Egy csendes kisváros utcáján, alkonyatkor a torkolattűz bántó villanása olyan idegenül hat, mint egy megmagyarázhatatlan természetfeletti jelenség. Közlekedési táblák, leparkolt autók, újságosbódék válnak a gépfegyverek eltévedt vagy célt tévesztett sorozatának martalékává. Az utca, ahol pár órával korábban emberek jöttek –mentek, ahol nyugodt tempóban haladt a forgalom, és ahol sokan megálltak megcsodálni a végtelenbe vesző óceánt, most olyan képet festett, mint a középkor legsötétebb csatatere. Állig felfegyverzett kommandósok automata gépfegyverekkel és a legújabb fegyvertechnika minden erejével egyetlen célpontra fókuszáltak. Ez a kilátástalan harc percek óta zajlott, és hiába a sokszoros túlerő, az utcát már beterítette egy tucat kommandós megcsonkított, vértócsába merült teste. A levegő megtelt a lőpor és a vér borzalmas, gyomorforgató szagával. Még a tapasztalt, sokat látott veterán parancsnok is rémült érthetetlenséggel nézte végig, ahogy legjobb embereit egy láthatatlan penge kettészeli és lefejezi, miközben a több tárnyi lőszer látszólag teljesen hatástalan arra a fiatal lányra, aki miatt a teljes osztagot riadóztatták. Amit a sok hivatásos kommandós egy egyszerű gyakorlatnak hitt, az átváltott életük legborzalmasabb élet-halál harcává. Hiába a professzionális, testi és mentális kiképzés, amin mindegyikőjük átesett, itt és most semmit nem ért. Mint egy vadállat, mely a halálfélelemtől megvadulva egyetlen fegyverét vadul használja a vélt és vagy csak remélt túlélés érdekében. Ám az igazi nagyvad, a célpont is az ereje végén jár…
Lucy egy utolsó, fájdalmas rugaszkodással egy, a csata hevében még éppen maradt szürke egyterű mögé vetette magát. A váratlan, villámgyors mozdulatnak köszönhetően pillanatnyi egérutat nyert, hiszen üldözői továbbra is azt a területet lőtték, ahonnan elugrott. A pár másodperces nyugalom alatt a menekülés kósza gondolata suhant át az agyán, de a testében felnyilalló ezernyi fájdalom, valamint a Marikoval történt csata során elvesztett szarva, ami kihatott az egyensúlyérzékére és két vektorának elvesztését okozta, mindezek pihenésre késztették a dicloniuslányt. Végignézett a testén, és fájdalmasan megvonaglott a látványtól. A rosszul vagy félig eltérített lövedékek hatására rózsaszín ruhája cafatokban lógott rajta, és teste tele volt csontig hatoló találatokkal, mély karcolásokkal, horzsolásokkal. A legsúlyosabb sérülése a bal combján lévő förtelmes lőtt seb, mely irtózatos fájdalmat okozott, és teljesen lelassította. Zord gondolat suhant át az agyán: itt a vége.
Hirtelen abbamaradt a lövések zaja. Csodálatos csend ülte meg a csatatérré változott utcát. Lucy könnyes szemmel a csillagos égre emelte tekintetét. Tudta, hogy élete legszebb napjait hagyta maga mögött, ha nem is ő, hanem a jobb, boldogabb, emberibb énje. Az egész életén át tartó fájdalom, szenvedés és magány után, ha rövid ideig is, de egy szerető család tagja lehetett. Annak ellenére, hogy…
Lucy erőtlenül felzokogott, de ezzel nagy hibát követett el. A csendben, feszülten figyelő katonák között éles parancsszó hangzott el, és egy pillanat alatt tűz alá vették a szürke egyterűt. A betört ablakok szilánkjai tovább sebezték Lucy testét, de az utolsó erejével, két vektorával felkapta a személyautót, és teljes erőből a hozzá legközelebb álló kommandós csapathoz vágta, mely során két katona a felismerhetetlenségig összeroncsolt testtel végezte a rommá tört autó alatt. A fedezék nélkül maradt Lucy-t újra tűz alá vették, aki sántikálva, vektoraival a lövéseket hárítva próbált fedezékbe vonulni. Ám egy újabb sikeres találat megpecsételte a sorsát. Egy jól eltalált lövés kettétörte jobb lába sípcsontját. Lucy velőtrázóan sikoltott, de végül, két épp keze és két vektora segítségével egy utolsót lendített magán, és bevetődött egy szemetes konténer mögé. A lábaiba nyilalló borzalmas fájdalom tudatta vele: vége a dalnak. Másodpercei vannak hátra. Szemei kápráztak és az ájulás kerülgette, de minden erejével azon volt, hogy eszméleténél maradjon. Bár egész életében állatként bántak vele, most mégis büszkén, emberként várta a halált. Bűnös volt, több tucat ember vére tapadt átkozott vektoraihoz, családokat tett tönkre ok nélkül, és ami a legborzasztóbb, hogy az egyetlen embertől, akit igazán szeretni tudott, elvette a szeretteit, és örök szomorúságba taszította. Nem érdemelt életet. Ennek tudatában, fájdalmával nem törődve, maradék vektoraira támaszkodva Lucy gépiesen felállt és szembefordult támadóival. Egy pillanatra farkasszemet nézett a sokszoros túlerővel. Sziszegő suhanás, metsző fájdalom és hangos reccsenés. Egy lövedék felsértette a fejbőrét, és telibe találta megmaradt szarvát. Lucy vakon és süketen esett hátra, de a földre érést már alig érezte. A szeme előtt megnyíló végtelen sötétségben egy arcképet vélt felfedezni. Egy arc, ami számára a világot jelenti. Kouta.
A fiú, akivel egy gyönyörű dallam hozta össze. A fiú, akitől egy sapkát kapott, hogy elrejtse szarvait. A fiú, aki élete legboldogabb napján elvitte egy állatkertbe. A fiú, akinek megölte a kishúgát és az édesapját. A fiú, aki évekkel később befogadta és otthont adott neki. A fiú, akibe szerelmes volt. A fiú, akinek csókjáért még egy ilyen borzalmas életet is érdemes volt leélni…
Az arckép lassan a semmibe veszett.
Nem látott és nem hallott többé.