Hamarosan leszáll az éj… Ennek ellenére Aragorn háborgó lelke nem talált nyugalmat, és tudta, hozzá hasonlóan érez az a maroknyi ember, aki túlélte az elmúlt órák poklát. Nem tudta, hány órája, hogy a rémálom elkezdődött, de azóta nem látott mást, mint Rohan embereinek pusztulását. Mindenki harcolt a gonosz ellen, fiatal fiúktól egészen az aggastyánokig, még akkor is, ha nem volt remény a túlélésre. Még akkor sem mertek igazán bízni, amikor a tündék végül mégis melléjük álltak, és Haldír vezetésével komoly erőt küldtek a megsegítésünkre.

Órák óta járta a csatamezőt, hátha még túlélőkre bukkan. Egyre kevesebb volt a remény, mégsem volt ereje bemenni a várba, és ott szembenézni a valódi veszteségükkel. Itt még úgy érezte, van értelme talpon maradni, még akkor is, ha a csatamezőt vér borítja, még akkor is, ha látja, hogy a túlélők halomba rakják az ork tetemek ezreit, hogy elégessék őket, a saját halottaikat pedig a várba viszik, hogy megadhassák nekik a végtisztességet.

Sóhajtva megállt, hogy körülnézzen, és ahogy az erőd fele tévedt a pillantása, látta, hogy valamin megcsillan a lemenő nap fénye. Messziről tünde páncélnak tűnt, és ahogy a vörös palástot is látta már körülötte, felismerte Haldírt. Egy pillanatra felrémlett benne, milyen öröm és remény ébredt a szívében, mikor a lórieni tünde és az általa vezetett csapat megérkezett a szurdokba. Az a Haldír, akit most látott, csak árnyéka volt alig egy nappal korábbi önmagának. A várfalnak támasztva a hátát mozdulatlanul ült, Aragorn inkább érezte, mint látta, hogy üveges szemmel mered maga elé. Idáig érezte a fájdalmát. Összeszorult a szíve, és vett egy reszketeg levegőt. Megértette, mit érez. Idehozta az embereit, a testvéreit, a barátait, és alig egy maroknyi kivételével valamennyit lemészárolták. Ezt neki… nekik… még nehezebb felfogni, mint az embereknek. Hisz a tündék halhatatlanok… el sem tudták képzelni ezt a pusztítást, mikor elindultak, hogy velük harcoljanak Szauron erői ellen.

Vérzett a szíve, ahogy elindult a barátja felé. Nem tudta, mit mondhatna neki, de azt tudta, hogy ilyenkor egy barát közelsége, egy kézszorítás, egy ölelés képes visszahozni valakit a valóságba, bármilyen mélyre is rántotta a sötétség.

Mikor odaért a tündéhez, leguggolt elé, és megfogta a kezét.

- Haldír…

A tünde néhány másodpercig még nem vett tudomást a jelenlétéről, de végül felnézett rá.

- Bátran harcoltál – szorította meg a kezét Aragorn. – Büszke vagyok rá, hogy a barátom vagy.

- Nincs mire büszkének lennünk, Estel – mondta Haldír, és lehunyta a szemét, hogy ne is lássa a borzalmat.

Aragorn újra megszorította a kezét, mire a tünde újra felnézett rá.

- Nem lett volna szabad így végezniük - sóhajtott.

- Megbántad, hogy mellénk álltatok? – kérdezte csendesen Aragorn.

- Estel… én bármikor az életemet adnám… a jóért vívott harcban – mondta Haldír, miközben lesütötte a szemét. – Mandos csarnokaiban nem vár ránk más, csak hideg, és sötétség… de én vállalom, ha ezzel segíthetek… neked. De az ő haláluk – nézett újra végig a pusztításon -, az én felelősségem. Jobban kellett volna vigyáznom rájuk.

- Haldír… önkéntesek voltak, akárcsak te. Nem te kényszerítetted őket ide, ahogy téged sem kényszerített senki, nem igaz?

Haldír megrázta a fejét. – Elrond úr, és Galadriel úrnő mindent eldöntöttek a fejünk felett. Ahogy mindig. Pedig ők biztosan látták előre, mi fog történni.

