Első Fejezet ; Öklendezés

Kurosaki Ichigo fáradt szemekkel veselkedett az aznapi házi feladat mennyiségnek, ami jócskán meghaladta a szokottat. Ingerült borzongás futott végig gerincén, amint lenézett irányíthatatlanul reszkető kezeire. Átkozott remegés! Órák óta tartott és ezt nem tudta másra fogni, csak a régen bevett gyógyszerek hiányzó hatásaira. Ha ma is megkapta volna a fájdalomcsillapítókat, a Painkillert, nem lenne gondban az írással!

Halkan felnyögött, miközben egymáshoz koccanó ujjpercei közé kényszerítette tollát és nekilátott bepótolni azt a rengeteg tudást, amit a barátai leírtak neki és gyakran megpróbálták elmagyarázni, azonban akkora fejfájás mellett, gondolkozni nem tudott, nemhogy a tanulásra koncentrálni.

''Fiam, minden rendben van? Nincs szükséged segítség-''

''Nem, menni fog!'' üvöltött az ajtóban bánatosan ácsorgó apjára, aki egyetlen ideges pillantásból ki tudta olvasni, hogy fiának aznapra már teljesen elege van mindenből és mindenkiből. Mint az utóbbi pár napban. Csöndesen bólintott és magára hagyta Ichigot a szobában. A narancshajú fiú ingerülten pattant fel a székről, gyenge és vékony lábai fájdalmasan sikkantottak fel, de nem érdekelte őt sokáig.

Miért nem tudnak békénhagyni? Nem értik, hogy csak nyugalomra van szükségem?, bosszankodott magában, feszülten remegő gyomorral ült le az ágyra. Le kellett csillapítania az idegeit, ha nem akarta újra széthányni a padlót. Minden egyes másodperc, amit ebben a szobában töltött, egyre dühödtebbé és ingerültebbé tették idegeit.

Hirtelen felcsörrent mellette a telefon, dühödten ugrott fel az ágyról, ragadta meg a kis, ezüstös készüléket és vágta a falnak. Hangos reccsenésekkel és roppanásokkal ripityára tört, apró darabjai félénk csörgéssel bújtak meg a földön levő szőnyeg alatt vagy bútorok árnyékában. Ijedten rontott be a szoba ajtaján Isshin és nézett zavarodottan ácsorgó fia arcára. Miért tette ezt?

A torkában szilárd gombócként remegő feszültség felkapaszkodott könnycsatornáiba és ott robbantgatta magát darabokra. Hangos zokogásba kezdett, reszketeg teste felett elvesztett uralma alatt ernyedten omlott össze. Isshin kétségbeesetten vetette magát utána és kapta el fiát, mielőtt még a földre zuhan és keményen beüti magát valahova.

Annyi mindenen voltak túl. Szorosan körécsavarta karjait, magához húzta a szokatlanul, már-már abnormálisan könnyű testet. A fiú kulcscsontja és különösen a vállcsontja nyomta izmait. Bárcsak tudott volna segíteni fián, de úgy lökött vissza minden tanácsot vagy kérdést, mintha már csak a segítség gondolata is kínozta volna őt.

Hirtelen végeszakadt a keserves zokogás és szipogás gyenge remegése és zavarodott nyögések hulláma. Ingerült morgás döfött dobhártyájába és saját fia úgy taszította el magától, mint valami idegent, aki súlyosan megbántotta őt, nem csak testileg, de lelkileg is.

''Ne érj hozzám!'' rikácsolt nyers hangján és meredt dühödten borzongó idegzettel Isshinre, aki nem tudta eldönteni, hogy mit mondjon erre az egészre vagy éppen mit tegyen. Még soha, egyetlen egyszer sem tapasztalt fiától ekkora ellenállást. Ezért a történtekbe beletörödve felállt és még mielőtt a földön hagyta volna fiát, egy utolsó szomorú és kétségbeesett pillantást vetett rá. Némán becsukta maga után az ajtót és a két riadt kislányra nézett, akik végighallgatták a szobából kiszökő zajokat.

