Minden jog Rowlingé. :-)
A történet az Árral szemben - Prologus folytatása.
1. fejezet: Megrázkódtatás
- Piton! – Sirius dühtől eltorzult arccal közeledett a fiú felé.
A kiabálásával sikerült magára vonnia minden peronon lévő figyelmét. A közelben ácsorgó roxfortosok vigyorogva összesúgtak, és várták a műsort.
Sirius Piton elé érve lefékezett. - Téged egy pillanatra se lehet egyedül hagyni? – ripakodott rá.
Piton nem volt olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon. Az eséstől kissé még mindig kótyagosan kászálódott fel a szanaszét szóródott ruhák és könyvek közül. (Mágikusan kellett volna lezárni a ládát, de kinek jutott volna eszébe ilyesmi abban a kapkodásban? Magától értetődik, hogy ez is Black hibája, meg persze Potteré. Az a világ lustája!)
Alig jutott át a 9 és ¾-ik vágányt rejtő falon, és épp azon igyekezett, hogy a vonat felé irányítsa a makacskodó kulit, mikor egy másodéves teljes sebességgel belerohant. Pazar ütközés volt, a külső szemlélők számára legalábbis biztosan.
- Legközelebb kisebb lendülettel, öcskös! – tanácsolta Sirius a fiúcskának, aki miután megszabadult a fejére hullott hugrabugos talártól, álmatag tekintettel nézett körbe, és próbálta felidézni, mi is történt vele.
Piton acsarogva fordult a kölyökhöz, de nem látta értelmét olyasvalakit sújtani a haragjával, aki jó, ha a saját nevét fel bírja idézni.
- Invito Piton cuccai!
A fiú korábban gondosan elrendezett holmija most kaotikus összevisszaságban landolt az utazóládában. Sirius ennek ellenére roppant elégedett volt az eredménnyel. Nem csoda: az ő ládájában is ugyanilyen siralmas állapotok uralkodtak.
Sirius elindult vissza az Expresszhez, Piton pedig zsörtölődve loholt a nyomában. (Nem mintha annyira ragaszkodott volna Blackhez, de a fiú segítségnyújtás címén, aljas módon elorozta a csomagját, és lebegtető-bűbájjal terelgette maga előtt.)
A roxfortosok megütközve bámulták a furcsa duót, és egymásra nézve megbizonyosodhattak róla, hogy nem a szemük káprázik. Felfoghatatlan! Sirius Black kihagy egy lehetőséget Pipogyusz kínzására? Ezzel a világ korábban sziklaszilárdnak hitt tartópillérei remegtek meg. (Ludo Bumfolt is hamarabb fogadott volna arra, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén hirtelen gondol egyet, és Adava helyett csokibékákat kezd osztogatni…)
Peter épp hevesen gesztikulálva mesélt valamit Jamesnek és Remusnak, de amikor meglátta Siriust Pitonnal közeledni, megakadt a mondat felénél, és bután eltátotta a száját.
Remus óvatos távolságtartással nézett a mardekárosra. - Piton!
- Lupin!
A kurta üdvözlés elég időt biztosított Peternek, hogy úgy-ahogy összeszedje magát. Leeresztette a kezeit, és a lehetőségekhez mérten értelmes arckifejezésbe kényszerítette a vonásait. - Piton!
- Pettigrew! – válaszolt Perselus ugyanolyan kimérten, mint az imént.
Remus makacsul hallgatott, és úgy tett, mintha keresne valakit a vonatnál tülekedő tömegben, Peter idegesen állt egyik lábáról a másikra, James tekintete pedig egyre jobban elkomorult. „Nem lesz ez így jó!" Mégis, mire számított? Maga se tudta. Na jó, Pitontól nagyjából erre, de a barátai! Természetesen nem várhatja el tőlük, hogy örömmel üdvözöljék a fiút, aki az előző találkozásukkor még az ellenségük volt, de… Egyelőre képtelen volt megmagyarázni, mit jelent ez a „de"?
- Remek! – kurjantott Sirius. Úgy tűnt, neki semmi sem szegheti kedvét. – Szálljunk fel!