Aragorn döbbenten nézett a barátjára. Sosem hallotta még másként, mint imádattal és csodálattal beszélni az úrnőjéről, Lórien uralkodójáról, Galadriel úrnőről, aki a három legnagyobb tünde úr egyike volt. De ugyanakkor megértette az elkeseredettségét is, azok után, amit megéltek, és persze nagyon jól ismerte Elrondot, tudta, hogy a tünde tényleg hajlamos mások feje felett döntéseket hozni.

- Haldír, szükségünk volt rátok. A szurdok elbukott volna nélkületek. Ha nem vagytok itt, nem tartunk ki, amíg Gandalf megérkezik a segítséggel.

- Tudom – bólintott rá a tünde. – De megérte? Nézd! Az emberek még arra sem képesek, hogy az elesett harcosaimnak megadják azt a tisztességet, amit az ő embereiknek.

Aragorn meglepődve nézett körül, és látta, hogy a barátjának igaza van. Az elesett tündék holttesteit a várfalon kívülre gyűjtötték.

- Gondoskodom róla, hogy ne így legyen! – mondta határozottan.

- Hagyd! – rázta meg a fejét Haldír. – A parancs nem szül tiszteletet, sem hálát… sem barátságot. Emberek és tündék közt már… áthidalhatatlan a szakadék, tegyünk bármit. Látod, kétszáz emberem halála sem… volt elég, hogy elfeledjék, más fajhoz tartozunk. A tündék rég magukra hagyták az embereket a gonosz elleni harcban, és ezt sosem bocsátják meg nekünk. Majd én gondoskodom a halottainkról – mondta, de a végén elcsuklott a hangja. Lehunyta a szemét, és a tenyerébe temette az arcát. – Nem lett volna szabad idehoznom őket!

- Akkor miért tetted? – kérdezte Aragorn, ahogy letérdelt a másik elé, és szelíd erőszakkal elhúzta a kezét az arca elől.

- Mert itt akartam lenni… én itt akartam lenni!

- Ahogy ők is… barátom, tudom, hogy mit érzel most… én is rengeteg barátot, rengeteg hűséges embert veszítettem már ebben a harcban… én is nap mint nap felteszem a kérdést, vajon megéri?

- Az más – rázta meg a fejét a tünde.

- Miért? – kérdezte szelíden Aragorn. – Haldír… lehet, hogy ők csak néhány évtizedig élnek… de nekem ugyanúgy nincs jogom… sőt, éppen emiatt még annyira sincs jogom azt kérni tőlük, hogy kockáztassák az életüket ebben a… reménytelen háborúban – mondta a férfi, és most ő volt, aki lehajtotta a fejét.

- Amíg te vezeted ezt a háborút Estel, addig van remény – mondta Haldír, és a hangjába végre visszaköltözött némi élet. Aragorn fel is kapta a fejét rá, és a tünde ragyogó kék szemében csillogó hit és elszántság meglepte.

- Bár úgy lenne – csóválta meg a fejét Aragorn.

- Így van, Estel. Soha ne kételkedj ebben! És most… bocsáss meg, de… gondoskodnom kell az embereimről. A túlélőkről… és a halottakról – sóhajtott Haldír, majd mindketten felálltak, és a várkapu felé indultak.

- Segíthetek valamit? – kérdezte Aragorn, ahogy közeledtek.

- Nagyobb szükség van rád a sebesültek között. Tartsd észben, Estel, a király keze gyógyító kéz… használd!

- Nem vagyok király – rázta meg a fejét Aragorn. – Talán sosem leszek.

- Te vagy a gondori trón jogos örököse – fogta meg a karját a tünde. – És a szíved egy király szíve. És most menj, tegyük mindketten a dolgunkat! – mondta, és határozott léptekkel elindult a maroknyi életben maradt tünde íjász fele.

Aragorn továbbra is összefacsarodott szívvel nézett utána, de végül vett egy nagy levegőt, vetett még egy pillantást a csatamezőre, aztán bement a várba.

Aragorn úgy gondolta, megfogadja Haldír tanácsát, és megkeresi a sebesülteket, hátha ott még hasznossá teheti magát. Tudta, pihenni még úgysem lesz képes hosszú ideig, hisz benne tombol még a csata feszültsége, és persze ugyanúgy kínozta a veszteség miatti önvád, ahogy a barátját. Van joga kockára tenni emberek százainak, ezreinek életét? Egyértelműen nincs. De mi van a másik oldalon? Ha Sauron győz, az emberi faj elbukik, és lassan teljesen kihal. Akkor most mi a két rossz közül a kevésbé rossz megoldás?

