Hajnali hat óta. Még épp csak pirkad az ég alja a város felett, én mégis a kihalt Szajna parton bolyongok. Már egy órája sétálok céltalanul a parton, ahelyett, hogy a kényelmes ágyamban aludnék. De most, ha az ágyamra gondolok, nem a jóleső alvás jut eszembe, hanem az álmok, amik már napok óta kísértenek. Rémálmok? Nem, dehogy. Mégis, ha eszembe jutnak, összefacsarodik a szívem, és ha engedném, maga alá temetne a fájdalom. Ez a fájdalom régi társam, mégis, az évszázadok… vagy mondjuk, hogy az évezredek?... alatt el bírtam fojtani, de most már képtelen vagyok.

Ahogy a folyóparton MacLeod bárkája felé közeledek, lassítok az amúgy sem túl gyors tempómon, és eltűnődöm, majd végül visszafordulok. Elvégre, ha cél nélkül bolyongok, nem mindegy, hogy merre? Őt meg nem akarom felébreszteni a jelenlétemmel. Az, hogy én napok óta nem tudok, pontosabban nem akarok aludni, az egy dolog, ettől még másnak meghagyhatom a pihenés lehetőségét.

Tűnődve sétálok vissza arra, ahonnan jöttem, a gondolataim visszatérnek az álmaimhoz. Még csak szemrehányást sem tehetek a tudatalattimnak, ami ezeket a képeket küldi rám, hisz ébren is gyakran gondolok azokra az időkre. Főleg most, hogy ezeknek az álmoknak a főszereplője már nem lehet velem. Velem… jó ég, hisz már kétezer éve nincs velem. De mégis… a tudat, hogy él, jól van, és éli a saját maga által választott életet, mégis más volt, mint az a tudat, hogy már nincs velünk. Ez utóbbi szívszorító… tébolyító. A világnak mindig is szüksége lett volna rá, hogy vigaszt, támaszt nyújtson a rászorulóknak, de hát, mint tudjuk, a sors igazságtalan. De hogy pont vele szemben, akit az elmúlt kétezer évben a hit, a jóra való törekvés éltetett, felfoghatatlan.

Sóhajtva telepedek le a rakpart lépcsőjére, és a folyó vizére szegezve a szemem, próbálom kiüríteni az agyam, de tudom, eleve kudarcra ítélt kísérlet. Újra és újra elém bukkan egy-egy kép. A mosolya, a kihívó pillantása, ahogy egy stratégiai megbeszélésen várta, hogy ellent mondjak neki. Rengetegszer megtettem, hisz más taktika szerint gondolkodtunk mi ketten, de ő sosem haragudott meg rám, hisz tudta, ha összevetjük az elképzeléseinket, azok csak erősítik egymást, építkeznek egymásból. És éppen ennek hála, rengeteg csatát nyertünk meg.

A gondolataimból egy borzongató érzés ránt vissza a valóságba. A kezem óvatosan a kardom markolatára fonódik, és csak akkor engedem el, mikor a szemem sarkából látom feltűnni Macet a folyóparton. Hát mégis túl közel mentem hozzá… A fenébe, pedig most nagyon nincs kedvem a társaságához. Most úgy alapjáraton nincs kedvem senkihez, de hozzá különösen nincs, hiszen csak rá emlékeztet. Hisz a tanítványa volt, legalább annyira, mint Connornak.

Mac megérezhet valamit a hangulatomból, mert odasétál hozzám, és szó nélkül leül mellém. Egy percig nézi velem a vizet, csak utána szólal meg.

- Jól vagy, Methos?

- Remekül – bólintok, de nem nézek rá.

- Nekem nem úgy tűnik – fürkész tovább.

- Bocs. Majd felveszem a bájvigyort, hogy meggyőzzelek – vonok vállat.

- Nem akarom, hogy győzködj. Inkább mondd el, mi bánt!

Na persze, majd pont neked, csóválom meg a fejem gondolatban, de tudom, hogy amilyen makacs öszvér, úgysem hagy békén addig, míg legalább egy részét el nem mondom neki.

- Mondd MacLeod, neked volt valaha kapcsolatod férfival? – szegezem neki a kérdést, és látom a szemén, hogy meglepődik a témától. Nem is vártam mást.

