Mikor aznap reggel bejöttem dolgozni, nem éreztem magamban azt az elsöprő lelkesedést, amit úgy általában szoktam. Úgy éreztem, egy végtelenül hosszú, és nehéz nap vár rám. Igaz, ez szinte minden napról elmondható volt, hisz bármennyire is szeretem a munkámat, és bármilyen lelkiismeretesen végzem is, be kell vallanom, nem könnyű. Beteg emberekkel foglalkozni sohasem könnyű, még akkor sem, ha az ember ezt tekinti életcéljának, hivatásának. Főleg nem olyan betegek esetében, akiknek jó része nem tudja, vagy nem akarja elfogadni, hogy beteg, és a mentálisan beteg emberek jó része sajnos ilyen. Szerencsére nálunk nem igazán jellemzőek az olyan esetek, akik ön- vagy közveszélyesek, de lelkileg még így is megterhelő a munka, amit végzünk.
Na de nem a munkámról akartam panaszkodni. A betegeink többsége huszonnégy órás odafigyelést igényel, így reggel, miután átöltöztem, belevetettem magam a munkába, és néhány perccel később már el is feledkeztem arról, hogy nem sokkal korábban még némi fásultsággal a lelkemben léptem be a kapun.
A nap nagy része gyorsan eltelt. Késő délután volt, mikor a földszinti nővérpultnál álltam, és elmerültem a legújabb betegünk gyógyszerezési előírásaiban. Annyira elmerültem benne, hogy észre sem vettem, mikor lépett oda hozzám valaki.
- Bocsánat…
Nem vagyok túlságosan ijedős típus, de olyan váratlanul ért, és olyan közel szólalt meg a hangja, hogy összerezzentem, sőt, talán még fel is sikoltottam.
- Nem akartam megijeszteni - kezdett gyorsan mentegetőzni egy némileg ismerősnek tűnő hang, de mivel nekem remegett a lábam, a nővérpultba kapaszkodva próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem, és lecsillapítani a dübörgő szívverésemet. - Jól van? Sajnálom, hogy így megijesztettem…
- Csak egy perc - vettem még egy nagy levegőt, és felnéztem. Egy megkönnyebbült mosollyal nyugtáztam, hogy a mumus az egyik kedves betegem fia. - Dr. Reid! Nem is tudtam, hogy itt van. Mit tehetek önért?
- Az igazság az, hogy nem találom anyámat. Nincs a szobájában, sem a társalgóban - nézett rám tanácstalanul a srác, aki alig két évvel lehetett idősebb nálam. Mégis volt benne valami, ami miatt fintorognom kellett, ha azt a szót akartam használni rá, hogy srác. Volt benne valami… különleges.
Többször is láttam már, mikor látogatóba jött az édesanyjához, és mindig egy halvány, tűnődő mosollyal néztem utána. Nemcsak azért, mert jóképűnek tartottam, de mindenkit levett a lábáról az udvarias viselkedésével, a műveltséget sugalló szavaival. Pedig nem sokat beszélt, szinte csak a legszükségesebbeket, talán csak Diana orvosával beszélt néhány mondatnál többet, és mégis…
- Áh, akkor bizonyára az édesanyja is kint van a kertben - próbáltam visszatérni a valóságba, de a meleg, barna szemek kereszttüzében ez nem volt könnyű. - Tudja az elmúlt esős napok után jó néhány beteg vágyott már egy kis levegőre, és akinek engedélyezve van, az eltölthet egy kis időt a szabad levegőn. Az édesanyja pedig kifejezetten szeret a fák alatt ülve olvasgatni, és… khm… készülni a következő előadására.
- Értem - mosolyodott el. - Segítene…
- Természetesen - bólintottam rá. - Jöjjön, elkísérem!
- Az nagyszerű lenne - mosolygott hálásan, így kiléptünk az épületből a parkba.
- Az édesanyja biztosan nagyon fog örülni, hogy meglátogatja - próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele. Magam sem tudtam, miért, talán csak azért, hogy hallhassam a hangját, ami az előbb megijesztett, de aztán utána, ahogy mentegetőzött, mintha megnyugtatóan hatott volna a felzaklatott lelkemre.
- Igen - sóhajtott. - Sajnos nem tudok olyan gyakran jönni, mint szeretnék - mondta elhúzva a száját.
- Az édesanyja említette, hogy ön az FBI-nak dolgozik.
- Igen - válaszolt kurtán, és úgy tűnt, nem igazán akar erről beszélni.
