközben néhány tincs játékosan kibomlott a fonatból. Szemének ezüstje gúnyosan villant felém, míg ajkán a jól ismert, lenéző vigyor ült. Habár soha nem ismertem volna be senkinek, de be kellett látnom, ha nem tudtam volna, kicsoda... lehet, hogy akartam volna ezt a férfit.
– Megvárattál – közöltem bolond gondolataim ellenére nyugodtan.
Megrovásom nem hatotta meg túlzottan. Vonásairól egy csepp sajnálkozást sem olvastam le, még ha szavai mást is tükröztek.
– Sajnálom, az egyik ügyfél engem akart, és nem értette meg a foglalt szó jelentését.
– Nehéz lehet ennyire népszerűnek lenni – jegyeztem meg öntudatlan gúnnyal a hangomban.
Szavaim valódi jelentését észre sem vette – vagy éppen nem akarta –, mert egy könnyed mozdulattal húzott a közelembe egy széket. Aztán ráülve csak annyit mondott:
– Soha nem feledem az éhezés éveit, mikor egy ügyfélen múlt az életben maradásom. Megtiszteltetés, ha rám van szüksége.
Ott, és akkor éreztem igazán, mennyire nyomorult vagyok. Itt volt Draco Malfoy, aki láthatóan megtanulta az alázat leckéjét, és a vagyona elvesztése után a saját erejéből kapaszkodott vissza a gazdagok világába. Ezzel szemben én mit értem el? A varázserőm a múlté, az egészségem szintén. Egyedül pénzem volt, de életcélom? Az bizony nem.
– Kezdjük újra – sóhajtottam fel. – Kicsit nehéz ennyi év eltelte után nem...
– A görényt látni bennem? – érdeklődött segítőkészen.
– Egyáltalán nem akarod megkönnyíteni a dolgot, igaz, Draco?
– Igazad van, rég kinőttünk a hülyegyerek korszakunkból – érkezett a meglepő felelet. – Szóval, mit tehetek érted, Harry? – A kérdés után egy professzionális mosolyt villantott fel.
Zavartan fészkelődtem a székemben, minek következtében a valóság tompa puffanás formájában ért el. Botom, melyről egy pillanatig megfeledkeztem, oldalra dőlve adott tanúbizonyságot létezéséről.
Draco engem megelőzve hajolt érte, majd kérdően nézett végig rajta.
– A tied? Soha nem gondoltam volna, hogy sétapálcás típus vagy – jegyezte meg.
Gyorsan kikaptam a kezéből, a nyél jegesen simult tenyerembe, emlékeztetve rá, mi lett belőlem.
– Az évek folyamán én is megváltoztam, veled együtt – válaszoltam keserű éllel a hangomban.
– Ezt leginkább az tükrözi, hogy felkerestél – állapította meg. – Mit tehetek érted?
– Szükségem van egy testőrre – mondtam ki a végzetes szavakat. – Konkrétan rád.
Ezzel egyidejűleg pedig ráébredtem, mit is utálok igazán a Malfoyokban: rohadtul tudják uralni az érzéseiket. Semmit, még egy aprócska meglepett pillantást sem sikerült elcsípnem. Kifejezéstelenül fogadta szavaimat, mintha azt mondtam volna, szép időnk van.
– Igen, ezt jelezted is, mikor megbeszélted a találkozót. Kifejezetten engem kértél. Szóval, azt hiszem, ideje lenne elmagyaráznod, miért is van szüksége Harry Potternek testőrre. Ezen felül pont rám. – A mondat végén kényelmesen hátradőlt, és látható várakozással mért végig.
Tudtam, eljött a pillanat, mikor be kell ismernem neki, milyen tehetetlen vagyok egymagam. Fájdalmasnak ígérkezett, de ez olyasmi, amit meg kellet tennem. A fenébe is, megöltem Voldemortot, csak nem fog ez problémát okozni.
– A varázserőm jelentős része elveszett, miután győztünk.
Nem vártam nagy szavakat, de azért némileg többet, mint amit kaptam.
– Értem.
– Ennyi? – kérdeztem vissza akaratlanul.