Yuzu, a legfiatalabb testvér a három közül, szőke tincsekkel keretezett arca kezdett az aggodalmasból átváltani valami igazán kétségbeesetté és tehetetlenné, ezüstös fényben csillogó könnyek gyűltek szeme sarkába és kívánkoztak kiszökni a fájdalomtól remegő felszínre. Karin, aki másodiknak mondhatta magát, csöndesen álldogált, sötétbarna íriszeit aggodalmasan vetetgette bátyjának ajtajára és próbált megküzdeni a megbújásra és támadásra feszülő idegeit. Szívesen rontott volna be a szobába és üvöltözött volna bátyjával, és egyben rohant volna a szobájába Yuzuval és ölelte volna át ikertestvérét.

Isshin csöndesen átölelte mind a két kislányt, mire mindannyiukból kitört a keserves sírás. Yuzut és Karint különösen megrendítette apjuk zokogása, hiszen anyjuk halálakor se látták ennyire sírni, mint most. Az egész könnyekben úszott már napok óta és mégis csak most változott viharos és dühödt hullámokká, zavargatták a békés otthon belsejét.

Isshin kicsit később csöndesen levezette a lányokat a nappaliba, akik azon nyomban bekapcsolták a televíziót, egymás ölelésében nézegették Kanonji legújabb műsorát. Még szép, hogy ennek az idióta pasasnak sikerült lefoglalnia a gyerekek figyelmét. Mély lélegzetet vett és próbálta végre kiegyengetni kusza gondolatait, melyek a súlyuk növekedtével egyre nagyobb csomóvá gubancolódtak.

Sajnálta, hogy aznapra nem esett be egyetlen páciens se. Pedig igazán örült volna annak, ha ugyanúgy lekötik a gondolatait, mint a lányokét... de inkább nem akart tőlük elvenni ezt a mennyei érzést. Csöndesen leült a konyhában levő két széknek egyikére és még az előbbieknél is komorabban kinézett az ablakon. Odakint minden a benti hangulattal együtt pendült. Szürke és fekete felhők gyászoltak az égen, ejtették hatalmas könnyeiket a földiekre. Sírtak a bánatért, sírtak a fájdalomért és sírtak az emlékekért.

A bejárati ajtó csöngője riasztotta fel nyugtalan álmából. Elaludt. Észre se vette, de úgy aludt el, hogy közben a gondolatait csitítgatta. Halkan felnyögött, miközben felállt és elindult kinyitni az ajtót. Nem lepődött meg, mikor az aggodalmas barátok arcát vélte felfedezni az ajtó túloldalán.

''Kurosaki-sama! Kurosaki-kunnal-'' kezdte az általában optimista narancssárga hajú lány, azonban a férfi türelmetlenül félbeszakította.

''Sajnálom, de most nem szabad zavarni. Tanul és... nem is tudom-''

''Minden rendben van, Kurosaki-sama? Annyira sápadt. Ichigo jól érzi magát?'' vonta össze szemöldökeit a hollófekete hajú lány, meredt szúros, mélykék íriszeivel a borostás férfire, aki előttük hirtelen vagy száz évet öregedett. Még sosem látta ilyen fáradtnak Ichigo apukáját. Az előző nap is meglátogatta, de... még nem volt ilyen elkeseredett. Tényleg nagyon gyötrik a történtek. Minden egyes nap telis-tele fájdalommal és a másik viszonzatlan családi szeretetével... gyűlöletével.

''Azt mondtam, minden rendben! Nem kell segíteni!'' hangzott fel a házból Ichigo ingerült hangja, barátai döbbenten nézték, ahogy egy pillantásra se méltatva elmegy az előszoba előtt, keresztül a konyhába. Isshin arcán egy izom zavarodottan rándult össze, míg félreállt a vendégek útjából és visszaballagott a konyhába. Csöndesen leült a székre és figyelte, amint fia gyenge, remegő kezével kinyitja a csapot és a zuhogó víz alá nyomja fejét. Ősz lángjaiban nyaldosó tincseit sötétre festették a víz gyengéd kezei, simogatták bőrét gondoskodóan.

