A történet kihívásra készült (a kihívás szövege érthető módon spoilereket tartalmaz!): Hermione Granger életében először elront valamit, méghozzá egy transzformációs bűbájt, és önmaga testét felcseréli egy másik nővel. A másik nő nem más, mint egy eldugott utcában álló kupleráj egyik szolgáltatást nyújtó tagja. Perselus Pitonnak nincs nőtársasága, és hogy szégyenbe azért ne essen, néha ellátogat olyan helyekre, ahol pénzért ugyan, de mindent megtesznek neki a hölgyek... A két főszereplő természetesen egymásba botlik, és a végén, miután minden kiderül, valamint az is, hogy Perselus tud kedves is lenni, Hermione bűbája megszűnik. Vajon mi történik, miután kiderül, hogy a nő, akihez Piton szerelemért járt, egyik (volt) tanítványa, aki ez idő alatt csak a történeseket figyelte, beleavatkozni nem volt képes? És vajon mi történik közben a másik hölggyel, aki egy sokkal szebb testben flangál London utcáin? És mit keres Draco Malfoy, a körülrajongott ifjú egy ilyen helyen?

Figyelmeztetések: durva beszéd, erotikus tartalom, femslash és slash nyomokban előfordul, szókimondó szexuális leírások.
Korhatár: szigorúan 18 év.

Minden jog JKR-t és a Warner fivéreket illeti. Fizetségem csakis véleményekben mérhető. Mindenkinek nagyon jó szórakozást a történethez.

Pilletánc

Másik élet

Hermione Granger az ágyán feküdt, a plafont bámulta, és sajnálta magát. Ebben a tevékenységben már igen nagy gyakorlatra tett szert, ugyanis az elmúlt héten csakis ezt űzte. Egészen pontosan tíz napja volt ez az egyetlen dolog, amire képes volt – az alvást leszámítva, ami változó időközönként szakította meg Hermione önsajnálattal töltött perceit. Tíz napja, amióta Ronald Weasley kimondta a boldogító igent. Nem neki. Ha neki mondta volna, most nászúton lenne Ronnal, és egyáltalán nem sajnálkozna – legfeljebb olyasmiken, hogy leégett a háta, vagy belefáradt a nap harmadik menetébe. Szóval csupa nagyszerű dolgon szomorkodna, ha történetesen ő lett volna a boldog ara.
Ha éppen megunta azt, hogy azon gondolkozzon, milyen szörnyen szerencsétlen is ő, és kifogyott az összes változatos jelzőből, amelyekkel Ront és kedves nejét illette – meglepően sok ilyen jelző volt, sosem gondolta volna, hogy akár csak magában is képes ennyire csúnyán beszélni –, akkor azon morfondírozott, hogy hogyan történhetett meg mindez. Ron azt mondta, hogy fejezzék be. Hogy elfáradt, megunta, mást akar. De azért maradjanak barátok, mert a barátsága, hát az nagyon fontos neki. Egyszerűen fogta magát, és szakított Hermionével. Öt együtt töltött év után, azután, hogy ő és Harry letette az auror szakvizsgát – és Hermionének még két kőkemény éve volt hátra, hogy gyógyítóvá válhasson – lapátra tette a lányt. Mert valami újra vágyott.
Harry azt mondta, biztos csak valami félreértés lehet, majd ő beszél a barátja fejével. De amikor visszajött, és némán leült mellé, Hermione már akkor tudta, hogy nincs itt semmi félreértés. Aztán Harry azt mondta, hogy ne aggódjon, Ron biztos csak élni szeretné kicsit az életét, kalandozni, kipróbálni, hogy milyen mással, de aztán majd visszajön. És Hermione hitt neki, mert annyira szerette volna elhinni, hogy nem komoly az a lány, akivel Ront nem sokkal később együtt lehetett látni. Nem is volt. És a következő se. És Harry minden egyes új barátnő megjelenésekor megnyugtatta, hogy ez csak játék, de Ron majd biztosan észhez tér. Hiszen Ron végül nem öregedhet meg mással, csakis Hermione mellett, hiszen ők annyira összeillenek! Így gondolta Harry, és így gondolta Hermione is, de hiába.