Már közeledett a célja fele, mikor valaki a nevén szólította. Megfordult, és látta, hogy Legolas jön mögötte, alig néhány méterrel, egy idős, sebesült férfit támogat, akinek egy ork penge keresztülszúrta a lábát. Odalépett hozzájuk, hogy segítsen, de a figyelmét nem kerülte el barátja aggódó pillantása. Mivel nem voltak egyedül, Legolas tünde nyelven szólította meg.

- Merre jártál? Aggódtam érted.

- Odakint voltam – intett a fejével a kapu fele. – Túlélőket kerestem.

- Már mindenkit behoztunk, akiben volt egy leheletnyi élet – sóhajtott Legolas, de Aragorn azt is látta, hogy a tündét csupán azért nem taglózták le a történtek, mert szándékosan lefoglalta magát, hogy az agya még ne tudjon a veszteségen töprengeni.

- Hol segíthetek? – kérdezte Aragorn.

- Rengeteg a sebesült, a segítségedet mindenhol szívesen látják – mondta Legolas, miközben elérték a rögtönzött ispotályt, és a sebesültjüket óvatosan lefektették egy földre terített koszos pokrócra.

- Te megmondtad előre, hogy ez lesz – mondta csüggedten Aragorn. – Megmondtad előre, hogy mind meghalnak. Alig háromszázan, tízezer ellen… mészárlás volt, semmi más.

- Kétségbe estem. Sajnálom, barátom – tette a vállára a kezét Legolas. – Hinnem kellett volna benned, ahogy mindig hittem. Többé nem fordul elő.

- Ezúttal rossz utat választottam – fordult el Aragorn, de a tünde nem hagyta, hogy ellépjen mellőle.

- Ha nem így teszünk, Edoras elesik, és a háborút valószínűleg elveszítjük – mondta halkan Legolas. – Aragorn, az út, amin jársz, a helyes út, soha ne lépj le róla!

A férfi sóhajtott, és visszafordult a barátjához.

- Köszönöm, Legolas! Nélküled, most… én esnék kétségbe.

- Mindig itt vagyok, ha szükséged van rám – mondta a tünde, miközben áttetsző két szemét lesütötte, és lehajtotta a fejét.

- Ez az én szerencsém – szorította meg a barátja karját Aragorn. – De most… szükség van ránk – nézett körbe, de ahol csak egy talpalatnyi hely volt, sebesültek feküdtek, vagy ültek a hátukat a falnak döntve, a lelki és a fizikai fájdalom könnyekkel csíkozta az arcukat. Legolas rábólintott, és mindketten elvegyültek az emberek között, keresve azt a helyet, ahol a legtöbbet segíthetnek.

Jó pár órával később, odakint már lassan hajnalodott, mikor a legsúlyosabb sebesülteket ellátták, Aragorn arra riadt, hogy egy kéz óvatosan megérinti a vállát. Felnézett, és Legolas hihetetlenül kék szemével találkozott a pillantása. Megdobbant a szíve egy pillanatra, főleg, mikor a gyönyörű szemekben aggodalmat látott.

- Aragorn, pihenned kellene! – mondta Legolas.

- Még olyan sok a sebesült – fordult vissza a férfi ahhoz a fiatal fiúhoz, akinek a karján egymás alatt több csúnya, mély vágás is húzódott.

- Velük már boldogulnak a gyógyítók.

- Nem akarok most egyedül maradni, Legolas – váltott át tündére Aragorn. – Képtelen lennék… beleőrülnék… a képekbe. A múlt… és a jövő… képeibe.

- Veled maradok – ajánlotta Legolas, de aztán a saját merészségétől megijedve hozzátette – ha szükséged van rám.

- Mindig… szükségem van rád – mondta alig hallhatóan Aragorn, de tudta, a barátja éles fülével pontosan hallotta, amit mondott. Egy kicsit bele is pirult a mondatba, még szerencse, gondolta, hogy épp háttal térdel a tündének, így az nem láthatja a zavarát. De ugyanakkor igaz is volt, amit mondott. Nagyon sokszor Legolas jelenlétéből, a támogatásából, a megingathatatlan hitéből és kitartásából merített erőt, és ha a tünde sokat látott szép szemébe nézhetett, akkor ő is mindig tisztán látta maga előtt az utat.