– Amikor megkötjük a szerződést, az ügyfelem leszel, ami teljes titoktartást követel. – Szeme, találkozásunk óta először, bosszúsan ragyogott fel. – Mégis mit gondoltál, Potter, mit kezdek ezzel a hírrel? A más baján való élvezkedés többé nem posztom.
Valóban megváltozott. Tudtam már akkor is, mikor együtt harcoltunk, bár sok közös témánk nem akadt. Ha őszinte akartam lenni, lényegében kerültem, ahogy a többiek is. Hiszen nem volt más, mint egy halálfaló fia. Egy mardekáros. A máskor oly hideg tekintetből ezúttal áradt a megbántottság, hogy hittem azt, ami többé már nem volt.
– Azt hittem, utálsz – sóhajtottam fel.
– Soha nem éreztem így irántad – válaszolta fojtott hangon. – A roxforti akcióim betudhatók annak, hogy gyerek voltam.
A szobát különös csend ülte meg ezután. Ez pedig nem volt kellemetlen, inkább... baráti? Lehetünk azok Draco Malfoyjal? Egyáltalán, szeretnék?
Meglepő volt, hogy a válasz az igen felé hajlott. Az előttem ülő férfiban egy cseppjét sem fedeztem fel annak az elkényeztetett majomnak, aki valaha volt. Aztán persze eszembe jutott, hogy előbb túl kell élni az elkövetkezőket. A békés pillanatot Draco szakította félbe.
– Szóval, mi a baj? Őrült rajongó?
Fulladozva kacagtam fel, mert a kifejezés tökéletesen illet az adott személyre. Értetlen pillantása láttán kimondtam jövetelem okát:
– Ginny Weasleytől kell megvédened, és ha lehet, elkapni őt. Hát nem vicces? – kacagtam fel keserűen.
A nevetésem csak erősödött, mikor megláttam döbbent arckifejezését.
– Ezt most magyarázd el.
Úgy véltem, az a legjobb, ha mielőtt bármit is mondanék, demonstrálom az okot. A botomat megragadva álltam fel, majd tettem pár óvatos lépést. Ha hosszan ültem, sajnos okozott némi nehézséget újból elindulni. Aztán a közelébe érve láthattam, hogy tekintete fájdalmasan mered sétapálcámra.
– Tehát ezért hagytad abba a kviddicset?
– Szoktál nézni? – kérdeztem meglepetten.
– Igen – ismerte be hezitálás nélkül. – Ettől még játszhattál volna. A seprűn nem számít...
– Az edzőm szerint nem lett volna jó, ha a nézők rokkantként látnak. Egy hős legyen egészséges – szakítottam félbe a mondatot.
– Mekkora barom az a fickó! – fakadt ki hevesen, feledve az összes udvarias szóvirágot. – Nem csoda, hogy azóta folyamatosan veszít a csapatod.
Szavaira szívemet eddig ismeretlen melegség töltötte el, mert ő volt az első, aki szerint tovább is játszhattam volna. Még barátaim is azt mondták, jobb így.
– Köszönöm.
– Az igazat mondtam, nincs mit megköszönni – válaszolta, visszatalálva nyugodt önmagához.
Visszafordulva bicegtem volna székemhez, a rossz lábam azonban megbicsaklott. Tudtam, itt most megalázó módon elzuhanok, egy kar azonban átfogta a derekamat, és megkímélt a megaláztatástól. Testünk egymáshoz feszült, és ruhán keresztül is érezhettem, mennyire jól karban van tartva a teste. Szívem nevetséges módon kalapált mellkasomban, ennek pedig köze sem volt ahhoz, hogy majdnem hasra estem.
– Elengedhetsz – nyögtem rekedten.
Kérésem azonban hatástalan volt, mert szavaimmal nem törődve kapott fel, majd helyezett vissza a székre.
A hercegnő effektust soha nem szerettem volna férfiként kipróbálni, de megtapasztalva mégsem éreztem kellemetlennek. Ez pedig nagyon furcsa volt, mert saját tehetetlenségem olyan seb volt, ami nem gyógyult be az átok óta. Most pedig itt voltam Draco Malfoy társaságában, és egyáltalán nem bántam, hogy látta, mivé lettem. Hová lett az aggodalom, ami egészen idáig gyötört a találkozóval kapcsolatban?