Aztán megkapta a meghívót. Az ikrek készítették, mindenféle trükköt tudott – zene, pajzán megjegyzések, viccek a házas életről –, de Hermionénak sosem volt alkalma arra, hogy alaposabban meghallgassa a mondanivalóját, mert nagyon hamar apró darabokra tépte. Nem is akart elmenni. Minek? De Harry hívta, érte jött, rávette, hogy öltözzön fel – legyen csinos, elbűvölő, de ugyan minek? –, és jöjjön vele. Végig fogta a kezét. Leszámítva persze azt a részt, amíg Ron mellett állt a tanújaként, miközben ő egy másik lánynak fogadott örök hűséget. Hermione ezalatt mindkettejüket utálta. Szerencsére neki nem volt szerepe – a lánynak épp elég barátnője volt arra, hogy őt már ne kérjék fel koszorúslánynak. Az ex-barátnőt? Amúgy sem hoz szerencsét…! Meghallgatta, hogy igen, hagyta, hogy Harry elrángassa a partira, és csak akkor dehoppanált, amikor Ron beszédet tartott arról, hogy milyen nehezen találta meg élete szerelmét.
Azóta pedig az ágyán feküdt. Harry időnként a legváratlanabb pillanatokban állított be, hogy belétömjön valami ételt – egyszer addig erőszakoskodott, amíg fürdeni is hajlandó volt –, és megpróbáljon életet verni belé. Kevés sikerrel. Habár Hermione nem vitte túlzásba a percek számlálását – hogy mióta más férje már Ron –, azért úgy sejtette, hogy Harry látogatása hamarosan újra aktuális lesz. Nem volt kedve egy újabb szónoklathoz, amelynek lényege az, hogy kezdjen új életét. Igen, tisztában volt vele, hogy Ron már három éve szakított vele. Az elmúlt három évben ő sem tétlenkedett, találkozott, próbálkozott fiúkkal, de egyik sem volt annyira tökéletes, hogy pótolni tudja őt. A szex nem volt annyira jó. A közös múlt, a közös viccek, a közös kalandok és az, hogy fél szóból is értsék egymást, mással nem volt meg. Erre Ron a biztonságos közös emlékek helyett egy idegent választott. Valakit, akivel semmi sem köti őket össze – csak az, ami a találkozásuk óta történt.
Hermione felsóhajtott, és felült. Ha el akarta kerülni Harryt, el kellett tűnnie otthonról. Csakhogy az utcán sétálgatás sem volt valami nagy élmény mostanában. Azután, hogy barátaival együtt legyőzte Voldemortot, híres emberré vált a varázsvilágban. Egy ideig megkeserítették az életüket a minden lépésüket követő újságírók, s később, amikor már lecsengett az őrület, Hermionének csak rövid pihenő jutott. Az, hogy Ron és ő egy pár, mindig is egyértelmű volt az újságírók számára, ezért természetesen hamar híre ment a friss pletykának, amikor szakítottak. És Hermione kénytelen volt elviselni a kérdések sorát, kénytelen volt egyesével hajtani el a Próféta, a Hírverő, a Szombati Boszorkány és még egy rakás más varázslók olvasta újság újságíróit, akik mind az összetört szívű megmentőre voltak kíváncsiak. Később persze nyugta lett tőlük, de aztán, hogy kitűzték az esküvő időpontját, újrakezdődött a hajsza. Így aztán biztos lehetett benne, hogy ha most kimenne az utcára, egy pillanat alatt körbevennék a szorgos firkászok, akik szerették volna elérni, hogy a fél varázsvilág rajta csácsoghasson. Hát, ebből nem kért.
A szekrény ajtajára akasztott tükör elé lépett – egy rettenetesen kócos hajú, kisírt szemű, sápadt Hermione nézett vissza rá –, és a transzformációs bűbájokon gondolkozott, amelyeket McGalagonytól tanult még a háború idején. Ha el akarsz vegyülni, átlagos arcot kell választanod. Nem összerakni egy arcot mindenféle ismerősödből, mert abból szinte mindig valami különleges, figyelemfelkeltő egyveleg jön ki. Keresni kell valakit, aki nem feltűnő, aki akárki lehetne, és hozzá hasonló vonásokat kialakítani. Hermione felsóhajtott. Ő mindig is jó volt átváltoztatástanból, de ez… túl nehéznek tűnt. Talán jobban járt volna, ha megtanulja az animágiát, és most valami állat alakjában tudná elhagyni a házat – de ezt nem tette meg. Úgy gondolta, hogy végül is egy gyógyítónak nincs rá szüksége. Nos, ha egy gyógyítónak nem is, de egy újságírók elől menekülő boszorkánynak hasznos lett volna. Hermione beletörődött tehát, hogy maradnia kell a transzfomációnál és az ismerősein gondolkozott. Arcokat próbált felidézni, hogy megtalálja az ideálist, aki nem feltűnő, aki nem hasonlít rá, akinek a vonásait viselheti.