- Úgy érted…

- Úgy értem – szakítom félbe, mielőtt még nekiáll hebegni.

- Nem – rázza meg a fejét.

- Tényleg? Soha? Csókot sem váltottál soha férfival? – kérdezem, de továbbra is a vizet nézem homlokráncolva.

- Nem – rázza meg a fejét.

- Akkor teljesen felesleges lenne belekezdenem a történetbe, úgysem értenéd meg. Tulajdonképpen… nem is baj. És nem is kell, hogy ezzel traktáljalak.

- Nyugodtan elmondhatod. Nem foglak elítélni miatta - ígérte.

Egy elkínzott és cinikus mosoly tűnik fel az arcomon. – Hát persze.

- Methos – fordul felém. – A barátom vagy. Miért ítélnélek el valamiért, amit a múltban tettél?

Ettől csak még cinikusabbá válik a mosolyom. – Volt már rá példa. Egyszer kis híján beletapostál a saját kocsimba, emlékszel?

- Az más volt – komorodik el, ahogy neki is eszébe jut, ami nekem.

- Elítéltél valamiért, amit a múltban tettem.

- Sajnálom.

- Dehogy sajnálod. És nem is kell. Igazad volt. Csak azért hoztam fel… hogy rájöjj, az ilyen üres, nagy szavaknak semmi értelme. Általában csak addig tartanak, amíg ki nem derül az igazság.

- És mi az igazság?

- Az igazság… - csóválom meg a fejem tűnődve, de inkább lehajtom a fejem, és nem folytatom.

- Szóval neked volt kapcsolatod férfival – mondja ki a nyilvánvaló igazságot.

- Néhányszor.

- És… halandóval vagy halhatatlannal? – faggat tovább.

- Mindkettőre akadt példa.

- Régen volt?

- Régen, és kevésbé régen. Utoljára… Byronnal… - hajtom le újra a fejem, ahogy néhány dolog eszembe jut. Nem is kifejezettem a bohém, szinte semmit nem jelentő kapcsolatom a lorddal, a tizenhetedik századi, éppen felvilágosuló Franciaország káoszában, hanem inkább a közelmúlt eseményei.

- Azzal a… - döbben le MacLeod.

- Miért, ismertél másikat is? – sandítok rá.

- Hát ezért védted annyira? – néz rám továbbra is hitetlenkedve.

- MacLeod, annak akkor már háromszáz éve volt. Azért védtem Byront, mert a barátom volt, és mert tudtam, hogy még számtalan alkotással ajándékozhatná meg a világot. Verssel, zenével, bármivel.

- És én megöltem… - fordul el tőlem egy sóhajjal.

- Azt tetted, amit helyesnek láttál – idézem vissza az emlékeimet. – Védted a világot… az ártatlanokat, ahogy mindig. Te vagy a legnagyobb irgalmas szamaritánus, MacLeod, a halhatatlanok között mindenképp.

- Nagyon utálsz miatta?

- Byron miatt? – tűnődök el a kérdésen. – Nem, talán nem. Ő mindig is olyan volt, amilyennek megismerted. Felelőtlen, kicsapongó, szélsőséges. Mit neki egy halandó élete… Annak idején az alkoholmámor adta az élete értelmét, mint később a drogok.

- De akkor miért? – néz rám értetlenül.

- Mert ő egy zseni volt, MacLeod – csattanok fel. – De te nem ismerted, soha nem leszel képes ezt felfogni. Elolvastál azóta csak egyet is a verseiből? Próbáltad csak egy percre átérezni azt a reménytelen érzésvilágot, ami őt béklyóba kötötte az évszázadok alatt?

Végül csak sóhajtok, megcsóválom a fejem, majd a tenyerembe temetem az arcom.

- Miatta vagy így kiborulva? – szólal meg Mac néhány perccel később. – Byron miatt?

Csak megrázom a fejem, és sóhajtva felnézek.

- Ez egy sokkal… sokkal régebbi történet. De erről nem biztos, hogy éppen neked kellene beszélnem.

- Miért?

- Mert nem csak magamat járatom le vele, hanem egy olyan embert, akit tisztelsz, aki közel állt hozzád.

