Február
Februárban nem sírtunk. Egyetlen csepp könnyet sem ejtettünk, és ezért mondjuk azt, hogy igen, mi igenis erősek voltunk azokban az időkben, aztán rájövök, hogy ez hazugság. Én sírtam februárban. A párom zöld szemében nincs kétség, amikor bólintok, és rámosolygok, hogy igen, mi boldogok voltunk, amikor egymásba szerettünk, és nem is sejti, hogy mennyi hazugság van ebben a hat szóban.
Abban a februárban nem vették észre az emberek, hogy boldogtalan lettem volna – nem voltak nagy gondjaim. Húsz múltam, élveztem az életet, volt hol laknom, volt mit ennem, volt pénzem, és lassan féléve élveztem a szabadságot. Jól megvoltam. Nagyon szenvedtem.
Kínzott az a bizonyos viszonzatlan szerelem. Belebetegedtem – szenvedélybeteggé váltam, pótszerekre kaptam rá a hiányt pótolandó. Megnézem még néha a határidőnaplómat, és arra gondolok, hogy nem voltam sosem olyan erős, hogy azokat a napokat egyedül vészeljem át. Minden tervem semmivé vált. Szomorú történet, szomorú a vége, de nem is lehet más, csak én mosolygok rajta.
Látni azt, hogy az ember, akit szeretek, elvisz helyettem valaki mást egy rendezvényre, amin nekem lenne ott a helyem, és hogy ezt a személyt párjaként kezeli, akkora sebet hagyott bennem, hogy napokig hőbörögtem miatta.
Szombaton bulizni hívtak. Szombaton olyan ideges lettem, hogy elfogadtam a meghívást, és az alapozás első félórájában elittam legalább négy agysejtemet, aztán már nem zavartak annyira a dolgok. Na, ebben az állapotban találkoztam össze a párommal.
Nagyon boldog volt, hogy eljöttem a szülinapi partijára. Azt gondolta, hogy csak az ő meghívása miatt történt, és hogy azért iszom annyit, mert őt ünneplem – meghagytam ebben a tudatban, így legalább rám mosolygott, én pedig abból a mosolyból éltem.
Észrevettem, hogy itat engem, és hagytam neki – nagyon fájt az a sebem, és az alkohol fertőtlenít. Lemosott aznap este mindent a szívemről, kimosta a fejem, a szemem – elindította bennem a legősibb ösztönömet. Hazudtam.
Nagyon jól mulattunk – bárba vitt, ott még emberekkel találkoztunk, és nekik is nagyon örültünk. Arra gondoltam, hogy ő lesz ma az ember, aki fizeti nekem a köröket, és akinek hétfőn megadom a tartozásomat, ugyanolyan barát, mint a többi. Aztán valahogy nem úgy lett.
Megcsókolt. Nem tudom, mikor, miért, csak arra emlékszem, hogy megtette, és akkor felborult a világ. Vakuk villantak a szemembe, kezdett forogni velem a világ, pedig még messze nem kellett volna abban az állapotban lennem, de úgy döntöttem, ha ez van, legyen ez! Játsszuk így a játékot.
Bevittek a bárba, leültem az asztalhoz, a páromat elküldtem, hogy hozzon valami italt. Voltam éppen, tudatosítottam magamban, hogy jól kell lennem, az időről is meggyőződtem, aztán rájöttem, hogy ül mellettem valaki. Emlékszem a tekintetére, amikor felfedezte, hogy ül mellette valaki – félig volt csak részeg. Hatalmas pupillái voltak, jeges, kék tekintete. Hosszan néztük egymást. Cigit töltött, az én agyamban helyére kattant a kiléte, és gyorsan boldog születésnapot kívántam neki. Beszéltünk, csak úgy, egymáshoz, egymásnak, néztük egymást szemét, olyan lehetetlenül sokáig, hogy aznap azt gondoltam, hogy vele tudnék felejteni. El akartam varrni az elvarrásra váló szálakat az életemben, ezért hazamentem. A párom megcsókolt a megállóban. Emlékszem a vodka ízére. Hazaértem még éjfél előtt, leültem a székemre, és sírni kezdtem. Felhívtam az öcsémet. Beszélt hozzám, elmondta, hogy az élet szép, az emberek jók, és hogy aludjak, mert én is jól leszek majd. Azt mondta, eljön, amint tud, én pedig mindig hiszek az öcsémnek, és neki mindig igazat mondok.
Azóta rájöttem, hogy nem számít, mi történt – mert mi boldogok voltunk, amikor egymásba szerettünk, és csak én tudom, hogy ez nem így volt.
If I could give it all away
Would it come back to me someday?