Kuchiki Byakuya története ~ :3

1. Fejezet - A huncut betolakodó, egy álom a régúltból

Egy szép Tavaszi reggelen az ifjú Kuchiki ház örököse szaladt ki a nagy házból. Titkos kedvenc helyére igyekezett ami tavasszal volt a leggyönyörűbb, hogy miért?!

Az ijfú kuchiki szeretett elgondolkodni a virágzó cseresznyefák egész hadában. Azt a helyet még egykor az édesapja mutatta meg neki. Azóta, minden egyes tavaszi reggelen oda szökik ki nagyapja szigorú "kezei közül". Gondolataiban is csak az volt hogy minél gyorsabban odaérjen, hiszen annál több időt tud ott eltölteni.

Mikor odaért a cseresnyefa sorokhoz egy kislányt pillantott meg. Nagyon meglepődött, hiszen már jó ideje járt erre a helyre, de egyszer se volt hivatlan vendége. Hogy kerül ide ez lány?! - gondolta magában és szépen lassan elindult a lány felé.

Jobban szemügyre véve a hivatlan vendéget, hosszú vörös haja volt és egy igen csak vörös ám de szakadt kimonot viselt, Byakuya egyből tudta, ez a kislány nem a városból való.

A hivatlan vendég megfordult mikor észrevette hogy Byakuya közeledik felé, ő szintén csodálkozva nézett rá, de nem futott el előle, koránt sem. Szépen kivárta mígnem kellő távolságba kerültek.
- te meg ki vagy? - kérdezte pimasz huncut hangon a kislány egy ártatlan vigyor keretében.
Byakuyanak csak egy mogorva hümmögésre tellett. Még csak 14 éves volt de a Kuchiki ház tagja révén nagy tisztelettel részesítették mindenhol ahova csak került, de ez a kislány volt az első, aki igencsak pimasz hangnemben de még vidáman is szólt hozzá.

- még sose jött senki a rejtekhelyemre, és mivel ez az én kis helyem, tessék bemutatkozni! - erősködött a lány.
- Kuchiki Byakuya vagyok, - válaszolt végre neki de igen csak mogorván. A kislány elkezdett nevetni rajta, de annyira hogy el is terült nevetés közben.

- Most meg mi olyan szórakoztató?! - csattant fel Byakuya, mert nagyon idegesítette a kislány modortalansága, ám valahol legbelül, egészen kicsit tetszett neki ez a nagy huncutság.

A kislány abbahagyta egy idő után a szertelen nevetést és felült, ránézett nagy mosollyal majd mutatta hogy üljön le mellé. Byakuya kiváncsi lett, de még mindig bökte az orrát, hogy valaki ennyire pimasz legyen vele, ám a kiváncsisága nyert. Leült a jókedvű idegen mellé és várt.

- vicces neved van, Byaaaakuuuuyaaa. - nevetgélt még egy sort rajta, és Byakuya csak duzzogott mellette de egy idő után elmosolyodott és úgy nézte a kislányt.

- Tudod én mindig idejárok, szeretek itt gondolkodni. - törte meg a kislány nevetését Byakuya. Öszíteségén még magát is meglepte.

- Én is, bár én nem szoktam gondolkodni, az az öregekhez való. Én a bátyuskámat várom, nem láttad véletlen? - nézett kérdően Byakuyara de ő csak megrázta a fejét hiszen ő még senkivel nem találkozott itt, kivéve ezt az egy alkalmat.

- Mi a te neved? - szólalt meg egy kis szünet után Byakuya.

A semmiből egy ajtócsapódás hallatszott!