- Akkor valóban nagyon elfoglalt lehet.
- Mondjuk inkább azt, hogy mások osztják be az időmet - mosolyodott el újra.
- A rosszfiúk?
- Igen, a rosszfiúk - sandított rám egy nehezen értelmezhető félmosollyal.
- Nem lehet könnyű - néztem rá kíváncsian.
- Láttam már ezt-azt - komolyodott el. - De munkaidőn kívül nem szeretek ezekre gondolni.
- Nem akartam elrontani a kedvét - néztem rá ezúttal bocsánatkérőn. - Csak az jutott eszembe, hogy én biztosan nem bírnám. Néhány nap alatt beleőrülnék és visszakerülnék ide… csak a másik oldalra.
Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy érezzem, egy pillanatra megfeszül mellettem, és már tudtam, hogy rosszat szóltam. Érthetetlen módon összeugrott a gyomrom, ahogy arra gondoltam, hogy most mit gondolhat rólam.
- Én nem úgy értettem - kezdtem ezúttal én mentegetőzni. - Sajnálom…
- Semmi gond - rázta meg a fejét, de az iménti hangulata tovatűnt, és mintha bezárkózott volna.
- De én nem akartam…
- Tudom - állt meg hirtelen, és összehúzott szemöldökkel nézett rám. - Higgye el, én is ugyanilyen személytelenül tudok beszélni a sorozatgyilkosok áldozatairól. Ez a munkám. Magának pedig ez a hely itt.
Lehajtottam a fejem, és a továbbiakban szótlanul mentünk tovább, míg meg nem pillantottam az egyik padon Dianát.
- Ott az édesanyja.
Követte a pillantásomat, majd szó nélkül magamra hagyott.
Sóhajtva néztem, ahogy odamegy az anyjához, és üdvözlik egymást, de aztán magukra hagytam őket. A visszaúton is rajtuk tűnődtem. Olyan ritkán jön látogatóba, de olyankor mégis azt látom a szemében, hogy mennyire szereti az édesanyját. Ennek ellenére falakat érzek körülötte. Minden esetben próbál felkészülni mindenre, ami megtörténhet, felvértezni magát azok ellen a jelenetek ellen, amiket a múltban látott, és sosem fog elfelejteni. És ha a ritka látogatásai véletlenül egybeesnek Diana egy rossz napjával, olyankor még jobban bezárkózik, és végtelen szomorúsággal a szemében távozik.
És most még én is beszóltam neki, csóváltam meg a fejem. Tudtam, éreztem, hogy milyen rosszul esett neki a megjegyzésem, ezért jól leteremtem magam. Itt egy ilyen fantasztikus pasi, és én képes vagyok már a harmadik mondatommal örökre elvágni magam előtte. Gyönyörű. De végül is, nem is tudom, mit vártam magamtól. Sosem csináltam ezt jobban. Mindig, mindenki előtt csak lejáratom magam. De mégis… ez akkor más volt. Elmondhatatlan bűntudatom volt miatta.
Ahogy visszaértem az épületbe, eltűnődtem. Azon, hogy most két dolgot tehetnék. Az egyik, hogy a falba verem a fejem, amiért ilyen hülye voltam, és akkor rövid úton egy ágyhoz kötözve találnám magam egy harmadik emeleti kórteremben, vagy pedig belevetem magam a munkába. És mivel számomra mindig is a munka volt a legjobb terápia, inkább az étkezőbe siettem, hogy segítsek a vacsora előkészületeiben.
Hatkor érkezett a váltás, ezután elsiettem átöltözni. Csak ekkor jut eszembe újra, ami történt. Ahogy vártam, a munka, mint mindig, ezúttal is sikerrel terelte el a figyelmem a hétköznapi gondokról, de aztán, ahogy felszabadult az agyam a gyógyszeradagolás felelősségteljes feladata alól, újra visszakanyarodott a történtekre. Csak sóhajtottam, és megcsóváltam a fejem. Ennek már mindegy, ezt elszúrtad, rögzítettem magamban a tényt, és egy újabb sóhajjal kifele indultam az épületből.
Mikor azonban kiléptem az ajtón, láttam, hogy Dr. Reid alig tizenöt méterrel jár előttem az úton. Ezt a lehetőséget nem hagyhattam ki.