Választott, és egy lemondó sóhajjal készült fel a varázslatra. Éhes volt, és kicsit szédült, ezért le kellett ülnie az ágyára, hogy összeszedje magát. Szórakozottan ismételgette magában addig is a varázsigét, és azon törte a fejét, hogy mennyire jó lenne, ha nem a saját életét kellene élnie. Mennyire jó lenne cserélni valakivel, egy másik Hermione Grangernek születni, egy olyannak, akinek nem kell Harry oldalán megmenteni a világot, meg ülni otthon napokon keresztül, és azon szomorkodni, hogy az ex-barátja mást vett feleségül. Arról már nem is beszélve, hogy neki milyen régóta nem volt barátja, nem is volt semmilyen férfi a közelében. De ez, és az alapvető testi igények már tényleg csak mellékzöngék voltak. Csak néhány napra másnak lenni – ez hihetetlenül vonzónak tűnt. Végül rosszkedvűen ragadta meg a pálcáját, s végezte el a varázslatot. Aranyfény villant, mintha egy tükörrel összegyűjtötték, és az ő szemébe irányították volna a nap sugarait. Hermione ösztönösen lehunyta a szemét, és hátrahanyatlott.
Nehezen ébredt fel, nem volt kedve kinyitni a szemét. A takaró, amin feküdt, hűvös, selymes érintéssel simult a hátához, az ágy kellemesen besüppedt alatt, és ez annyira jólesett, hogy csakis egy álom lehetett – márpedig neki egyelőre semmi kedve nem volt felébredni ebből az álomból. Nyugalmát azonban megzavarták: valahol, az ajtón túl hangosan becsapódott egy másik ajtó, s erre már felpattantak a szemei. Aztán megdermedt. Elég jól ismerte a plafont, elvégre jó ideje volt az a főfoglalkozása, hogy bámulta. És abban biztos volt, hogy feltűnt volna neki, ha mélyzöld selyemmel bélelt baldachin van a feje fölött. Mint ahogy most is feltűnt.
Néhány másodpercig várt, hogy a szíve ne verjen annyira hevesen, aztán egészen lassan felült. Egyvalami biztos volt: nem a saját szobájában van. Alatta a sajátjánál jóval nagyobb, zöld selyemágyneművel borított ágy volt, tőle balra egy szekrény és komód állt, az ágy előtt pedig egy asztal, rajta néhány újság, körülötte két kényelmes fotel. A sarokban kicsi teakonyha, zöld és vörös csempékkel kirakott fal, vízforraló, csészék. Hermione lassan előrébb csúszott az ágyon, és felállt, hogy körbejárjon. Valami furcsának tűnt, és amikor az egyik falra szerelt tükörhöz lépett, meg is értette, hogy mi volt az. Szívesen felsikoltott volna, de valójában még arra sem futotta az erejéből. A tükörből egy másik arc nézett vissza rá. Másik arc, másik test, az átváltozás tökéletes volt – csak az volt érthetetlen, hogy miért áll ő egy vadidegen szobában, anyaszült meztelenül.
Végignézett az új alakján, és nem értette, hogy miért néz ki így, mert abban biztos volt, hogy ő nem ilyen emberre gondolt. A lány, aki a tükörből visszanézett rá, vörös hajú volt – valamivel sötétebb, barnásabb vörös, mint a Weasleyk, és haja enyhén hullámosan omlott a vállára. Arcát szeplők borították, különösen az orra körül, keskeny és Hermione ízlésének kicsit túl szögletes arc volt ez, barna, kerek szemekkel – egyedül ez emlékeztette Hermionét saját magára. Lassan lejjebb haladt a tekintetével. A szeplők a karján és mellkasán is megjelentek. Kicsi melle volt, legalábbis kisebb, mint Hermionének, de azért formás. És vékony volt, meglepően vékony, mintha alig enne valamit. Combjai hosszúak – legalább tíz centivel magasabb lehetett Hermionénál, s ez okozta a problémát, amikor a lány először járni próbált. Nem tudott nem odapillantani a combok közötti területre is. Zavarban volt – egyfelől úgy érezte, mintha olyasmit lesne meg, amit nem illene, másfelől azonban jelenleg ez a test ő volt. A lány fazonra igazította a szemérmét, kevés szőrt hagyott csak rajta, és az egészen világos barna volt.