A már felnőtt Kuchiki Byakuya ébredt az osztaga irodájában. Elaludtam volna munka közben?! - kérdezte magában miközben kiegyenesedve a székén az ajtó fele szegeszte tekintetét.
- Jóóó reggelt Taichou - csattant fel vidáman az újdonsült elsőtiszte aki egy egészen fiatal lány volt.
- Ohayo Taichou - szólalt meg mellette Renji álmosan.
Byakuya próbálta összeszedni magát a másodperc tört része alatt hogy még véletlenül se látszódjon hogy ő egész éjjel itt volt és aludt.
- Hoztam kávét Taichou. - lépett hozzá közelebb az első tiszt és letette az asztalra a frissen pörkölt kávét. Byakuya orrát egyből megcsapta a finom kávé illata, de persze megszokott módon semmilyen érzelmet nem mutatott ki.

- Köszönöm Minami. - mondta kicsit álmos hangon.

- Nekem bezzeg egyszer se hozol kávét. - jegyezte meg morcos hangon Renji aki még mindig az ajtó előtt ácsorgott.

- Mert te nem érdemled meg, - pimaszkodott Minami majd ki is nevette szegény Renjit aki még nagyon fáradt volt még ahoz is hogy visszaszoljon. A szeleburdi elsőtiszt visszafordul Byakuya felé aki már belevetette magát a munkában miközben nagy lekesedéssel iszogatta a kávét.

- Taicho nekünk mi lesz a feladatunk? - kérdezte nagy lelkesen Minami.

- Egyenlőre még nincs olyan feladat amit rátok bizhatnék... - szögezte le.

- Mázli!

- Jaj már Renji! - mordult rá Minami majd oda sompojgott Byakuya mellé és közelebb hajolt hogy lássa min is dolgozik épp. Byakuya szúrós szemekkel nézett rá a kiváncsi lányra.

- Minami jobbra távozik - monda egy kínos vigyor keretében azzal jobbra hátrált az asztal mellől.

- Ne azard már Kuchiki Taichout, inkább csak egyszerűen csináld azt amit kér és kész! - teremtette le Renji a nagy csend közepedte. Ám fél pillanattal később már azon volt bár ne szólalt volna meg. Byakuya lesütött szemekkel szép lassan felált a székről, ezt látva Renji elsápadtan nézte mi lesz ebből.

- Ezeket itt vidd el Zaraki Taichounak! - Mondta rideg, leszúró hangon, Renji enyhén remegő kézzel nyult a papírok fele majd ahogy elvette már ki is rohant az irodából. Minami ezt egy huncut mosoly keretében végig nézte, majd mikor kiment, ő is épp szökni próbált az irodából. Szörnyen utálta a papírmunkát, és általában az a "megtiszteltetés" érte hogy Byakuya nagyon sokszor befogta erre az igen csak unalmas feladatra, ám legtöbbször megszökött.

- Minami, te viszont segítesz nekem a papírmunkában, és ez uttal, - hagyott egy kis szünetet és szigorúan nézett Minamira, - nem szöksz meg előlem.
- I...Igen is...Taichou! - eléggé megijedt Byakuyatól dehát nem volt mit tenni, ezuttal nem volt menekvés a feladatok alól. Minamit csak nem egész délelött bent fogta.

Byakuya a munka alatt az álmán gondolkozott, általában nem szokott álmodni legalább is nem szokott emlékezni rájuk, de ma reggel. Azaz álom, nem egy álom volt, egy jelenet a múltból. Tudni illik a Kuchiki ház feje, már rég nem gondolt vissza gyerek korába semmilyen okból kifolyólag. Már nem is nagyon emlékezett a gyerekkorára, ami megmaradt az csak a fájdalmas emlékek zöme volt. Ám ez a reggeli álomképe a múltjáról, nagyon is elgondolkoztatta, kezdtek feljönni az emlékek, arról a kislányról, de csak homájosan. Még a nevére se emlékezett, de azok a szeretetet árasztó szép barna szemek egész álló nap előtte voltak. Nem is hagyta őt nyugodni, és ez a nyugtalanság és mélyen elgondolkodás feltűnt Minaminak is, de neki nem volt bátorsága megkérdezni. Ismerte már jó rég óta, de sose került vele olyan szoros kapcsolatba, hogy feltehessen ilyen személyes kérdéseket... és így el is telt ez a fárasztó egyszerű nap a 6. osztagnál...