- Akkor gyere! – szorította meg újra a vállát Legolas. – Keressünk egy helyet, ahol alhatunk, és… mossuk végre le magunkról az orkok vérét.

- Jövök – fejezte be Aragorn a fiú sebeinek kötözését, mondott még neki néhány bíztató szót, majd felállt, és Legolasszal együtt kisétáltak a szabadba.

A fürdőben persze nem találtak egy dézsa tiszta, meleg vizet, minden hordóban orkvértől fekete mocskos víz nézett vissza rájuk. Az elkeseredett arcukat látva egy fiatal lány megígérte nekik, hogy szerez nekik legalább egy vödör vizet, amiben valamennyire megmosakodhatnak, és elsietett.

Aragorn a falhoz támaszkodott, és máris elsüllyedt a gondolataiban. A tünde egy kis ideig nézte, majd összeszorult szívvel odalépett hozzá, és megérintette a karját.

- A fájdalmad mérhetetlen, Estel…

Aragorn fel sem akart nézni, de Legolas tünde létére olyan ritkán szólította őt tünde nevén, hogy erre felsandított rá, mire a szőke folytatta.

- Árad belőled a szenvedés és a bűntudat.

- Bocsáss meg, barátom… próbálok… uralkodni magamon – vett egy nagy levegőt Aragorn.

- Ne! – szorította meg a kezét Legolas. – Nem kell elrejtened az érzéseidet. Ha bárhogy… segíthetnék… én megtenném.

Ezúttal Aragorn volt, aki nem mert a másikra nézni, miközben válaszolt.

- A fényed elmondhatatlanul sokat segít.

Legolas szomorúan elmosolyodott. – Akkor veled maradok – szorította meg a barátja karját, mire Aragornt elöntötte az a jól megszokott melegség, ami mindig, ha Legolas megérintette őt.

- Köszönöm – nézett fel végre Aragorn, és egy alig látható, halvány, de hálás mosoly volt az arcán.

Közben a lány visszaért, és két vödör langyos vizet cipelt magával. A két férfi azonnal odalépett hozzá, hogy megszabadítsa a terhétől, és hálásan megköszönték a fáradozását. Tudták, hogy ez a kevés kis víz talán arra elég lesz, hogy a testüket megtisztítsák a vértől, de a lelküknek édeskevés lesz.

- Megsérültél – lépett oda Legolas Aragornhoz, mikor az levette az ingét, és láthatóvá vált az oldalán lévő nem túl veszélyes, de azért mély vágás.

- Semmiség – rázta meg a fejét a férfi, és hogy elterelje a barátja figyelmét, gyorsan mosakodni kezdett.

Jó idő kellett nekik, mire a bőrükre száradt bűzös ork vért lesikálták magukról, és a víztől Aragorn sebe újra vérezni kezdett.

- Engedd, hogy bekössem! – lépett oda hozzá újra Legolas. Mikor a másik tiltakozni akart, megfogta a kezét. – Annyi sok sebesültet elláttál ma éjjel… most engedd, hogy én is megtegyem veled!

Aragorn végül sóhajtva beleegyezett, így visszasétáltak a gyógyítókhoz, és rezzenéstelen arccal tűrte, hogy a tünde bekösse a sebét. Néhány perccel később kiléptek újra a szabadba, és éppen beleütköztek Gamlingba, Theoden király személyi testőrébe.

- Gamling, van valahol egy csendes hely most a várban?

- Uram, megbocsáss, de a vár tele van a sebesültekkel, és ahova nem jutott belőlük, ott síró özvegyek és árvák gyászolják elvesztett szeretteiket. Talán csak az istállókban, a lovak között lelhettek most nyugalmat.

A két férfi összenézett, és egyként bólintottak rá a javaslatra.

- Merre? – kérdezte Aragorn, és Gamling fáradtan útbaigazította őket.

Alig negyed órával később Aragorn és Legolas beléptek az istállóba, és behúzták maguk mögött az ajtót. A csend, a látszólagos háborítatlanság azonnal gyógyító esszenciaként fogta körül őket. Az ott lévő néhány ló a többnapos erőltetett vándorlástól még mindig fáradtan emelte fel a fejét, de aztán visszasüllyedtek a csendes apátiába, amiből a váratlan érkezők felriasztották őket. Tűnődve sétáltak beljebb, meg-megsimogatták egy-egy kíváncsi ló pofáját, míg a helyiség végében friss, illatos szalmakupacra találtak.