Sirius percről-percre nyomasztóbbnak találta a szituációt. Persze, a többiek felé a kikezdhetetlen bizakodás álcáját mutatta, amin, büszkén állíthatta, még Jamesnek se sikerült átlátni. Bár, ha az anyját képes volt megtéveszteni, ez már igazán gyerekjáték. Otthon („Te édes!") volt alkalma gyakorolni a tettetés nemes művészetét: minden egyes estélyen, az összes kibírhatatlan, aranyvér-mániás vendég előtt, amíg harmadévesen fel nem vállalta a véleményét, és ki nem jelentette, mennyire megveti a Sötét Nagyúr nézeteit. Addig viszont más se ment, mint: „Hogyne, Mr. Lestrange, egyetértek. A muglik eltaposni való férgek." És a kedvence: „Anyám jól mondta, szégyent hoztam a családunkra azzal, hogy a Griffendélbe kerültem."
James könyörgő pillantásokat küldött Remus felé, aki mindent elkövetett, hogy ezt ne kelljen észrevennie. Végül megadta magát. - Sajnálom, ami a szüleiddel történt.
- Tényleg? – Piton hangsúlya semmi jót nem ígért.
- Hogy érzed magad? – szólt közbe Peter szinte cincogva.
- Össze vagyok törve – sziszegte a fiú.
Remus elég okos volt hozzá, hogy olvasson a jelekből, és megérezze a közelgő kitörést. - El is felejtettem mondani: Rómában beszereztem néhány rendkívül érdekes könyvet, igazi ritkaságok. Biztos hasznát vesszük majd a RAVASZ-okra való készülésben – váltott témát az utolsó pillanatban. – Képzeljétek csak el a vén vizsgáztatók arcát, mikor olyan bűbájokat hajtunk végre, amiket utoljára az ókorban alkalmaztak… - hadarta. (Pedig nem is volt az a felvágós fajta.)
- Holdsáp! – csóválta a fejét James szánakozva. – Egész mostanáig reménykedtünk, de úgy látszik a könyvmoly-kór nálad gyógyíthatatlan.
- Osztom nagyra becsült kollégám véleményét – csatlakozott Sirius. – Még sajnálatosabb, hogy a betegséged az utolsó stádiumba lépett. Menthetetlen.
- Talán a teljes megvonás segíthetne – tűnődött James.
- Nem túl drasztikus az? – merengett Sirius.
- Akárhogy is, nem mondhatunk le ilyen könnyedén szegény páciensről.
- Könnyedén? – visszhangozta Sirius döbbenten. – Idestova hat éve küzdünk érte, de hiába. Makacsul ellenáll.
- Nem érti meg, hogy mi csak a javát akarjuk…
- Örömmel nyugtázom, hogy nem jöttetek ki a gyakorlatból – szakította félbe őket Remus. (James és Sirius ültükben meghajoltak felé.) – De mindez kicsit hamisan cseng az újdonsült iskolaelső szájából.
- Az csak tévedés – legyintett James álszerényen.
- Nyilván – hagyta rá Remus mosolyogva.
- Ám ameddig ki nem tudódik, tovább növeli hódolóim egyébként is népes táborát…
Mintha csak erre a végszóra várt volna, karcsú, vörös hajú lány húzta el a kupé ajtaját. Végigfutatta rajtuk a tekintetét, és Perselus láttán egy pillanatra kérdőn szaladt fel a szemöldöke.
James olvadozva bámult Lilyre, amitől Piton gyomra háborogni kezdett, Lupin bosszúsan emelte a szemeit az égre, türelemért esedezve, Pettigrew pedig az ablak felé fordult, és rázkódott a visszafojtott nevetéstől. Sirius közben azt motyogta: „A másik betegem."
- Miben segíthetek, szerelmem? – érdeklődött James, szándéka szerint megnyerően.
Lily nem volt olyan hangulatban, hogy ezt értékelni tudja. (Tulajdonképpen soha, mióta a fiú utána koslatott.)
- Nem a tükörképeddel beszélsz, Potter – figyelmeztette.
James változtatott az eddigi laza testtartásán, és komolyabb hangon kérdezte újra: - Mit tehetünk érted, Evans?
