A Harry Potter univerzum J. K. Rowling tulajdona.
Szinte tapintható volt az unalom és a mélabú, ami bekebelezni látszott ezt a borongós, Abszol úti délutánt. Kövér esőcseppek doboltak az ablaküvegeken és az egyenetlen macskaköveken, sürgetve a járókelőket, hogy minél előbb keressenek menedéket a szakadó eső elől. Nem mintha varázslattal nem lehetett volna távol tartani a hideg vízcseppeket azokról a helyekről, ahol azok nem voltak megbecsült vendégek, de mégis… ki akarná önszántából a szürke és nedves utcákon való sétálást választani, egy kellemesen meleg, aromákkal és színekkel teli, hangulatos kávézóban való ücsörgés helyett?
A felerősödő szél meghintáztatott egy nemrégiben kihelyezett cégért, az Abszol út 21.-es számmal ellátott épületén. A ház alja használt varázscikkeket árusító turkáló volt, a felső viszont egy újonnan nyitott vállalkozásnak adott helyet. Harry Potter (A Varázsvilág Megmentője, A Kis Túlélő stb.) ebben a tessék-lássék takarításon és felújításon átesett kis irodában ült, és ujjai kezdődő türelmetlenséggel doboltak az előtte lévő tölgy asztal sarkán. Hermione, aki minden valószínűség szerint, már roxforti éveik alatt is a könyvtári kutatás részét élvezte legjobban kalandjaiknak, szokásához híven az egyik sarokban elhelyezett szekrényben kotorászott, jelentéktelen és jelentéktelenebb iratok között. Ron egy griffendél- színű karosszékben lazított, és egy idióta slágert hümmögött félhangosan, bambán bámulva az ablaküvegen erecskékben lefolyó vizet. Székének csupán két lába érintette a földet, és Harry már várta, hogy mikor fog felborulni székestől együtt. Nem azért, mert rosszat akart volna legjobb barátjának… egyszerűen csak szüksége volt rá, kívánta, hogy történjen már valami, bármi. Úgy érezte, hogy ha egy pillanattal is tovább kell itt ülnie, az unalomnak ebben a tökéletesen mozdulatlan tengerében, akkor félő, hogy olyan mély álomba merül, hogy fel se lehet kelteni többé.
A magánnyomozói biznisz, amit úgy egy hónapja kezdtek el közösen, erőteljes cukormáz köntösbe bújtatva sem ment valami fényesen. Mintha Voldemort eltűnése óta, az összes többi sötét varázsló is elpárolgott volna a föld színéről, és az emberek említeni sem merték a fekete mágiát, nem hogy művelni. Ez részben persze a minisztérium halálfaló vadászatának volt köszönhető. Sokan, akik nem tudták kellőképp bizonyítani, vagy legalább megvásárolni a szabadságukat, még most is bujkáltak az aurorok elől, mások pedig külföldre emigráltak, olyan országokba, ahol nem voltak kitéve a masszív közgyűlöletnek, és megfelelően el tudtak rejtőzni. Harry és barátai nem akartak részt venni ebben a hajtóvadászatban, ezen felül úgy vélték, eddig is remekül meg tudták oldani az összes rejtélyt, ami csak eléjük került az aurorok és a minisztérium segítsége nélkül. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy a gond nem jön mindig házhoz- az eddigi tapasztalatokkal ellentétben. Nehéz úgy titokban nyomozni a lehetséges sötét varázslók után, hogy minden egyes mágiával rendelkező lény tisztában van vele, hogy Harry Potter mindent megtesz azért, hogy gyökerestől kiirtsa ezt a most épp letűnőben lévő ágazatot. A legtöbb eddigi kliensük két kategóriába volt sorolható: szenzációhajhász riporter, illetve túlzásba esett rajongó. Egyik sem mozdította előrébb az üzlet előremenetelét, mint a másik.
A csengő hangja éles volt, és váratlan. Ron elismerésre méltó robajjal zúgott hátra ijedtében karosszékkel együtt, hogy pár másodperccel később szitkozódások közepette pattanjon fel és tapogassa meg sajgó koponyáját, saját felelőtlenségét átkozva a procedúra közben. Hermione, látva, hogy a fiúnak nincs nagyobb baja, aggódó tekintetét szúrósra cserélte fel, és megcsóválta a fejét. Harry csak azért nem pattant fel lelkesen asztala mögül, mert okult Ron esetéből, és úgy vélte, időnként nem árt, ha az ember előbb gondolkodik, mielőtt cselekszik. Lassan az ajtóhoz sétált, miközben egy- egy gyors, megerősítő pillantást váltott barátaival, majd szélesre tárta azt. Ha akarta se tudta volna letagadni az arcára kiülő döbbenetet, majd az azt pillanatokkal később felváltó kelletlen grimaszt, a küszöbön álló alak láttán.
- Potter. Nem csoda, hogy nem virágzik a magánnyomozói karriered, ha ennyi időbe telik kinyitni egy ajtót…
Draco –Hogy nem nyelte el még a föld…- Malfoy állt az ajtóban, teljes valójában, hús- vér kiadásban. Vonásai érdekes, kissé még mindig fölényes, ugyanakkor valamiképp megtört ábrázatba tömörültek, és ez az utóbbi volt az, ami meggátolta Harryt abban, hogy egy mozdulattal a képébe vágja kilincsestől a nehéz faajtót. Ha tudta volna, hogy ez a későbbiekben mennyi kellemetlenségtől és újabb halálközeli élménytől óvja meg, megtette volna…