Egy darabig szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában, majd újra döbbenten néz rám.

- Connor?

- Connor ugyanolyan megrögzötten nőpárti, mint te – nevetem el magam, leginkább az arckifejezése láttán.

- Honnan tudod? – kérdezi óvatosan, mire egy elfojtott mosollyal visszafordulok a víz fele. – Azt ne mondd, hogy próbálkoztál nála…

- Nem, én nem… Connor nem az esetem… Ugyanolyan jótét lélek, mint te – sandítok rá, mire megcsóválja a fejét. – Semmi kalandvágy nincs bennetek.

- Menj a fenébe, Methos – mondja egy halvány mosollyal. – Szóval, mi volt Connorral?

- Ezt majd kérdezd meg tőle. Ha jókedve lesz, talán elmeséli – ugratom, majd egy sóhajjal az órámra nézek. – Neked nem kellene kinyitnod az üzletet?

- Vasárnap van, Methos. Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. Szóval?

- MacLeod… te is őrzöd a régi életeid titkait, miért várod tőlem, hogy én felfedjem magam?

- Mert talán könnyebb lenne… elviselni az emlékeket.

- Neked talán még segíthet ez a módszer… néhány száz év után… de nekem… ugyan – rázom meg a fejem kételkedve. Ahhoz ötezer évet kellene elmesélnem valakinek, csak hát az meglehetősen sokáig tartana. És kinek is lenne türelme ennyit meghallgatni? És ki bírná el a súlyát?

- Azért megpróbálhatnád – bíztat Mac.

- Ha ragaszkodsz hozzá – csóválom meg a fejem.

- A történetünk több, mint kétezer évvel ezelőtt kezdődött – kezdek bele, és egy kis időre elhallgatok, ahogy felidéződnek bennem a régi képek.

- Éppen céltalanul jártam Európát, keletről nyugatra, mikor belefutottam a táborába. Ő megérezte a jelenlétemet, így az emberei elfogtak, és elé vittek.

Egy pillanatra Macre nézek, és látom a szemében, hogy tudat alatt már gyanakszik, de még inkább a történetre figyel.

- Akkor mindenkit elzavart a környékről, de ahelyett, hogy nekem esett volna, sokáig beszélgettünk. Másnap hajnalig. És mire felkelt a nap, már olyan barátnak éreztem, mintha ezer éve ismertem volna, és nem csak néhány órája.

Egy újabb keserű mosoly jelenik meg az arcomon, mielőtt folytatnám.

- Persze sokaknak nem tetszett ez az új keletű barátság. Sokszor ébredtem egy késsel a hátamban, vagy arra, hogy még mindig szédülök a saját ciánszagú leheletemtől. Kicsit bosszantott ez az egész, de nem vettem túl komolyan, főleg, ahogy a barátságunk még jobban elmélyült, és lassan egymásba szerettünk.

Elmélázok annak az éjszakának az emlékén, mikor igazán egymásra találtunk, de Mac egy idő után visszaránt a valóságba.

- Ő tudta, hogy mit vállalsz érte?

- Nem, nem hinném – rázom meg a fejem, és elég csak egy pillantást vetnem Macre, tudom, pontosan tudja már, kiről beszélek. – És igazából nem is volt jelentősége a dolognak. Apró, bosszantó kis malőrök, de nem árthattak nekem. És egy idő után már félni kezdtek tőlem, pont azért, mert mindent túléltem. Ekkor már békén hagytak.

- És… boldogok voltatok? – néz rám bizonytalanul.

- Tudod, MacLeod… sokszor voltam szerelmes az évezredek alatt… de ő valami különleges volt az életemben. Ilyet tényleg csak… ritkán érez az ember… még mi, halhatatlanok is. Azt hiszem, ez az érzés felette állt mindennek, amit emberi szóval ki lehet fejezni.

- De akkor… miért… miért mentetek szét?

- Ne akarj mindent tudni, MacLeod! – válik kissé elutasítóvá a hangom. Ezt nem csak, hogy MacLeoddal nem akartam megosztani, de még felidézni sem szeretem. Pedig egy csendes, egyszerű beszélgetés volt. Vele szemben nem is lehetett más. Sosem emelte fel a hangját, nem csak velem, de az embereivel, sőt az ellenségeivel szemben sem.