Ingerült ragyogással a szemében nézett apjára, aki csöndesen figyelte arcát, minden mozdulatát. Már csak a jelenléte is bosszantotta. Érezte, ahogy fejében a sajgás eléri maximális erejét, verdeste koponyájának egyenetlen felszínét, ezzel még a szokásosnál is több fájdalmat csikarva ki magából.

''Adj Painkillert! Nem bírom ezt a kibaszott fejfájást!'' üvöltött apjára, mire az éppen konyha mellett elhaladó Rukia megtorpant, a fiú mellé trappolt és akkora pofont leadott a srác tarkójára, hogy barátja kibillent egyensúlyából. A mosdó szegélyét elkapva szerezte vissza lába fölötti uralmat, fogcsikorgatva meredt az apró lányra. Hirtelen megragadta Rukia torkát és a szemközti falnak taszította. Isshin sietősen segítette fel Rukiát, és meredt szigorúan a fiára.

''A felső polcon megtalálod. Ne merészelj még egyszer így bánni Rukiával, mert ezek után ne csodálkozz, ha senki se fog a továbbiakban melléd állni'' préselte össze ajkait. Ichigo fájdalomtól eltorzult vigyort vakolt dermedt arcára és bevett három szem tablettát a legerősebb fájdalomcsillapítóból.

''Mert mintha nagyon szükségem lenne barátokra! Szaros Soul Society is csak vonogatni tudta a vállát azok után, ami velem történt! De ti már csak tudjátok, mert onnan valósiak vagytok!'' sántikált ki a konyhából és éppen a húgaira pillantott, könnyáztatta arcukra, elég okot adtak neki arra, hogy elhúzza a csíkot "otthonából". Mi a francért tartották őt még mindig itt? Semmi értelme nem volt.

Miközben lépkedett felfelé a lépcsőkön, erősen szorongatta a korlátot, amit a "baleset" után következő egy héten belül felépítettek, csak miatta. Érezte, hgy újra elfogja az émelygés és a hányinger. Megszaporázta bizonytalan lépteit, ezzel még az eddigieknél is több hibát követve. Azonban még mielőtt eljuthatott volna a fürdőszobába, elvesztette a lábai fölötti uralmat és hatalmasat esett. Karjai a teste alá szorultak, hangos nyögést erőltetett ki magából, miközben próbálta előszedni könnyű felsőteste alól végtagjait.

Orihime azonnal segítségére sietett, de amint bőréhez ért, minden idege ingerülten rándult össze.

''Ne érj hozzám! Megoldom!'' üvöltött rá teli torokból és hangosabb morgások kíséretében, de sikerült négykézlábra emelkednie. A falnak vetett háttal lekuporodott és várta, míg minden ereje visszatér végtagjaiba. Orihime csöndesen figyelte, ahogy barátja egyre jobban növekvő ingerlékenységgel viselkedik másokkal. Miért vált Kurosaki-kun ennyire... elviselhetetlen személlyé? Annyira aggresszív és rosszindulatú lett azóta...

Újabb érzékeny remegés futott végig izmain. Szemmel láthatóan felborzolódtak tarkóján levő tincsek és ettől a késztetéstől a fiú tőle szokatlanul gyorsan felpattant és a saját szobájába sietett. Hangosan becsapta maga mögött az ajtót és újra a könyvei fölé hajolt. A felét sikerült megoldania. Ennyi elég is volt neki, hogy az ágyra dobja magát gyengén.

Magában morgott egyet és megdörzsölte száraz szemeit. Isten, hogy utálta a gigait. Pontosan, mintha szarba kényszerítették volna hegektől és sebektől megkínzott lelkét. Nem volt neki annyi elég, hogy a lelkének teste mindenhol sérült volt... nem még gigaiba is kényszerítették, ami minden sérülését visszatükrőzte! Ettől kapta fel hamar a vizet. És hogy Soul Society meg sem mozdította az ujját azért, hogy jobb legyen neki egy kicsit. El kellett viselnie a fájdalmakat, az Élők Világában levő terhet és még a...