- Dr. Reid! - kiáltottam utána. Megfordult, és ahogy rám nézett sóhajtott, de ennek ellenére utána siettem. - Szeretnék bocsánatot kérni! Én… szeretném, ha tudná, hogy nem vagyok ilyen… tiszteletlen és… érzéketlen.
- Tudom - bólintott rá. - Én is túlreagáltam. Én is tartozom egy bocsánatkéréssel.
- Akkor tiszta lappal indulunk? - néztem rá egy reménykedő sóhajjal, mire elmosolyodott.
- Legyen - adta meg magát, és a kerítés fele indultunk. - Anyám látta, hogy maga kísért el. És azt mondta, maga a kedvence.
Értetlenül nézhettem rá, mert kiegészítette a mondatát.
- Az ápolónők közül. Azt mondta, mindig figyelmes és törődik vele.
- Kedvelem az édesanyját, csodálatos asszony - tűnődtem el én is. - És ezt nem csak azért mondom, mert az édesanyja. Nagyon kedves, és… tudja, mit szeretek a legjobban?
- Mit? - nézett rám kíváncsian.
- Mikor verset mond - mosolyodtam el, és az ő arcán is feltűnt egy szomorkás mosoly. - Én nem is értem, hogy… mindegy, nem számít - hagytam félbe hirtelen a mondatot, mielőtt még megint beletaposok a lelkébe.
- Mit nem ért?
- Nem számít - ráztam meg a fejem tiltakozva.
- De igen. Mondja el, ha már belekezdett - erősködött.
- Hát jó, de… megint haragudni fog - sandítottam rá, de csak egy felvont szemöldökkel reagált. - Szóval… azon szoktam eltűnődni… hogy milyen hihetetlen ez az egész. Ha azt kérdezném meg az édesanyjától, mit evett reggelire…
- Valószínűleg nem tudná megmondani - fejezte be helyettem a mondatot lehajtott fejjel.
- Igen. De máskor meg több oldalas verseket mond el hibátlanul.
- Ez azért van - mondta, miközben megköszörülte a torkát és elfordult tőlem -, mert az agyunk máshol tárolja a rövid távú emlékeket, és a személyes emlékeket, mint azokat, amiket memorizálás útján rögzítettünk. És az ilyen dolgok felidézése segít visszanyerni az egyensúlyát. Az ilyen emlékekbe kapaszkodik, mint egy fuldokló, mikor észreveszi magán a kognitiv képességek romlását, ami… ha egyáltalán tudatosul, akkor meglehetősen ijesztő lehet.
Gépiesen mondta mindezeket, de az, hogy közben hátat fordított nekem, valahol azt jelezte, hogy bár tud ezekről a dolgokról, nem tud, vagy nem akar szembenézni vele.
- Értem - sóhajtottam közelebb lépve hozzá. - De… nem akartam megint elrontani a kedvét…
- Máskor sem szoktam túl jókedvűen elmenni innen - pillantott vissza az épületre, majd vett egy nagy levegőt. - De… most már mennem kell - sóhajtott, így újra elindultunk.
- Munkaügyben van a városban? - kérdeztem, miközben kijelentkezett a portán.
- Igen - bólintott rá.
- Akkor szerencsés, hogy el tudott szabadulni.
- A helyzet az, hogy megrekedtünk az ügyben. Míg nem találunk újabb bizonyítékot, addig nem tudunk kimozdulni a holtpontról. Agyalni pedig a metrón ülve is tudok, hisz itt peregnek a szemem előtt a fotók, a helyszínek és a többi bizonyíték - vonta meg a vállát.
- Metróval van? - néztem rá csodálkozva. - Ha gondolja, szívesen elviszem.
- A város másik végében lévő rendőrőrsön van a főhadiszállásunk. Nem kell miattam bejárnia az egész várost - rázta meg a fejét.
- De én nagyon szívesen elvinném - mosolyogtam rá kihívóan.
- Jól van, legyen - adta meg magát.
Elnevettem magam, de belül olyan boldog voltam, mintha valami óriási ajándékot kaptam volna.
- Erre - fordulok jobbra. - Itt parkolok a kerítés túlsó oldalán a kis utcában.
Beültünk a kocsiba, és a mondott cím fele indultam, miközben azon törtem a fejem, miről is kellene beszélgetnünk.
- Szabad? - pillantott rám a CD lejátszóra mutatva, mielőtt még bármit kitalálhattam volna.
- Ha gondolja - húztam el a számat, mert a kollégáim, ha néha velem utaznak, mindig cikizni szoktak a zenei ízlésemért.