Hermione elhatározta, hogy felöltözik, mielőtt megjelenik itt a kinti ajtócsapkodó. A kétszárnyú szekrényhez lépett, és kinyitotta. Nem hitt a szemének. Hálóingek, babydollok, áttetsző bodyk lógtak a vállfákon. Mindegyik csipkés, mindegyik vékony anyagból, mindegyik inkább mutatott, mint takart. És hiába nézelődött, hátha talál valami rendes öltözéket, semmi sem akadt, amelyben tisztességes lány kimehetett volna az utcára. A komódhoz lépett – a tetején virágokkal teli váza díszelgett –, és kihúzta az első fiókot. Csipkés bugyik és hozzájuk tartozó melltartók mindenféle színben és anyagból. A második után nyúlt: harisnyák és harisnyatartók, még egy-két egészen testre feszülő fűző is. Harmadik fiók: óvszer, tubusok krémekkel, síkosítóval és masszázsolajokkal tele, bilincsek, kötelek, a férfiak legintimebb testrészét mindenféle méretben megformázó, különböző anyagból készült tárgyak, és még sok egyéb eszköz is, amelyekről Hermione kevéssé tudta, hogy mire való. Vörös arccal lökte vissza a fiókot. Körülnézett, de ez volt minden. Még egy törölköző sem volt a szobában.
– Mi a fene van itt…? – suttogta idegesen. Az ágy sarkán észrevett egy kis, fekete füzetet. Remegő kézzel vette fel, és nyitotta ki. A könyvjelző az aktuális hétnél volt, és Hermione meglátta, hogy a teljes hétvégét a péntek estével kezdve bekarikázták, és hatalmas P betűt írtak rá. A többi napra pillantott – férfinevek és időpontok sorakoztak benne. Hermione ijedten kiáltott fel. – Jóságos Merlin! Ez egy…
Az ajtó kicsapódott, mielőtt Hermione kimondhatta volna, hogy mifélének van is a szobájában, és egy lány csörtetett be rajta. Olyan rövid babydollt viselt, hogy az alig-alig fedte el szemérmét – persze akkor sem takarta volna jobban, ha netalántán hosszabb, mivel teljesen áttetsző volt. Hermione hálát adott az égnek, hogy a lány visel egy tangát, és így mégsem kell olyan tájakon néznie. Zavarba jött, hogy ő meztelen, de a másikat láthatólag ez csöppet sem érdekelte. Belökte maga mögött az ajtót.
– Mio, csak, hogy felkeltél! – mondta vidáman, és az asztalnak támaszkodva méregette. Hermione megdermedt a döbbenettől. Mindig is gyűlölte ezt a becenevet, de akárhogy is, ez a lány itt a nevén szólította. – Mindjárt itt a banya… – A lány vágott egy fintort – kicsit túljátszotta.
– Én… Nem érzem jól magam… – nyögte ki Hermione, és a gyomra csakugyan liftezett. Meglepően mély hangja volt, s kissé karcos is, de most nem akart ezzel foglalkozni. Inkább a még mindig nyitott szekrényhez lépett, és találomra kirántott belőle egy füstszínű hálóinget, és villámgyorsan magára kapta. A másik lány kritikus szemmel mérte végig.
– Jó… jó lesz – állapította meg. – Vegyél fel hozzá egy harisnyát. – Fesztelenül a komódhoz lépett, kihúzta, és válogatni kezdett. Végül egy, a hálóinggel megegyező színű harisnyát és egy harisnyatartót dobott az ágyra. – Alá meg ezt, hogy ne kelljen időt pazarolnia – tette hozzá kacsintva, és egy bugyit dobott a lány kezébe.
