Nem tudom miért szeretem ennyire Mathiasékat a lovagkorban ábrázolni... remélem tetszeni fog! ^^


Lukas háta a fának szorult, viszont a tekintetét előre szegezte, egyenesen Mathias kék, vágytól csillogó szemeire.

Felmordult, ahogy Mathias egyik arcát érintő keze lejjebb csúszott, majd megállt a combján. Mathias felemelte a lábát a saját derekához és elmosolyodott.

- Tudom, hogy tetszik.

Lukas nem válaszolt. Rezzenéstelen arccal meredt Mathiasra, aki közelebb hajolt, és belecsókolt a nyakába. Lukas megborzongott.

- Hagyd ezt abba!

Mathias összeérintette a homlokukat és továbbra is mosolygott.

- Ha tényleg nem akarnád, már rég a levegőbe repítettél volna. Ott voltam azok között, akik elétek mentek az erdőbe, és láttam hogyan bánsz el egyedül az útonállókkal. Ők tizenöten voltak, én csak egyedül vagyok.

Lukas morgott, de nem tudott válaszolni. Mathiaslehunyta a szemét és megcsókolta. Lukas szemei tágra nyíltak, ahogy megérezte a másik ajkait, de nem lökte el.

Amikor Mathias végre elengedte, Lukas már a vörös egy nagyon sötét árnyalatát vette fel.

- Nekem ezt nem lenne szabad. – suttogta Lukas – Különösen… különösen…

- Különösen egy férfival nem? – kérdezte Mathias – Megértelek, de most senki nem lát, az erdő elrejt mindenki elől. – duruzsolta.

- Nem érted! – fakadt ki Lukas – Mágusként szigorú szabályokat kell betartanom, ezek közül az egyik, hogy nem lehet senkim, főleg nem egy férfi szerető… ha ezt megtudják a Bölcsek…

- De nem tudják meg, kicsi Lukas…

Mathias elharapta a mondat végét, elengedte Lukas lábát, és térdre zuhant előtte. Lukas ruhájába kapaszkodott, mintha csak az élete múlna rajta.

A fiatal mágus ekkor pillantotta meg a vállából kiálló nyílvesszőt. Mathias fehér ruhája lassan felvette a vörös színt, és a férfi könyörgő tekintettel nézett fel Lukasra, aki már a támadót kereste a fák és bokrok rejtekében.

Nem is kellett keresnie, jött magától is, pontosabban mind a hárman előléptek a bokrok mögül. Egységes szürke köpenyt viseltek, mint ami Lukason is volt.

- Herre Densen, megpróbált bemocskolni egy leendő mágust. – mondta a középső – Ez súlyos büntetést von maga után.

Mathias összeszorította a fogát és a szemét forgatta.

- Te pedig, Lukas, ugyanúgy bűnös vagy. Ezennel nem vagy többé a tanítványunk, de a törvény ezen megszegése még nagyobb büntetést igényel.

Lukas szeme elkerekedett. Kiskora óta utazott a Három Bölccsel, akik annak szentelték az idejüket, hogy mágust faragjanak belőle. Lukas még túl fiatal volt az avatáshoz, de pont olyan ügyes volt, mint bármelyikük.

- Lukas… - motyogta előtte Mathias – én…

Lukas dühösen letépte a ruhájáról Mathias ujjait, és hagyta négykézlábra esni a férfit. Az a fába kapaszkodva felállt, és értetlenül meredt Lukasra. Nem tudta eldönteni, hogy a szőke most kire dühös igazán.

- Nem fogadom el a büntetésem. – mondta Lukas és Mathias elé állt – Ahogy őt sem fogjátok bántani.

Lukas kezében zöld láng lobbant fel, és fenyegetően táncolt a tenyerén.

- Igaz, hogy messze jobb vagy, mint a korodbeliek, de soha nem fogsz tudni szembeszállni hármunkkal. – mondta a középső Bölcs.

A Bölcs kinyújtotta a kezét és a ujjával megpöckölte a levegőt, mire Lukas egy fának csapódott, majd a fa körbefonta az ágaival. Mozdulni sem tudott.

Lukas tenyere zölden felizzott, de semmi haszna nem volt, a fa nem engedte. Mathias a szemét a Bölcseken tartva az övébe tűzött tőr felé nyúlt.

A középső Bölcs hideg szeme azonnal rávillant.