Zavartan bámultam a térdemet, vártam, mikor mozdul arrébb, de erre aztán várhattam. Mellém guggolva kényszerített arra, hogy ránézzek. Tekintetében nyoma sem volt a gúnynak, csak kérdést láttam benne, és valami ismeretlen sötétséget.
– Mi történt veled, Harry?
– Megátkoztak, és bár gyors voltam, a lábamat eltalálta. A gyógyítók semmit sem tudtak tenni.
– Ki volt az? – A kérdésben nem titkolt gyilkos hangsúly lapult, mintha személyes sérelemnek fogta volna fel az engem ért támadást.
Különös – állapítottam meg –, mint ahogy az is, miért verdes a szívem egyre vadabbul a pillantásától.
– Meleg vagyok! – szakadt fel belőlem váratlanul, mire ijedten zuhantam hátra székemben.
Veszettül szidtam magam, mert fogalmam sem volt, miért közöltem ezt vele, hiszen ennek semmi köze a védelmemhez. Sietősen próbáltam menteni a helyzetet.
– Ezt elmondtam Ginnynek is, és szakítottam vele, de… – Elhallgatva próbáltam megtalálni a megfelelő szót, azonban nem találtam jobbat, mint amit végül ki is mondtam. – Megőrült.
– Ő tette ezt veled?
Fájt beismerni, de muszáj volt.
– A szakításunk után…
„Mindennap újabb és újabb baglyok tűntek fel, egyre több. Könyörgő, fenyegető üzenetek, illetve esküvői tervek váltogatták egymást ezekben. Válasz nélkül hagytam őket, sőt, egy idő után már kinyitni sem vágytam a borítékokat.
Az edzéseken sem volt nyugtom. Várt rám jelenetet rendezve, végül a biztonsági őr már az épületbe sem engedte be. Próbáltam elkerülni, de bárhova mentem, követett, és közben egyre zavartabban viselkedett. Volt, hogy nekem esett, vagy éppen csókokkal halmozott el.
A családjával hiába beszéltem, valahol engem hibáztattak az egészért. Végül egy este úgy véltem, ideje lenne kikapcsolódni, és megbeszéltem egy randit. Egészen addig még nem kezdeményeztem, mert elég nehéz volt már maga a beismerés, hogy a férfiak érdekelnek, de akkor úgy éreztem, lépnem kell, mielőtt magam is megőrülök. A találkozó jól sikerült, és megbeszéltük, hogy másnap is összefutunk egy kávéra. Boldog voltam, miközben hazafelé sétáltam; egészen addig, míg váratlanul a sötétségből fel nem bukkant a lány, dühtől égő tekintettel..."
– …ezek után a család beleegyezésével bezárták a Szent Mungóba. A hír nem szivárgott ki, mert nem állt érdekemben meghurcolni Ginnyt. Talán én is hibás voltam valahol...
– A francokat! – szakított félbe azonnal, miközben megragadta a kezemet. – Miért lennél az oka annak, ha valaki bekattan?!
Bátorítása jólesett, és ennek jeléül akaratlanul is megszorítottam a kezét. Ujjaink összefonódtak, és tönkrement világomban most először éreztem teljesnek az életemet.
– Pár napja megszökött – folytattam. – Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de valószínűleg meg akar ölni téged.
A mondat végén próbáltam megszüntetni a kapcsolatot, amit ujjaink alkottak, de biztos kézzel fogott.
– Engem? – mélyedt a tekintete az enyémbe.
Zavartan köszörültem meg a torkomat, mert az események egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy kellett volna. Először is, kiderült Malfoyról, már nem egy tahó. Másodszor meg... épp előttem térdelt, és a kezemet fogta. Csoda, ha felkavarónak éreztem a helyzetet?
– Valamiért azt hiszi, hogy... mi ketten együtt vagyunk. Ettől...
– … teljesen elszállt – segített ki a szerinte megfelelő szavakkal.
– Inkább úgy mondanám, nem tudja különválasztani a valóságot és a képzelt félelmeit.