- Ne haragudj – hajtja le a fejét Mac egy pillanatra. – Tudod… sosem… említette, hogy…

- Mert később már mélyen megvetette magát… azért az életért, amit abban az időben élt. A pusztításért, amit véghezvittünk keresztül Európán, és azért a kapcsolatért is, amit velem folytatott.

- Én nem hinném, hogy így érzett – gondolkodik el Mac.

- Na persze, mert te mindent tudsz – gúnyolódok, mert nem akarok elgondolkodni azon, amit mond.

- Ismertem őt, ne feledd – fordul felém.

- Hát persze – bólintok rá. – Ismerted azt az embert, aki az után lett, hogy szakítottunk – méltatom végre érdemi válaszra.

- Nagyon sokat változott akkor? – néz rám kíváncsian.

- Nem – rázom meg a fejem. – A személyisége semmit nem változott. Csak a céljai, a motivációja. Ő mindig ilyen volt… állhatatos, elkötelezett, szívvel-lélekkel hitt abban, amit csinált, és kiállt amellett, amiben hitt.

- Mi történt akkor?

- Nem mesélte el neked?

- De igen. Legalábbis azt hittem. De rólad nem beszélt.

- Túl sokat nem mondhatott volna. Próbáltam lebeszélni a harcról… már előtte éreztem, hogy el fogom veszíteni. Igaz… nem egészen arra gondoltam, ami végül is bekövetkezett. De sem előtte, sem utána nem tehettem semmit. Ha valamit a fejébe vett, azt véghezvitte. És ez lett a vége - sóhajtok.

- Mi?

- Hátat fordított az addigi életének… és vele együtt nekem is. Elváltak az útjaink.

- És te elengedted.

- Mégis mi a fenét tehettem volna? Persze, hogy elengedtem. Mire megyek azzal, ha boldogtalanná teszem még néhány száz évre? Ha megpróbálok közé és az új élete közé állni? Szerinted én boldog lettem volna úgy?

- Nem, persze, hogy nem – látja be. - De… neked még mindig… ilyen sokat jelent?

- Az évszázadok során általában ki tudtam zárni a gondolataimból. Legalábbis egy idő után. Amikor néha találkoztunk, szörnyen nehéz volt… más szemmel nézni rá. De ezt is megtanultam. Eltelt ezer év, és tényleg képesek voltunk barátként fordulni egymás fele.

- De…

- Igen? – sandítok rá, ahogy elharapja a mondatot.

- Van néhány dolog, amit nem értek, de… nem vagyok biztos benne, hogy meg kell kérdeznem.

- MacLeod, alaposan felkavartad már a lelkemet, néhány kavarás ide vagy oda már nem számít.

- A lelked már akkor fel volt kavarva, mikor leültem melléd. Csak.. az jutott eszembe, hogy… ha ennyire szeretted, akkor… miért nem voltál velünk… amikor…

- Te sem gondolod komolyan, hogy akkor… el bírtam volna viselni bárkit is! Amíg ti itt voltatok a parton, én… elmentem a templomba. Próbáltam imádkozni érte… meg a világért, ami nélküle már nem ugyanaz… de nekem ez sosem jelentett olyan vigaszt, mint neki. Én nem találtam meg ebben azt a békét, amit ő, így csak tébláboltam a dolgai között, kézbe vettem néhány tárgyat a kedvencei közül… és emlékeztem. Próbáltam azt képzelni, hogy ott van mellettem, és épp azt várja, hogy lépjek a sakktáblán. De végül csak… felidéztem néhány szép emléket.

- Ezt tettük mi is, velünk tarthattál volna.

- Olyan nehéz felfogni, hogy egyedül akartam lenni? – csattanok fel már vagy tizedszer, de nagyon kezd elegem lenni MacLeodból. Úgysem értheti meg, hogy miről beszélek. Majd, ha kétezer év múlva valaki megöli Amandát, akkor talán lehet sejtése arról, amit érzek. Aztán gondolatban bokán rúgom magam, hisz bármilyen mérges is vagyok a kölyökre, nem akarok neki rosszat. Ennek ellenére nem bírom ki, hogy valamit még ne vágjak hozzá.