Szemére fektette vékony karját, hogy eltakarhassa azt a kevéske fényt is, ami átszűrődött a felhők vastag paplanán. Mélyet sóhajtott, ahogy próbálta megnyugtatni húrként feszülő idegzeteit... nem szívesen üvöltözött a húgaival vagy a húgai előtt. Mindig megbánta utána, de nem maradt szíve, hogy bocsánatot kérjen utána, mert később úgy is újrakezdődött minden.

Isshin a lehető legcsöndesebben nézett be a szobába. Ichigo mélyen, halkan horkolt, hetek óta most először aludt ilyen jól. Karjával eltakarta a szemhéján át besütő napfényt, ezért nem látta fia nyugodt és angyali arcát. Némán lehajolt és óvatosan puszit nyomott fia homlokára. Hogy szerette még a történtek ellenére is! Értette és próbált segíteni, de... olyan csökönyös volt, hogy elfogadja az elé kinyújtott kezet... néha meg se látta és csak elhaladt mellette.

Halkan becsukta maga mögött az ajtót és nézte, amint Orihime halkan és cserbenhagyottan felsóhajt, leballagott a lépcsőkön. Mit kezdjen a barátaival, akik ugyanannyira aggódtak Ichigoért, mint a saját családja? Ők négyen, öten, hatan vagy akár százan is egy olyan sajátos és nyugalmas családot alkottak, mint a Kurosaki család. Rukia, Orihime, Ishida, Chad és Renji. Meg még talán az a pár Shinigami, akik Soul Societyban intézkednek. Őket is legalább olyan borzasztóan megrendíti Ichigo lelki állapota, mint őt magát.

''Hogy van Ichigo?'' kérdezte aggodalmasan Rukia, mikor meglátta a kissé higgadtabban közelítő Isshint.

''Alszik. A tőle telhető legmélyebben''

''Ráfér. Hihetetlen, hogy képes volt egyáltalán ilyen állapotban tanulni. De ahogy elnéztem... jól ment neki. Csak nagyon morcos-''

''Szerintem nagyon szépen mutattad be Kurosaki viselkedését. A morcos, nem eléggé kifejező. Bunkó, önző és hihetetlenül érzéketlen lett! Ezt mindannyiunknak le kell egyelőre nyelni. De be kell vallanunk; valahol igaza van. A ti hibátok Shinigami, hogy ez történt-'' mutatott a hollófekete hajú lányra Ishida.

''Jó tudom! És nem győzöm bizonygatni az igazatokat a felsőbb rangú shinigami-knál, de ez ellen semmit sem tehetek addig, míg nem adnak rá parancsot! Ha közbeszólok-''

''Kurosaki is mindig ezt tette, nem? Ha neki még nemet is mondott Soul Society, akkor is a saját feje után ment! Így mentett meg téged és mentette meg Orihimet! Ezen gondolkozz el, Shinigami! Kurosaki sok mindent megtett értünk!'' tolta feljebb szemüvegét az orrán. Orihime csöndesen csatlakozott a beszélgetéshez.

''Most biztosan azt kéri tőlünk szavak nélkül, hogy cselekedjünk ő érte! Menjünk Soul Societyba és beszéljünk újra a kapitányokkal. Kurotsuchi vagy Unohana Kapitány biztosan örömmel segít nekünk. Urahara-san is segíteni fog'' suttogta gyengén remegő hanggal a lány. Yuzu és Karin érdeklődően, élesen csillogó szemekkel hallgatták a beszélgetést. Ők már készenálltak cselekedni és talán a jelenlétükkel rengeteget dobhatnak a dolgok menetén. Bólintással jeleztek egymásnak és Karin magabiztosan felpattant a kanapéról.