– Ez most nagyon tudományos volt – jegyezte meg gúnyosan.
Találkozásunk óta először öntött el a bosszúság hulláma, ennek köszönhetően végre sikerült kiszabadítanom a kezemet a szorításából.
– Szerinted jó kedvemből jöttem ide? Esetleg kíváncsiságból? Jól tudom, hogy amint lehetősége lesz rá, meg fog támadni... és a végén egyikőtök biztosan meghalna. Ezt nem engedhetem. Emiatt vagyok most itt.
– Van jelenleg valakid? – váltott témát váratlanul.
Majdnem felszakadt belőlem egy újabb hisztérikus kacaj, de még időben megakadályoztam. Mondhatjuk úgy, hogy mióta sikeresen szakítottam, senkim sem volt.
A baleset előtt egyetlen randim volt, utána pedig a maradék magabiztosságom is elveszett. Szégyelltem a lábamon végighúzódó hegeket, nem kívántam megosztani a tehetetlenségemet senkivel sem. Egyelőre.
Hittem benne, hogy majd valamikor túljutok ezen az akadályon. Habár most, hogy Ginny szabadon kószál, addig biztosan nem fogok felülemelkedni saját félelmeimen, amíg el nem kapják. Az hiányzott a legkevésbé, hogy miattam még más is megsérüljön. A testi igényeimet kordában tudtam tartani, mert előtte sem voltam egy élveteg alak, és ez azóta sem változott. Alkalomadtán egy jeges zuhany mindig nagy segítséget nyújtott.
– Nincs – feleltem szűkszavúan.
– Jó, akkor hozzám költözöl – közölte tökéletes nyugalommal, miközben felállt.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, már húzott is fel a székről, és utána sem engedett el. Támaszt adott, míg már biztosan álltam a lábamon. Védelmezően fogott át. Ez talán jobb is volt így, mert igazából még mindig próbáltam feldolgozni az információt, miszerint Draco Malfoy és én össze fogunk költözni.
Pár méter után jutottam el odáig, hogy végre megtaláltam a megfelelő szavakat.
– Miért hozzád? Maradjunk az én lakásomnál, ha már együtt kell töltenünk némi időt.
Meg sem állt, lassú, kimért léptekkel kísért, miközben közölte:
– A volt barátnőd ismeri a terepet azon a környéken, gondolom, azóta sem költöztél el. Nálam viszont fogalma sem lesz, merre és hogyan férkőzzön a közeledbe.
Valóban ott volt a pont. Sejtettem, hogy némi kényelmetlenséggel fog járni ez az egész testőrös dolog, de reméltem, hogy azokat a napokat legalább a saját kuckómban töltjük majd. Ott elbújhatok, magam lehetek, és nem fog szembesülni azzal, mekkora roncs lettem. Ez az esélyem is elszállt.
– Pár dolog kellene otthonról. – Ezekkel a szavakkal egyeztem bele a megmásíthatatlan ténybe.
– Gondolom, egyedül mennél? – mért végig kifejezéstelen tekintettel.
– Persze! – vágtam rá azonnal. – Aztán jönnék vissza a következő busszal.
– Potter, az otthonod közelébe sem megyünk! – sóhajtott fáradtan. – Felfogadtál, és amint aláírjuk a papírt, hivatalosan is hozzád tartozom...
A mondat további tartalma elveszett, mert ez a „hozzád tartozom" rész kifejezetten tetszett. Merlinre, mégis mi jár a fejemben?! – döbbentem meg saját hülyeségemen. Nincs elég bajom, ezt még azzal tetézem, hogy Malfoyra ácsingózom, alig tíz perccel a találkozó után? Ez aztán szép – állapítottam meg lehangoltan. Saját sanyarú lelkivilágomba merülve nem is figyeltem igazán a lépteimre, és ennek következtében a szőnyeg apró buckáját megtalálva botlottam meg. Szerencsémre Draco erősen tartotta a karomat, így csak közelebb kellett húznia magához. Érezve teste melegét, úgy véltem, talán nem is lesz olyan vészes az együtt töltött idő.
Folyt.köv.
