Sokáig gondolkoztam, hogy ki vagyok, mit akarok. Erre már régen rájöttem, mint oly sok mindenre. Az életem romokban hever. És erről ő tehet…
Több mint két éve hagyott itt minket. A falu lakói értetlenek. Naruto a sírba hajszolja magát. És én…? Egy kifejezéstelen porcelánbaba lettem. Mindenkitől eltávolodtam.
- Sakura-chan figyelsz? – kérdezte egyetlen csapattársam. Éppen edzettünk.
Eldöntöttem, hogy megváltozok.
- Igen ne haragudj. Folytathatjuk – mosolyogtam rá. Nagyon nehéz volt a sima feszes bőrfelületre mosolyt csalni. De sikerült; és megleptem őt, de viszonozta.
Hirtelen, mintha egy a felhők elmentek volna, kisütött a nap. Boldognak éreztem magam. Úgy éreztem van értelme az életemnek. Mind ez egyetlen egy mosolytól…?
- Nem, Sakura-chan – vágta a gondolataim közé Naruto -, mind ez egyetlen egy boldog mosolytól. Tudod, van egy hiedelme arról, hogy ha az ember bemeséli magának, hogy boldog, akkor azé is válik. Nálam ez nem vált be – mosolygott rám szomorúan. – Az egyik legjobb barátom bűnöző lett; kiderült, hogy a saját apám rakta belém ezt az átkozott rókát; és Ero-senin is meghalt – egy könnycseppet eresztett magára. - De tudod, ezek ellenére mégis úgy érzem, hogy boldog vagyok. Vannak szerető barátaim. Ninja vagyok, és még mindig küzdök az álmaimért, hogy Hokage lehessek. Ha vannak álmaink, vágyaink, és tudunk miért lelkesedni és küzdeni akkor van értelme az életnek. Ugye milyen jó érzés mikor tudod, hogy amit elértél idáig azért keményen megdolgoztál, Sakura-chan? – kérdezte tétován felém fordulva. Nem akartam válaszolni, de a választ tudtam. Tudom milyen jó érzés, ninjának, chuuninnak lenni. Hogy a faluért dolgozok és szolgálok. Nem bírtam válasz nélkül.
- De – fordítottam ellenkező irányba a fejem. Nem értem. Hogy változhat az ember egyről a kettőre? Nem, ez lehetetlen. Vagy csak velem van a baj?
- Nem, nincs veled baj. Csupán más szemmel látod a világot. Új érzés, ugye? Látom, már gyűlnek újra a rózsaszín szívecske alakú felhők feletted – próbált vicces lenni. Én mégis mást fogtam fel. A mondani valóját. Valóban más szemmel látom a világot? Ez érdekes. Átgondolandó.
- Köszönöm, Naruto. Segítettél kikeveredni ebből a depressziós állapotból. Ezért köszönettel tartozom. Tehát, köszönöm – öleltem meg. Jó érzés volt a meleg ölelésében lenni, miközben simogatja a hajam.
Kinyitottam a szemem, és amit rögtön megláttam az a szobám plafonja. Egy álom volt. Csak egy álom. Kellett két perc mire felfogtam, hogy az egész nem történt meg. Nem változtam meg. És állítom, egy ilyen csalódás után nem hiszem, hogy tudni is fogok. Újra állíthatom, hogy az életem romokban hever.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy visszatértem, a sivár, komor, és kifejezéstelen valóságba.