- A királyi nyoszolya – tűnt fel egy elkínzott félmosoly Aragorn arcán.

- Csak képzeld köré a baldachint – sandított rá Legolas, mire mindketten elmosolyodtak, de csak egy pillanatra.

- Tényleg velem maradsz? – nézett Aragorn bizonytalanul a barátjára.

- Igen – bólintott rá egyszerűen Legolas. – Őrzöm az álmod.

- Neked is pihenned kell – kapta fel a fejét Aragorn.

- Igen, fogok is – nyugtatta meg Legolas. – Feküdjünk le, és…

- És legalább néhány órára próbáljuk elfelejteni, ami történt?

- Igen.

Aragorn csak megrázta a fejét, és miután kissé szétterítette a szalmát, leült.

- Képtelen vagyok…

Legolas odasétált elé, és leguggolt. – A fényem majd távol tartja az árnyakat – mondta halkan, mire Aragorn megfogta a kezét, odahúzta maga mellé, és elheveredtek a szalmán.

- Aludj! – súgta Legolas a másiknak, mire Aragorn egy sóhajjal lehunyta a szemét, és mire felötlött volna benne az ellenkezés, már magával is ragadta az álom.

Legolas csak nézte a férfit, ahogy alszik, majd felénken megcirógatta az arcát. Fájt a szíve érte, és elmondhatatlanul féltette. Az az üresség, amit ma többször is látott a férfi szemében, megrémítette. Bármit megtett volna érte… a Vándor volt az élete értelme jó ideje már. Már azelőtt is, hogy a szövetség elindult volna kétes kimenetelű útjára Elrond házából. Fogalma sem volt, mikor szeretett bele. Sokszor találkoztak Völgyzugolyban, mikor Aragorn ott nevelkedett, és Lórienben is. Legolas, mint Thranduil király fia sokszor vitte apja üzeneteit a legkülönbözőbb tünde birodalmakba, és hol itt, hol ott összetalálkozott Aragornnal. De a férfi akkor Arwenhez tartozott, így ő csak a távolból figyelhette… Most viszont Arwen elhajózott… az apja szigorúan elküldte… és Aragorn egyedül van. Olyan szívfájdítóan egyedül. Legolas bármit megtett volna, hogy enyhítse ezt a magányt, és hogy könnyítsen azon a terhen, amit a sors Aragornra mért. Ezért is volt mellette, mióta újra elkezdődött a háború.

Akkor azonban csak nézte, cirógatta a haját, és ahogy azt ígérte neki, őrizte az álmát, ami talán enyhülést hoz az átélt tébolyból. A tünde pontosan tudta, hogy ez az alvás nem csak a testnek hoz gyógyulást, de talán a léleknek is.

Nem tudta, Aragorn mit érez iránta, és nem is volt fontos. Tudta, amíg a férfinak szüksége lesz rá, mint barátra, mint harcostársra, mint akármire… ő mellette lesz. Sokszor tűnődött azon, hogy fel kellene fednie az érzéseit a barátja előtt, hisz eleshetnek bármelyik csatában, és akkor örökre magával viszi ezt a titkot Mandosba, de mindig visszarettent. Aragorn küldetése sokkal fontosabb, mint hogy ilyen kis apróságokkal foglalkozzon, mint az ő szívfájdalma. Egyszerűen csak próbált segíteni, ahol tudott. Most éppen azzal, hogy őrzi a férfi álmát.

Mindeközben Haldír visszatelepedett a várfal tövébe, pontosan ugyanoda, ahol estefele Aragorn rátalált. Kegyetlen éjszakája volt, még a csata után megmaradt kevéske kis életerejét is kiszívta. Elképzelhetetlenül nehéz volt a néhány túlélő testvére szemébe nézni, még akkor is, ha tudta, nem vádolják őt semmivel. Ennek ellenére látta a szemükben az üresség mögött megbúvó fájdalmat, értetlenséget, a hatalmas veszteséget. Nem tudott mit nekik mondani. Nem voltak szavak, amik vigaszt jelenthettek volna. A halál nem része egy tünde életének, és amikor mégis szembe kell néznie vele, letaglózza a fájdalom.