-Herre Densen – mondta – birtokod összes lakója veled együtt fog bűnhődni.

-Nem engedem! – kiáltotta Lukas.

Talán még a Bölcsek sem, akik egész életében ismerték, nem látták ilyen dühösnek. Lukas arca vörös volt, és kétségbeesetten próbáld kiszabadulni a fa szorításából.

A két szélső Bölcs feltartotta a jobb tenyerét és aranyszínű fény tört belőle elő. Mathias ijedten nézett le a kezére, amit lassan valami feketeség emésztett el. Amit elért a sötét folt, az eltűnt a testéből, egyszerűen köddé vált.

Mathias Lukasra nézett. Az ifjú mágus egy pillanatra megdermedt, aztán újra mozgolódni próbált.

- Nem engedem! – kiáltotta újra.

Mathias lassan felé botorkált, mire Lukas megállt és most már kétségbeesett tekintettel nézett rá. Mathias teste rohamosan vált köddé, csak fekete szemcsék maradtak utána a levegőben.

- Ne félj, kicsi Luke. – mosolyodott el szomorúan.

Lukas kinyitotta a száját, aztán becsukta.

- Én nem félek semmitől. – motyogta végül.

Lukas legszívesebben felpofozta volna Mathias mosolygó képét. Ő egyáltalán nem szokott mosolyogni. Ha boldog is volt, elrejtette mélyen magában, nem szokta kimutatni.

A szíve őrült ritmust vert, ahogy Mathias egyre inkább eltűnt. Utoljára a férfi mosolygó arcát látta, mielőtt az teljesen elvesztette a testét. A fekete szemcsék a levegőben összeálltak egy kicsi, aranyszínű golyóvá, ami a középső Bölcs felé szállt.

Ő csak azt az egy fénylő pontot figyelte, de ha felnézett volna az égre, láthatta volna azt a sok másik arany gömböt is, amik ugyanúgy a Bölcs felé közeledtek. Mindegyik megállt egy pillanatra a tenyere felett, aztán összeálltak egy nagy fényes foltba, ami amikor elhalványult, már csak egy zöldes üveg volt a Bölcs kezében, átláthatatlan üveggel, zsinórral lezárva.

A Bölcs elrakta a köpenye alá, majd közelebb lépett Lukashoz. A szőke összeszorította a fogát, szemeiben harag, gyűlölet, kétségbeesés és szomorúság különös keveréke elegyedett.

- Eljött a te időd, Lukas. – mondta a Bölcs, majd Lukas felé emelte a tenyerét.


A nevem Tino Väinämöinen, és eredetileg régész volnék. Bár még soha nem volt alkalmam régészkedni, mivel nemrég végeztem el az egyetemet. Viszont az a nagy szerencse történt, hogy egy furcsa férfi, aki alig idősebb nálam, megkért, hogy legyek a társa. Vagy segédje. Nem tudom pontosan, mert még nem is volt közös munkánk. Csak együtt bérlünk egy kicsi lakást itt Stockholmban, és (szerintem legalábbis) várjuk, hogy valami érdekes felüsse a fejét.

A neve egyébként Berwald, Berwald Oxenstierna és a furcsát tényleg furcsának értem. Berwald mindig szúrós szemmel néz mindenre, és elég ijesztő. Néha csak rossz érzésem támad, és amikor felnézek a könyvemből, vagy abból amit éppen csinálok, és azon kapom, hogy engem bámul, ki tudja mióta. Elég bizarr.

Nagyon keveset beszél, szinte semmit nem tudok róla. Ő meg kábé mindent tudhat rólam, egyrészt mert annyit beszélek, másrészt pedig biztos egy kicsit utánam járt, mielőtt megkérdezett volna. Mindenesetre én kedves embernek tartom, és a kevés beszéde ellenére azt hiszem jól megértem.

- Tino.

A rémisztő hangtól és a vállára telepedő kéztől Tino ijedtében ugrott egyet a székén, és ugyanezzel a lendülettel csapta le a laptopja tetejét. Aztán megfordult, és Berwaldra nézett. A férfi tekintetétől egymás után ötször futott végig a hideg a hátán.

- Tessék? – kérdezte végül.

- Éhes vagy? – dörmögte a svéd.

- Ami azt illeti…

Berwald megragadta a karját, felrántotta, aztán maga után húzta.

- Meghívlak.