''Ichi-niinek ránk is szüksége van! Veletek tartunk Soul Societyba!'' Isshin döbbenten meredt a lányra. Nem akarta ilyennek látni. Éppen most készültek elutazni a lelkek élővilágába... nem hagyhatta, hogy mind a kettő magára erőltesse a két-három világ súlyát!

''Nem szeretném, hogy egyedül menjetek Soul Societyba-''

''Ott lesz velünk Rukia, Orihime, Ishida és Chad is! Nem megyünk egyedül'' vonta össze szemöldökét szigorúan Karin. Isshin néma könyörgésbe fogott tekintetével Rukiához intézve pillantásait, aki megértette, miért akarja olyan nehezen elengedni a gyerekeit.

''Tudjátok, Ichigonak szüksége van azért a közelségetekre. Meg Isshin-san sem tudja minden percét Ichigoval tölteni. Mi lesz, ha senki sincs itthon, de Ichigonak szüksége van segítségre?'' fordult gyengéd szemekkel a lányokhoz Rukia, de Karin gyorsan a magyarázatai alá vágott.

''Urahara is tud rá vigyázni. Semmi kedvem tovább hallgatni... mellesleg szerintem apa is gyakran kirohanna miatta ebből a világból. Három hónapot ilyen környezetben tölteni, maga a pokol. Nem akarok rosszat mondani Ichi-niiről, de már a verejték kiver, ha a közelébe kerülök!'' fűzte keresztbe mellkasa előtt a karjait.

''Karin! Ha nagyon muszáj, én itt maradok. Nem szeretném egyedül hagyni Ichi-niit, főleg nem most! Neki szüksége van ránk. Mindannyiunkra'' szólt közbe Yuzu. Rukia legyőzötten nézett Isshinre, akinek ehhez már nem volt több szava. Még mindig nem tetszett neki a tudat, hogy két lánya közül egyet Soul Societyban kell tudnia, de legalább Yuzu itt maradt, hogy segítsen. Csöndesen bólintott.

Az emeleten hirtelen valami hangosan csattant a földön. Nem is csattant, dobbant. Mintha valami nagy leesett volna. Ijedten sietett fel, maga mögé gyűrve a többieket és hogy biztos legyen a dolgában, először a sajátja, lányai szobájába kukkantott be, utána a fürdőszobába és végül Ichigoéba. Nagyon remélte, hogy valami felett átsiklott a tekintete és nem is szívesen ébresztette volna fel a fiát feleslegesen. Óvatosan benyitott.

A szoba közepén Ichigo feküdt az oldalát markolászva, ajkait felhúzva a fogairól. Leesett az ágyról? Isshin sietősen a fiához lépkedett és gyengéden felültette, mire Ichigo a szájához kapott. Ijedten tekintett apjára.

''Hányni fog-'' még mielőtt befejezhette volna a mondatot, szájából erőteljesen kirobbant a megemésztett, kevéske étel. Meglepetten emelte fel hónaljánál fogva fiát és segítette ki a fürdőszobába. Ichigo szájából mindeközben folyamatosan csöpögött az epe és nyál keverék. Ahogy elérték a mosdót, fia szokottnál erőteljesebben lökte el magát tőle és csapta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Isshin mereven nézte az ajtót és hallgatta az öklendezést, kikényszerített hányás hangját. Mélyet sóhajtott és nekilátott feltakarítani a mocskot.

''Máris indulunk. Nem szeretnénk sokáig láb alatt lenni és várni, hogy történjen valami'' mondta komoran Rukia, mindenki egyetértően bólintott. Isshin csöndesen Karinra pillantott, aki határozottan és kifejezetten erősen biccentett egyet. Elhatározta. Ennél többet egyikük sem tehet.

''Rendben. Karin. Vigyázz magadra!'' mosolygott haloványan a fekete hajú lányra, aki szemét forgatva ölelte át apját. ''Nem ajánlom nektek srácok, hogy egyetlen karcolást is találjak rajta, mikor hazaér!'' vigyorgott szadistán a barátokra, akik fegyelmezetten húzták ki magukat.

''Értettük!''

Első Fejezet Vége