Megjegyzés: Az Inuyasha és a karakterek nem az enyémek. Én csak írok. Semmi hasznom belőle, az élvezetet leszámítva.

Peremvidék

Prológus

A legelső, amit érzékelni tudott a fájdalmon kívül, a sötétség volt. Semerre nem látott semmit, és ez megrémítette. Mindig is jól látott, messzebbre, mint a többiek, hamarabb észrevette, amit észre kellett vennie. És most... semmi. Csak fájdalom, és sötét.

Sötét... rémítő sötét. Pedig sosem félt. Nem hogy a sötéttől; semmitől nem félt. Amíg együtt voltak mind, nem félt semmitől. Nem volt rá szüksége egyiküknek sem. Vagy legalábbis nem mutatták.

Ő valóban nem félt. Az egészet játéknak fogta fel, és az is volt.

De ez... ez most más volt.

És a fájdalom... Úgy érezte, hamarosan beleőrül, ha ez így folytatódik. Elmosódó tudatába kapaszkodott, hogy meg tudja őrizni a józan eszét. Nem értette, honnan jön ez a mértéktelen érzés. A legrosszabb a tehetetlensége volt, hogy nem tudott küzdeni ellene, nem volt mivel. Nem volt teste.

De ha nem volt teste, akkor hogyhogy mégis érezte a fájdalmat?

Érthetetlen volt az egész.

Egy idő után belenyugodott. Egy idő után mindenbe belenyugszik az ember. Csak hagyta, hadd sodródjon a semmiben, átadta magát a perzselő érzésnek is, hadd fájjon a Semmi. Úgy tűnik, ez a büntetése. Örökkévaló Semmi, Sötét, és Fajdalom.

Talán meg is érdemelte. Nem volt biztos benne. Az volt a véleménye, hogy ő csak élvezte az életét, és végig azt csinált, amit akart. Ez bűnnek számított...? Ki tudja. És különben is, kit érdekel.

Sodródott, zuhant, repült. Test nélkül. Mégis érezte, hogy nem egy helyben van, hogy tart valahová, de semmit nem látott, nem érzékelt. Elfogta az iszonyat, menekülni akart, de semmi nem ért véget, és semmi nem folytatódott. Nem történt semmi.

Fogalma sem volt róla, ez meddig tarthatott. Örökkének tűnt, és egy másodpercnél is kevesebbnek egyben. Lassanként elborította az érzés, hogy nem érez semmit.

Zuhanás, pörögve bele a semmibe... és fájdalom.

Aztán, amikor már nem bírta tovább a koponyájára belülről nehezedő nyomást, az kitört belőle. Felüvöltött.

És hirtelen, ahogy rádöbbent, hogy a kiáltás őbelőle jött, és ismét van szája, szeme, teste, fejjel előre kibucskázott a sötétből.

Kemény kőpadlóra érkezett összegömbölyödve, de nem eléggé összegömbölyödve. Hiába, a reflex nem minden, amikor a tér megszűnik létezni, akár ha egyetlen pillanatra is.

A feje a kőnek ütközött, és a homályos, épp csak kialakuló képet egy apró szobáról és egy gyertyáról elmosta a sötétség.

De ez a sötét már nem fájt.