- Gyere velem, és te is, Remus! – kérte a lány.
- Na de, Evans! – James cinkosan Lilyre kacsintott. – Szerintem rá semmi szükségünk.
Lily ökölbe szorította a kezeit, és a szeme dühösen megvillant. Erre még Peter is befejezte a vigyorgást, James viszont edzettebb volt annál, hogy egy ilyen apróság megfutamítsa.
- Mi a probléma? Talán félreértettelek?
Remus percek óta ácsorgott tétlenül, és mivel kezdte már nagyon unni, titokban drukkolt, hogy Lily tegye végre helyre a barátját, és induljanak.
- Prefektusi megbeszélés lesz, Potter, amire, mint iskolaelsőt téged is várnak. – Lekicsinylően húzta el a száját. – Utánaolvasok, van-e lehetőség megfosztani valakit a jelvénytől, mert ha igen, te rekordidőn belül erre a sorsra jutsz. Elárulom neked, az ilyen elismerést nem az esztelenségért osztogatják, márpedig te ahhoz is túl ostoba vagy, hogy rájöjj, mi vehetett rá, hogy szóba álljak veled.
- Azt hittem, a hirtelen fellángoló, olthatatlan szerelmed.
- Irántad?
James bólogatása kifejezte, hogy ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartaná.
- Nem, Potter. Ki kell, hogy ábrándítsalak. – Ezzel hasztalan próbálkozott évek óta. – Csakis a kötelességtudat. Remus később elmagyarázza, az mit jelent. – James nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Lily megelőzte. – Induljunk végre! – mondta sürgetően, és intett, hogy kövessék.
Remus boldogan, míg James enyhén fancsali képpel tett eleget a parancsnak.
Remus és James csendben baktattak Lily után, és kitartóan kerülgették a szembejövőket. Remus kihasználta, hogy emiatt egész közel kell mennie a barátjához, és fojtott hangon – hogy Lily ne hallja – megkérdezte: - Mi ez veletek meg Pitonnal?
James eltöprengett a válaszon, miközben eloldalaztak a büfésboszorkány és egymás lábát taposó, kiéhezett vásárlói mellett.
- Nem tudom – felelte végül.
- Barátság? – tapogatózott tovább Remus.
James tanácstalanul rántotta meg a vállát.
- Az is valami ősi varázslat volt, amit Mr. Potter használt rajtatok, nem? – szólalt meg Peter váratlanul, aztán rögtön visszavonulót fújt, mikor észrevette, Piton milyen csúnyán néz rá. – Holdsáp miatt jutott eszembe – morogta a cipőjének.
- Kicsit lassan kapcsolsz, Féregfark – jegyezte meg Sirius szurkálódva.
- Szeretnéd megtanulni? – Piton sötét szemei Peter reakcióját fürkészték.
- A leghatékonyabb eszköz a tapasztalat – biztosította a barátja.
Hátborzongató élményt jelentett, hogy Piton és Sirius majdnem úgy beszéltek, ahogy Tapmancs nem is olyan régen Jamesszel tette. Petert kiverte a hideg veríték.
- Mrs. Norris bizonyára örülne a társaságnak magányos, éjszakai sétái során. Vagy Frics. Elvégre nem foszthatunk meg az emberi szó vigaszától.
- Miért ne? – Piton úgy fixírozta Petert, mint egy különleges, aprítanivaló bájital-összetevőt. - Velem is ez történt.
Sirius egy pillanatra megmerevedett, aztán látta, hogy fellélegezhet. Peter túl zavart ahhoz, hogy felfogja, ezúttal nemcsak Piton szokásos gúnyolódásáról van szó. „Hát igen. Hamarosan el kell neki mondanunk, hogy ez a „piszok" mardekáros tud a törvénytelen üzelmeinkről." Kellemes kis csevej lesz…
- Hogy is volt az a bűbáj, Piton?
- Ter colligat per iussum – idézte a fiú készségesen. – De, ha jól tudom, aszerint kell variálni a szöveget, hogy hány személyre akarják alkalmazni…
(Még szép, hogy tudta. Gerald akciója, meg Sirius keserves következményekkel járó, önfejű ostobasága után minden, a Potter-házban fellelhető adatot összegyűjtött.)