Hermione döbbenten meredt a falatnyi, fekete ruhaneműre. Ott, ahol tisztességes fehérnemű megerősített anyaggal takar, ezen lyuk volt. Bizonyára azért, hogy ne kelljen az időt vesztegetni a lehámozásával. Bizonytalan mozdulattal húzta a fel bugyit, és a tükör elé lépett. Rettentően zavarta, hogy ott, ahol az anyagnak rá kellene simulnia, nem érez semmit, csak a levegőt. A másik lány mellé lépett, felhúzta kicsit a ruháját, és megnézte, hogyan fest rajta a bugyi – csupa csipke volt, a legintimebb tájak fölött nem sokkal kettévált, és végigfutott Hermione combhajlatában, de szabadon hagyta a bejáratot. A másik lány bólintott.
– Látod? Biztos szeretni fogja. Mind imádják. Mintha annyira drága lenne az idejük. – Felsóhajtott, és leült a fotelbe, egyik lábát hanyagul feltette a karfára. – Most jöhet a harisnya. – Hermione megbabonázva engedelmeskedett. Magára csatolta a harisnyatartót, felvette a harisnyát – csak egy egészen kicsit ügyetlenkedett. A másik lány árgus szemekkel figyelte, majd halkan megszólalt: – Mio…
– Hm? – kérdezte Hermione automatikusan, miközben éppen az utolsó csatot ügyeskedte be.
– Ugye mindent elmesélsz majd?
Hermione felnézett. Csak most döbbent rá, hogy egy férfinak öltöztették föl. Nyelt egyet. – Tényleg nem érzem jól magam.
– Ne aggódj, megvannak az eredmények – halkította le a hangját a lány. – Ha bármi baj lenne, a banya már szólt volna…
– Nem arról van szó… A hasam görcsöl… – nyögte Hermione. – Talán meg fog jönni…
A lány elfintorodott. – A múlt héten voltál betegszabadságon – gúnyosan ejtette ki a szót. – Ne próbáld ezt beadni a banyának…
Hermione felsóhajtott. Tényleg el tudta volna képzelni, hogy az idegességtől vérezni kezdjen, de persze nem történt semmi. A lány méregette.
– Sápadt vagy. Ettél? – Hermione vállat vont. – Jellemző. Mindjárt jövök.
A lány kisietett, Hermione pedig zavartan nézett bele újra a füzetkébe. Az előző hét csakugyan át volt húzva, ez azonban… Meg se akarta számolni, hogy testének előző tulajdonosa hány férfit fogadott a héten. A hétvégét pedig egyetlen ember kapta meg, ez a P. Hermione elhúzta a száját. Egyetlen férfi kedvére se akart tenni a hétvégén. Körülnézett, hogy valami menekülőutat keressen. A zöld függönnyel fedett ablak egy koszos, szürke mellékutcára nézett. A negyedik emelten voltak, esélytelennek tűnt, hogy leugorjon vagy kimásszon. Mielőtt azonban alaposabban megfontolhatta volna a kérdést, újra kivágódott az ajtó.
Ezúttal egy nagydarab asszony lépett be. Annyira kövér volt, hogy alig tudott átnyomakodni az amúgy is keskeny ajtón, s Hermionében felmerült, hogy eszik-e mást is ez a nő, mint édességet. A feltételezést megerősítendő az asszony egyik kezében félig elfogyasztott fánk volt. Erről Hermionének eszébe jutott, hogy mennyire éhes. Egyébként az asszony végre tisztességesen fel volt öltözve: bő szoknya, egy, a kelleténél minden bizonnyal egy-két számmal kisebb blúz és még egy kabátka is volt rajta, nem is beszélve a gyöngysorokról, amelyek a nyakában lógtak, felhívva a figyelmet tekintélyes dekoltázsára.
– Na, anyukám, a gyógyítók megin' úgy találtatták, hogy bevetésre készen állasz – jelentette ki. A hangja rekedt volt, Hermione feltételezte, hogy sok-sok doboz cigi és némi tömény ital elfogyasztása áll a dolog mögött. Néhány papírt lökött le az asztalra. – Aláírni, asztán már viszem is a dosszijédba!
– Az… enyém? – kérdezte Hermione zavartan.
– Há', kié másé lenne, anyukám? – mordult rá a nő. Időközben a szájába tömte a fánk maradékát.
Hermione felvette a papírokat, és átfutotta. „Beteg neve: Hermione Granger". Megdermedt. A születési év megegyezik, a hónap, nap már nem. Az anyja neve sem azonos. De… Hogy viselheti ez a teljesen más lány az ő nevét?
– Még ma, ha lehet!
