„Egy kísértettel naphosszat elbeszélgetnék."
Roy Mustang szomorkás mosollyal állt a sírnál. Szemét a
névre függesztette, és felidézett magában néhány emléket.
-
Fogalmad sincs, miket hagysz ki – sóhajtotta. – Képzeld, Havoc
teljesen megkergült, mióta talált egy barátnőt. Alig lehet bírni
vele. Komolyan. Még azon sem akadt ki, mikor a raktárakhoz küldtem
éjszakai őrjáratra. Persze, Falmann meg tiszta ideg volt, hogy már
megint neki kell mennie. Emlékszel még, pár éve nagyon oda voltak
a tizenhármas raktárral. Azóta sem mernek egyedül arra menni.
Gyáva egy csapatom van – sóhajtotta fáradtan. – Te biztosan
jót derülsz most rajtam – mosolyodott el halványan.
Egyenruhájából előhúzta a zsebóráját és felkattintotta a
fedelét. – Na, nekem most menni kell. Mára várom Elricéket.
Edwarddal madarat lehetne fogatni, mióta összeszedte a karját meg
a lábát. De hogy honnan, azt senkinek nem mondták el. Majd jövök
még – intett a sírnak, majd elindult ki a temetőből.
Felidézte magában első találkozásuk pillanatát. Roy
egyedül ült az ebédlőben az asztal végén. Körülötte még
bőven volt hely, de nem ült le mellé senki, és ez pont jó volt
neki. A háború után voltak már, de még csak pár hónappal.
Kedvetlenül turkálta az ételt, semmi kedve nem volt itt ülni,
étvágya sem volt.
Hirtelen egy nála talán egy évvel
idősebb férfi vágódott le mellé. Fekete, rövid haja, zöld
szemei, voltak és szemüveget viselt. Nem elhanyagolhatóan,
vigyorgott, mint a tejbe tök. Harsányan, jó kedvvel szólalt
meg:
- Hello, haver, hallom Te vagy a Láng Alkimista! –
Roy összehúzta szemeit. A férfi letegezte, anélkül, hogy
bemutatkozott volna. És tudja, hogy ki Ő.
- Jól hallod
– felelt kimérten. Ugyan olyan kedvetlenül turkálta tovább az
ételt.
- Nyugi, haver nem kell így jégcsaposkodni! –
veregette hátba vigyorogva. – Egyébként a nevem… - a
bemutatkozáshoz kezet nyújtott, amit Roy elfogadott.
Ebédközben
egész jól elbeszélgettek, még az alkimista adagja is elfogyott
lassan. Utána elköszöntek, s Roy biztos volt benne, hogy többet
nem nagyon látják egymást. Mekkorát tévedett!
- Tábornok! Tábornok! Hé, jól van? – lóbálta meg Edward a
kezét a férfi ép szeme előtt.
- Ja, persze. Bocsánat, csak
elgondolkodtam – szabadkozott, ahogy felpillantott a szőkére,
akinek szemeiben aggódást vélt felfedezni.
- Biztos, hogy jól
van? – kérdezte aggódón Alphonse.
- Ha lehet, ne most
aludjon, jó? – morgott kissé dühösen a szőke.
- Hol is
tartottunk? – próbált a jelenre koncentrálni.
- Ott, hogy
szeretnénk pár nap szabadságot – felelte Edward, s közben
halkan hozzátette: - Jellemző, hogy pont itt tudott elálmodozni.
-
Lehet, hogy csak a fél szememmel látok, de süket nem vagyok! –
csattant Roy hangja. A szőke szélesen elvigyorodott.
- De
legalább mostmár rám figyel – jegyezte meg.
- Jól
szórakozol, mi? – mosolyodott el a Tábornok is.
- Első
osztályú a műsor – vigyorgott továbbra is szélesen.
-
Akkor, gondolom, Te hétfő helyett már pénteken be akarsz jönni –
látva Ed elképedt arcát, megint elmosolyodott.
- Na de… -
kezdett volna magyarázkodni, de Roy egy intéssel elhallgattatta.
-
Csak vicceltem, nyugi már – mosolygott még mindig.
- Ne az
ilyennel hülyülj, jó?! – fortyogott.
- Nem kellene mindent
komolyan venned – oktatta ki fellengzős stílusban.
- A fene se
tudja, mikor kell Téged komolyan venni – vont vállat és az ajtó
felé indult.
- Hétfőig ne kerüljetek bajba! – szólt utánuk
még a Tábornok.
- Jó leszek! – intett még a szőke, és
csukódott utánuk az ajtó.
Roy ismét egyedül maradt.
Halk sóhajjal, mosolyogva dőlt hátra székében. Ránézett az
asztalára, ott is a képekre…
- Kikészít engem ez a gyerek –
sóhajtott, ahogy ismét előre dőlt és kezébe vett egy képet. –
Néha nagyon hiányzol… Mennyivel színesebbek voltak a napjaink,
míg itt voltál… Mindig akkor jelentél meg, mikor már elegem
volt, lelket tudtál önteni belém a háború után… Még az
állandó imádatod is hiányzik… Kibírnám a képeidet, ha
mutatnád őket, ha Te mutatnád őket…
Új emlék férkőzött tudatába, második találkozásuk…
Nem épp kellemes helyen történt. Roy szörnyen rosszul érezte
magát. Gyomra kavargott, az arcából minden szín távozott. A
férfi mosdóban állt az egyik csapra támaszkodva. Múltkori ebédlő
társa éppen akkor lépett be.
- Hé, haver, jól vagy?
– lépett oda hozzá.
- Úgy nézek ki? – mordult
vissza.
- A kaja, mi? – mosolyodott el halványan.
-
Ne emlegesd! – valamivel jobban érezte magát, így megmosta az
arcát, és elengedte a csap peremét.
- Gyere át
hozzám, isteni almás pitét csinálok, egy-kettőre jobban leszel –
biztatta barátságosan. S bár elég nehezen tudott bármilyen
ételre gondolni, azért elfogadta a meghívást.
Roy
megfogadta, hogy a hadseregnél többet nem eszik, de nem túl sokáig
tudta betartani, újdonsült barátja ugyanis megfenyegette, hogy nem
kap több pitét…
Holdfényes, világos éjszaka volt. Az emberek ilyenkor
általában nagy ívben elkerülik a temetőt és környékét. Roy
Mustang, viszont pont ilyenkor szeretett kimenni barátja sírjához.
-
Bocs, hogy ilyen sokáig nem jöttem, de túl sok volt az izgalom
mostanában – szólalt meg halkan. Letette a fehér virágcsokrot a
sír elé. – Hát sikerült – sóhajtott. – Mégiscsak
sikerült. Holnaptól én vagyok a Führer – jelentette ki. Öröm
csendült hangjában, de nem felhőtlen. – Azt mondtad, segítesz,
hogy alulról támogatsz… Köszönöm. Nélküled biztosan nem
tartanék itt – mondta, majd elhallgatott és figyelte, hogy egy
fátyolfelhő elúszik a Hold elől, s annak fénye rávetült a
világra.
Egy ideig csendben figyelte a teliholdat és a
csillagokat.
- „A Hold ma igazán szép, nem? Maes…"
-
Igazad van. Roy… - Az éjszakai égitest pont megvilágította a
sír mellett fekvő férfit. Zöld szemeit az égre emelte,
szemüvegén megcsillant a fény. Mosolygott. – Igazad van…