- Szereti a jazzt? - nézett rám, ahogy megszólalt a zene. Ahogy rápillantottam, csodák csodájára nem rosszallást láttam az arcán, inkább kellemes meglepetést.
- Igen - vallottam be. - Bár inkább a blues a kedvencem, de jazzt is szívesen hallgatok.
- Akkor ugyanolyan ritka madár, mint én - mosolygott maga elé.
Menet közben váltottunk néhány szót a zenéről, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy az esti dugó kellős közepén állunk, és se előre, se hátra nincs menekülési lehetőség.
- Most nagyon utál? - sandítottam rá egy grimasszal, miután öt perc alatt talán három métert haladtunk. - Metróval már félúton lenne.
- Nem - rázta meg a fejét. - A fizikai mozdulatlanság hatékonyabb agymunkára késztet. Ez egy érdekes dolog, tudja? Ha az ember teste mozdulatlanságra van kényszerítve, a gondolkodása tisztábbá, hatékonyabbá válik. És a zene is segít.
- Szóval agyban dolgozik? - néztem rá kíváncsian.
- Nem, nem, és csak… ha üres pillanataim vannak, ki kell őket töltenem valamivel. De ha mesél valamit, akkor kis időre megkímél a véres képektől.
- Rendben - bólintottam rá tűnődve, hogy mivel is terelhetném el a figyelmét. - Nos… Tudja melyik a kedvencem?
Ezúttal ő nézett rám értetlenül, és be kellett látnom a kérdés valóban nehezen értelmezhető így.
- Az édesanyja által szavalt versek közül - egészítettem ki.
- Melyik?
- A Shalott hölgye.
Dr. Reid tekintete egy pillanatra elhomályosult, talán visszarepült egy olyan időbe, mikor az édesanya neki szavalta ezt a verset, de aztán halkan belekezdett.
Kinek kezén csak egyre jár
egy bűvös színpompás fonál.
S reá úgy átkok átka vár,
ha arra pillant, merre áll
Camelot városa.
S számára átka rejtelem,
imígy csupán a szőttesen
serénykedik szép csöndesen
Shalott kisasszonya.
Sóhajtott, majd abbahagyta, pedig a vers jó hosszú, s ő csupán a közepéből emelt ki egy versszakot.
- Gyönyörű vers - sóhajtottam.
- És szomorú - nézett félre.
- Igen, de… mégis szeretem.
- Én is szerettem - bólintott rá, és vett egy nagy levegőt, hogy fojtassa, de megcsörren a mobilja. Csak rápillantott, és sóhajtott. - Mennem kell. Tudom, hogy segíteni szeretett volna, de…
- Menjen csak - adtam be a derekam, belátva, hogy én még vagy egy óráig nem fogok onnan szabadulni. - Arra, úgy százötven méterre talál egy metrólejárót - mutattam neki az irányt.
- Köszönöm! A városban nőttem fel… jól ismerem.
- Dr. Reid! - szóltam utána, miközben már szállt volna ki. - Holnap is bejön az édesanyjához?
- Ez sajnos nem rajtam múlik - mondta, miközben kiszállt, de még visszahajolt. - Sosem tudok olyan sűrűn jönni, mint szeretnék. De megpróbálok.
- Akkor, viszlát holnap!
Még biccentett, becsukta az ajtót, én pedig néztem, ahogy karcsú, magas alakja cikázik az autók között, majd a járdára lépve eltűnik a tömegben.
Végignéztem az előttem és mögöttem hömpölygő autótengeren, és megcsóváltam a fejem. Lekapcsoltam a zenét, és önkéntelenül kezdtem el mondani magamban a verset. Az elejét Diana hangján hallottam, aztán azt az egy versszakot mintha Dr. Reid mondta volna, aztán újra az édesanyja. Aztán újra rajta kezdtem el gondolkodni. Dr. Reid… Spencer… ritka név… kissé régimódi… mégis, hozzá illik. Vagy csak azért tetszik, mert vele kapcsolatos? Elnevettem magam, figyelmeztettem a lelkemben lakó romantikus fruskát arra, hogy talán még holnap látom, aztán legközelebb talán karácsonykor, ha egyáltalán akkor lesz ideje átrepülni a fél világon, és különben is… biztosan kisebb gondja is nagyobb, mint észrevenni azt, hogy én a világon vagyok. Végül ebbe a pesszimista gondolatba beletörődve az első mellékutcán át megszöktem, és hazahajtottam.