Hermione felpillantott. – Szabadnapot akarok kivenni – jelentette be. Az asszony felröhögött. Röfögve, gusztustalanul, hogy Hermione hátán a hideg futkosott.
– Nem vagyol te bürokratista, hogy csak úgy szabadságoljad magadat, anyukám! Mióta könyörgöl, hogy tégedet adjalak oda P mesternek, erre mostan meg a bátorság odaszáll az ínbe… a… – Láthatólag kereste a megfelelő szót. – Ahová szállott, na!
Hermione ellenállt a vágynak, hogy az égre emelje a szemét. – Sajnálom…
– Te csak ne sajnákozzá', anyukám! – legyintett az asszony. – Aláírás, asztán itten se vagyok. Mindjá' megjön P mester.
Hermione a papír aljára firkantotta a nevét. Az asszony megragadta a karját – összekente persze porcukorral –, és maga elé állította. Végigmérte úgy, ahogy egy piaci kofa mérné végig az árut, amit kirakott a pultra. Csücsörítette a száját, hátrébb lépett, intett, hogy forduljon meg, s Hermione szót fogadott. Zavartan pirult el, amikor az asszony felhúzta a ruha alját, és ott is szemrevételezte, de ő csak elégedetten csettintet.
– Jó van. Jó leszel nekije. Asztán csak okosan. Fogadjál szépen szót, semmi önfejűsködés. Még valami kis arcpír elférne rád, olyan vagyol, mint egy kísértet.
Hermione bólintott, az asszony pedig felmarkolta a papírt, és kisietett. Hermione bénultan állt az asztalnál, és azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Át akart változni. Másik életet akart. Egy másik Hermione Granger akart lenni – és úgy tűnik, sikerrel is járt. Felnyögött. Mekkora az esély rá, hogy létezzen másik Hermione Granger? És mekkora az esély arra, hogy az egy örömlány legyen valami londoni sikátorban? De amilyen az ő formája, persze, hogy az lett. Próbált megnyugodni, és rendezni a gondolatait. Ez egy bűbáj, és minden bűbájnak van ellenbűbája. Csak el kell végezni, és minden visszakerül a rendes kerékvágásba. Még akár Harryt is hajlandó meghallgatni, vagy új életet kezd – persze nem ilyet. Csupán egyetlen bökkenő volt: a saját pálcája nem volt itt, a lányét meg nem látta sehol. Pedig az asztalon egy Reggeli Próféta állt, tehát ezek itt a varázslók világába tartoztak.
Az ajtó ismét kivágódott, s Hermionében felmerült, hogy itt akkor se szokás-e kopogni, amikor éppen férfi vendégeket fogadnak. A korábbi lány jött vissza, egy nagy tál salátával – Hermione mindjárt megértette, hogy miért ilyen sovány az új teste.
– Nincs sok időnk, Mio. Mindjárt jönnek… – mondta sietve, és a szájába tömött egy falat répát. Hermione közelebb ment, és ő is enni kezdett. – A banyával minden rendben volt?
– Persze – vont vállat Hermione.
– Hú, de elegem van belőle – sóhajtott a lány. – Így öltözzél, úgy fessed ki magadat, anyukám… – utánozta gúnyosan az asszony hangját. – Fogja be, mi hozzuk a pénzt, nem ő! – Végigmérte Hermionét. – Ne feledd, mondj el mindent! Főleg azt, hogy mivel fizetted le a banyát! Egy egész hétvége egy emberrel! Mint egy álom! Ráadásul éppen P mesterrel! Rohadt mázlista!
Hermione zavartan bólintott. Egyfelől az eddigi szerencséje alapján a legnagyobb rohadékot kellett volna kapnia, nem valami álmot – persze jó kérdés, hogy mi egy örömlány szemében az álompasi kategóriája –, másfelől pedig mit tudta ő, hogy Mio mivel fizette le a banyát. A másik lány felsóhajtott.
– Amiket suttognak róla… Ha csak rá gondolok, nedves leszek… Mio, ígérj meg nekem valamit!
– Mit? – kérdezte Hermione gyanakodva.
– Ha kitalálja, hogy két lányt is meg akar kefélni, engem hívsz – mondta a lány kéjes mosollyal. Hermione ismét elvörösödött – ez a fehér bőr sokkal könnyebben vált pipacspirossá, mint a sajátja –, és végigmérte a lányt. Barna volt, telt keblű és széles csípőjű. Valószínűleg tényleg felizgult, mert mellbimbói meredeztek, s Hermione döbbenten jött rá, hogy ő is bizseregni kezdett, ahogy nézte a mellét. Elkapta a pillantását. – Na? Megígéred, ugye?