Sokáig vitáztak azon, mihez kezdjenek az elesettekkel. Néhányan ragaszkodtak hozzá, hogy vigyék haza őket, és ott adják meg nekik a végtisztességet, de Lórien messze van… több napba került, míg ideértek, és így, súlyos terhekkel megpakolva még sokkal több napba kerülne visszaérni. Végül mindannyian belátták, hogy itt kell végső búcsút venniük az elesettektől. Rögtönöztek egy szertartást, aminek keretében elégették a testeket, de a szívük szemernyit sem lett könnyebb.

Ahogy pirkadt az ég alja, Haldír biztonságba helyezte az embereit, hogy pihenjenek egy keveset, ő maga pedig visszatért arra a hatalmas kődarabra, amin este is ücsörgött, megpróbálva szembenézni a történtekkel. Most egy pillanatra felnézett a feje fölé, és megállapította, hogy a bástya egy darabja szakadt le a magasból, bizonyára az ork hajítógépek áldásos tevékenységének köszönhetően.

Aztán visszaült, és újra elmerült a gondolataiban.

Ha tudta volna, hogy ez lesz… esze ágában sem lett volna idevezetni Lórien nemes gyermekeit. A Valák kegyelmére… hisz a csapat negyedrészét sem viheti haza. De mégis… mit tehetett volna, hogy megmentse őket? Harcoltak… mindannyian. Becsülettel, büszkén, bátran. A régi szövetség emlékére, ami hajdan volt, emberek és tündék közt. Talán utoljára. Holnap hazaküldi őket. Menjenek, meneküljenek… hajózzanak el nyugatra, amint tehetik. Tovább nem kockáztathatja a testvérei életét, határozta el egy sóhajjal.

Aztán a gondolatai Estel felé keveredtek. Fájdalmasan összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott az az ölelés, amivel a férfi fogadta, mikor megérkeztek. Csodálatos érzés volt, bár a tündék között nem volt szokásban ez a fajta üdvözlési mód, Esteltől elviselte, sőt… kifejezetten jólesett neki. Ahogy érezte az erejét, az örömét, a teste melegét… elmondhatatlan érzés volt. Ő maga csak ezért, Estel miatt vállalta ezt az őrült küldetést. Itt akart lenni, hogy segítsen neki, bár fogalma nem volt, mit tehetne, azon kívül, hogy ő is az életét adja ezért az őrületért, ahelyett, hogy szépen felülne egy hajóra, elvitorlázna Valinorba, és az örökkévalóságra elfeledné Középföldét.

De ő képtelen volt elmenni. Nem addig, amíg Estelnek minden segítségre szüksége van, hogy megmentse a világát. Mikor utoljára találkoztak Estellel, segítséget kérni jöttek Lórienbe, és Mithrandír halálhírét hozták, ami fájdalmas gyászba borította az Aranyerdőt. Sokáig figyelte akkor Estelt, és tudta, hogy a gyász sötét óráiban csak az ő ereje adhat erőt a többieknek, a szövetség még megmaradt tagjainak, hogy teljesíthessék a küldetésüket. Szeretett volna már akkor velük tartani, de nem hagyhatta el az őrhelyét Lórien határán. Az ő küldetése ez volt, védeni a birodalmat.

Mikor azonban az úrnője önkénteseket kért, akik segítenek az embereknek a harcban, elsőként jelentkezett, mert tudta, hogy Estelnek minden segítségre szüksége van. És mert a távozásuk után olyan nehéz szívvel gondolt Estelre. Aggódott érte… kimondhatatlanul. Sok éjszakai őrségben csak ült egy fa ágán, és a férfit látta maga előtt. A nemes arcélét, az acélszürke szemét, az olyan ritkán látható, elbűvölő mosolyát. Roppant nehezére esett belátni, de egy idő után kénytelen volt beismerni, hogy beleszeretett egy emberbe. Sosem gondolta, hogy vele ez megtörténhet… hisz Estel halandó, még akkor is, ha dúnadan, így legalább háromszor annyi ideig él, mint egy egyszerű ember. A tündékre nem volt jellemző, hogy egy emberrel essenek szerelembe, bár nem volt példa nélküli, tekintve mondjuk Elrond úr példáját, aki maga is féltünde.

Haldír sóhajtva megcsóválta a fejét, és nézte a felkelő napot. Vörösen virradt a hajnal, ami még mindig jelezte a korábbi vérontást, de az elkövetkező idő szemernyit sem tűnt könnyebbnek. Sóhajtva felállt, és besétált az erődbe, hogy megkeresse az embereit, és közölje velük a döntését.