- Remek. A te latintudásoddal ez nem lesz gond. – Sirius közelebb csúszott Pitonhoz, aztán kis híján rá is esett, mert a vonat döccenve megállt.
- Megérkeztünk – vigyorgott rájuk Peter megkönnyebbülten.
Piton szörnyen dühítette az a mindentudó („Naná, bizonyára folyamatosan kapta az információkat."), tipikus Potter-mosoly, amivel Dumbledore ajándékozta meg a vacsoránál. (Fogásonként átlag háromszor.) Igen, Potter. Most már visszafordíthatatlanul hozzájuk kötötte ezt az arckifejezést. (Teljesen mindegy, hogy Gerald leste-e el az igazgatótól, vagy fordítva, esetleg természetüktől fogva ennyire hasonszőrűek.)
Az csak rontott a hangulatán, hogy a Mardekár asztalánál egész este róla folyt a szó. (Gyanította, hogy a többi ház esetében sincs másként.) Ami még rosszabb: róla ÉS a griffendéles négyesről. Az évnyitó lakomán. Negatív csúcs. Eddig, ilyen szempontból, az ötödév alakult a legrosszabbul, és még akkor is kihúzta a második nap délelőttjéig. Az idióták láthatóan nem tudták kiheverni a sokkot, ami a King's Crosson érte őket. Rettenetesen megalázó volt a bimbózó barátságról, meg a Sötét Jegy árnyékában született új érzésekről szóló sületlenségeket, és agyatlan poénokat hallgatni.
A hálóterembe érve – ügyelt rá, hogy mindenkit megelőzzön -, első dolga volt összehúzni és varázslattal rögzíteni az ágy függönyét. Számított rá, hogy a többiek megpróbálják majd felébreszteni, de elhatározta, hogy akkor se reagál, ha egy mugli ágyút sütnek el a füle mellett. (A régi házban volt tévé, mert az apja ragaszkodott hozzá. Abban látott egyszer valami háborús filmet, és ebből tudta, hogy az ilyesmi viszonylag nagy zajjal jár.)
Mikor meghallotta a szobatársai vidám nevetgélését, ösztönösen összehúzta magát. Igen, alszik. Szálljanak le róla! Átfutott az agyán a gondolat, hogy milyen jó volna visszamenni Potterékhez. Megijedt, hogy ez talán a kezdődő elmebaj első tünete, de aztán megnyugtatta a tudat, hogy pusztán ésszerűségből vélekedik így: minden valamire való mardekáros a két rossz közül a kisebbiket választaná. (Csak épp mióta számít egy csapat griffendéles – Potter és Black! – a kisebbik rossznak?)
Sirius korábban nem hitte volna, hogy ez valaha is megtörténik, azt pedig főleg nem, hogy be is ismeri – ráadásul a szellemi képességei teljes birtokában -, de furcsának találta, hogy Piton nincs a közelében. Mindennek a tetejében még csak nem is kellemesen, hanem zavaróan furcsának. Túlzásnak tartotta azt állítani, hogy hiányolja a mardekárost, de ez a másik érzés is épp eléggé kikészítette. Régen létezett egy egészséges aránya a Piton által táplált ellenszenvnek, utálatnak, megvetésnek… amiben a pozitív dolgok a nullán álltak. De az egyensúly felborult, oly mértékben, hogy annak szintje már messze eltért az elfogadhatótól.
- Remus! – James várt egy darabig, de nem érkezett semmilyen reakció. – Remus!
- Jól van, reggel megcsinálom a bájitaltan házidat, csak most hagyj aludni – morogta a fiú félálomban.
- El kell, hogy keserítselek, haver. Iskolaelső vagyok, nem szorulok a segítségedre.
Remus hitetlenkedve felhorkant, de legalább már teljesen éber volt. – Mit akarsz? – Éber és nyűgös.
- Piton.
- Mi van vele? – kérdezte Remus türelmetlenül.
James nem merte sokáig húzni az időt, pedig nehéz volt erről beszélni. – Nem barátság. Még nem. – Rövid szünet után hozzátette: - Vagy ha az is, nem olyan, mint veletek.