– Persze – nyögte ki Hermione. A lány kacsintott.
– Akkor szaladok. Hát… jó munkát.
– Jó munkát – ismételte Hermione. A lány grimaszolt.
– Frászt!
– Te... – kezdte Hermione. Zavarta, hogy nem tudja a lány nevét. – Nincs itt valahol egy… varázspálca?
A másik döbbenten meredt rá. – Minek neked? Nem kell megjátszanod magad, tudja rólad, hogy kvibli vagy! Csak kviblikkel hajlandó dugni. Biztos valami perverzió. De nekünk jól jön, nem? – nevetett.
– De. – Hermione kipréselt magából egy kis nevetésfélét. – El kell mennem.
– Már nem lehet, Mio! – rázta a fejét a lány. – Nem hallod, hogy csörtet le a banya? Mindjárt jönnek, kicsit cseveg velük, aztán… kezdődhet a műsor. Mennem kell; még feldobok valami sminket. Rád is rádférne ám…
– Tudom – legyintett Hermione bosszúsan. A lány csak vigyorgott, majd kiszaladt.
Hermione felvett egy még elviselhetően magas sarkú cipőt a szekrény aljából, és a tükör elé lépett. A lánynak, aki visszanézett rá, kétségtelenül jól állt a ruha. Csipkés felsőrésze körbelelte formás kis melleit, áttetsző anyaga rásimult valószerűtlenül vékony testére, és alig valamivel a feneke alatt véget ért. Ha leült volna, azonnal kilátszik a bugyija – így állva még eltakarta. Szürke harisnyájának teteje is csipkés volt, Hermione óvatosan kapcsolta hozzá a harisnyatartóhoz, nehogy valami baja essen. Körülnézett, és az ablak mellett felfedezett egy asztalt, amin tükör és különböző festékek voltak. Odaült, és gyors, berögzült mozdulatokkal festette kicsit ki magát. Ron nem szerette, ha ki van sminkelve, így aztán a szakítás után rászokott. Minden más fiúnak tetszett – talán Ront éppen ezért zavarta…
Nézegette magát a tükörben. Lassan megbarátkozott az idegen arccal – csak a szeme volt élettelen és szomorú, de Hermione nem tudta, hogy ez Mio sajátja-e, vagy pedig ő adja neki. Elvégre nem érezte valami jól magát. Mindjárt jön egy férfi, akinek minden parancsát teljesítenie kellene. És, ami a legfurcsább az egészben, hogy ettől a gondolattól egy kicsit ismét bizseregni kezdett. Egyre kevésbé értette magát. Elhatározta, hogy ha megjön ez a titokzatos P, ő bizony elé áll, és megmondja neki, hogy tévedés történt. Nem kvibli, nem prosti és nem hajlandó erre az egészre. Aztán, ha annyira kedves, mint mondják, csak odaadja a pálcáját, s Hermione helyrehozhatja ezt a kis hibát. A másik lány biztosan boldog is lesz, hogy nem marad le a nagy menetről, amiért annyit könyörgött.
Az ajtó kicsapódott, megszakítva a gondolatmenetét. Felpattant, riadtan pördült meg, és fordult az ajtó felé. Magas, fekete ruhás férfi lépett be rajta, fekete köpenye körüllengte, csuklyáját mélyen az arcába húzta, hogy az árnyékban maradjon, és határozottan fenyegető jelenségnek tűnt. Belökte maga mögött az ajtót, és egy pálcaintéssel néhány záró- és hangszigetelőbűbájt küldött rá. Hermione nyelt egyet.
– Üdvözlöm, uram. Az a…
– Fogd be! – mordult rá a férfi, és Hermionét kirázta a hideg, amikor meghallotta a végtelenül ismerős hangot, az annyiszor hallott, arrogáns, lenéző hanghordozást. Egy másodpercre elfelejtette, hogy nem úgy néz ki, mint valójában, és komolyan megijedt, hogy a férfi felismeri. Ő azonban egyszerűen csak levette csuklyáját és köpenyét, a fogasra lökte őket, majd levetette magát a fotelbe. Hermione moccanni sem mert, csak rémülten kalapáló szívvel meredt Perselus Pitonra