- Hát… köszönöm.

A lakásuk alatt egy kicsi szendvicsbár működött, gyakran mentek ide le ennivalóért, főleg akkor, ha Tino egész nap nem volt otthon, Berwald meg nem főzött (ami általában így volt).

Leültek a törzshelyükre, és Berwald hozott neki a kedvenc szendvicseiből. Tino büszke volt a lakótársára, hogy már tudja mit szeret.

- Köszönöm! – mosolygott a svédre, amikor az leült.

- Mit írtál? – kérdezte Berwald ijesztő hangon.

- Izé… úgy gondoltam, vezethetnék blogot arról, majd, ami történni fog velünk. Úgy értem, ha kapunk majd megbízást, vagy valami… pont, mint John Watson, tudod, csak én nem könyvet adnék ki a végén.

-Találtam valamit.

- Mit, Berwald? – kérdezte Tino.

- Valami érdekeset.

- Jó, de mi az? – hajolt közelebb izgatottan.

- Egy kastély.

- Milyen kastély, Berwald?

- Egy erdő mélyén még az 1500-as évekből.

- Éééés? – kérdezte Tino. Utálta, hogy mindent harapófogóval kellett kihúznia belőle.

- Egy erdész talált rá, magasan benőtte már a bozót, viszont amit bent talált…

Berwald itt titokzatosan elhallgatott. Tino hosszú ideig szuggerálta, de mivel nem mondott semmit, újra nekirugaszkodott:

- Mit talált benn?

- Az egész teljesen ép volt és tiszta. Azt mondja minden eredetinek tűnt, vagyis minden lehet már vagy 500 éves. Azt állítja, hogy senki nem járt ott rajta kívül. Úgy értem jó ideje, tehát nem lehet, hogy takarítottak, vagy ilyesmi.

- Az lehetetlen, hogy minden olyan állapotban legyen, mint 500 éve. – csóválta a fejét Tino.

- Odamehetnénk megnézni.

- Bár nem tudom, hogy mennyi igaz az erdész meséjéből, én benne vagyok! Jobb, mint itthon ücsörögni, legalább lesz mit írnom a blogomba is, és… Berwald, ez lesz az első közös munkánk!

Tino odáig volt, Berwald pedig csendben hallgatta kis barátja áradozását.

- Mikor indulunk? – kérdezte végül Tino – És hova?

- Amikor készen állsz, Dánia erdeibe.

- Te már megvagy?

Berwald bólintott, és Tino enyhe csalódottsággal az arcán ment fel a lakásukba. Berwald igazán szólhatott volna hamarabb is, ha már nélküle eldöntötte, hogy mennek… Jó, igazából megkérdezte, de csak udvariasságból, mert Berwald már útra készen állt.

Sejtette, hogy legalább egy hétig Dániában fognak időzni, tehát ennek tükrében csomagolt össze, aztán ugrott egy nagyot ijedtében, amikor Berwald halkan mögé osont és megkérdezte, hogy készen áll-e. Mire Tino gyorsan behúzta az utazótáskája cipzárját, átakasztotta a vállán és a hóna alá csapta a kabátját, Berwald már az ajtóban várta.

- Hogy fogunk odajutni? – kérdezte Tino.

- Hajóval.

- És a kikötőig?

- Vonattal.

Hát persze, Berwald utálja a repülőket, és ha teheti, nem használ a biciklin kívül más közlekedési eszközt. Nem mintha rosszul lenne rajtuk, csak… Tino igazából nem is tudta ennek az ellenszenvnek az okát. Amikor először jött Stockholmba Berwaldhoz, akkor Berwald ugyan kijött elé a vasútállomásra, de onnét gyalog mentek be a lakásukig, ami nagyjából másfél órányi sétát jelentett. Berwald akkor sem volt túl közlékeny, így csak Tino próbált társalogni.

- És odáig gyalogolni fogunk?

Berwald biccentett, Tino pedig lemondóan sóhajtott.

- Koppenhágába megyünk?

- A közelébe.

- Hogy fogunk odatalálni a kastélyhoz?

- Az erdész odavisz.

- Ismered őt?

Újabb biccentés. Tinót az őrületbe kergette, de nem tudott rá haragudni. Inkább elkezdett arról mesélni, hogy milyen aranyos kutyát látott a szomszédban, csak azért, hogy elüsse valahogy az időt, amíg Dániába érnek.