- Te vágytál társaságra, mikor elvesztettél valakit, akit szerettél?

- Nem, igazad van – látja be elkomorodva. – Csak nem tudtuk, hogy miért… kerülsz bennünket.

- És továbbra is elkönyveltetek egy érzéketlen tuskónak, mint mindig. Jól van ez így, MacLeod. Ez vagyok én.

- Nem, csak ezt akarod elhitetni magadról. De…

- Mit akarsz még tudni? – forgatom meg a szemem fáradtan.

- Te azóta többször is voltál szerelmes…

- Miért, talán tilos?

- Nem, csak…

- Majd rájössz te is… hogy működnek a dolgok. Gondolj csak Connorra! Hányszor volt már szerelmes, őszintén, szívből… de még mindig könnybe lábad a szeme, ha eszébe jut Heather. Pedig mikor volt már az… lassan hatszáz éve.

- Ez igaz – mondja sóhajtva. – Mind újra és újra elkövetjük ezt a hibát… sosem tanulunk… a történtekből… a fájdalomból.

- Nem hinném, hogy hiba – sóhajtok. – Csak meg kell tanulnunk különválasztani a boldog pillanatok emlékét az elválás fájdalmától.

- Lehetséges ez? – sandít rám, és tudom, ebben a kérdésben saját maga is keresi a válaszokat, ahogy mindannyian. Hisz ő is veszített már el nagy szerelmeket.

- Nem tudom – rázom meg a fejem. – De meg kell próbálnunk, különben eljutunk oda, ahova Byron. Hogy semmi értelme nem lesz az életnek.

- Nem akarok olyan lenni, mint Byron – néz rám borzadva.

- Akkor próbálj meg a szép pillanatokra emlékezni.

- Azt teszem – bólint rá. – Kérdezhetek még valamit?

- Nem unod még?

- Nem – néz rám, mire elhúzom a számat.

- Kérdezz!

- Már egy éve annak, hogy… ő elment. Tudom, hogy mit érzel… vagy legalábbis van elképzelésem róla, hisz nekem is… sokat jelentett. Ő egy kivételes ember volt. De… Mitől törtek felszínre az érzéseid? Az emlékek… éppen most…

- Fogalmam sincs – mondom, ahogy veszek egy reszketeg levegőt. - Egyszerűen napok óta vele álmodok. Ahogy elalszom, máris ott van előttem. Sakkozunk, mint régen az apátságban, vagy régi csatákat játszunk újra a terepasztalon, vagy talán rég félbehagyott világmegváltó beszélgetéseket folytatunk ott, ahol annak idején abbahagytuk.

- Hát ezért járod a várost éjnek évadján, ahelyett, hogy aludnál – sóhajt. – De ez nem biztos, hogy segít. Inkább… tisztáznod kellene magadban az érzéseidet. Esetleg vele.

- Talán. Talán majd egyszer, ha elég erőt érzek hozzá. De most még gúzsba köt a bűntudat… Évek óta itt élek a városban… és ő is itt élt már régóta. Mégis… olyan ritkán látogattam csak meg. Ha tudtam volna…

- Methos, ezt egyikünk sem tudhatta. Megszentelt helyen élt, ez védelmet kellett volna biztosítson neki. De egy ilyen őrültre, mint Horton, senki nem számított.

- Tudom. De ez most nem vigasztal.

- Sejtettem. Hidd el, engem sem. De most menjünk, hűvös még a reggel. Gyere be hozzám, reggelizzünk meg, és igyunk egy sört. Aztán beszélgethetünk tovább.

- Figyelmeztetlek, MacLeod, ma nem vagyok túl jó társaság.

- Erre nem kell figyelmeztetned, már megszoktam. Ismerlek jó ideje – próbál ugratni, mire halványan elmosolyodok. – Na gyere, melegedjünk meg egy kicsit.

Végül nem tehetek mást, mint hogy megadom magam. Lassan felállok, és bár az órák alatt elgémberedett tagjaim csak nehezen akarnak engedelmeskedni, elindulunk a bárka felé.