Ugyan most éppen nem ezen a sztorin dolgozom – nem mondd igazat – azért felrakom az első fejezetet, legyen nektek karácsony.
Meg nekem is lehetne, hagyhatnál egy kommentet!
- Köszönj el a kis barátnődtől, Patrick!
Jane tehetetlenül rángatta a bilincset, amivel az ágy fejtámlájához volt rögzítve. Látta, ahogy a maszkos férfi Lisbon mellé lép. A lánynak ugyan be volt kötve a szája, de még így is sikoltott. A férfi kezében veszélyesen villant meg a kése. Jane tudta, hogy vége.
Látta, ahogy Lisbon vére beteríti a padlót. A falakra is bőven jutott. Leginkább amiatt az arc miatt, amit a késes férfi három ujjával kent a falra. Jane nem tudta elhinni, hogy végig kellett néznie ezt a szörnyűséget, mégsem tudott félrenézni. A lány utolsó lélegzetvételéig egymást néztek. Amikor Lisbon teste végleg elernyedt Jane fájdalmasan zokogni kezdett. Nem tudta elhinni, hogy ez másodjára is megtörténik vele. Ugyan először nem kellett végignéznie, de hosszú évekig minden álmában családja halála szerepelt. Becsukta a szemét. Hallotta a férfi lépteit, mégsem nyitotta ki a szemét. Még akkor, sem amikor a férfi megszólalt.
- Tudod, évekig hagytalak szenvedni. De ne aggódj, most már engedlek meghalni. De egyszer minden meghal.
Jane az utolsó szóra nyitotta ki a szemeit. Az ágyában feküdt, a padlásán. Ugyan hetek óta visszatért ez az álom, mégis mindig megrémült tőle. Volt, hogy egy-egy éjszaka nem is feküdt le elaludni. Vagy ha megpróbálta becsapni önmagát, azzal hogy pizsamában az ágyába feküdt, akkor sem merte annyira elengedni magát, hogy el tudjon aludni.
Körülnézett. Minden ugyanúgy nézett ki mint amikor lefeküdt aludni. Leszámítva önmagát, zilált külsejét. Az ágya melletti széken feküdtek ruhái gondosan kupacba rendezve. A nadrág zsebébe nyúlt, elővette a telefonját. Az óra szerint alig húsz perccel múlt éjfél. Ezek szerint alig aludt egy órát. Bár ez még így is hosszabb idő volt, mint amit az előző este alvással töltött. Igaz az álom akkor nem volt ennyire szörnyű. Eddigi álmaiban még egyszer sem halt meg a lány, jóval hamarabb felriadt.
Kétségbeesetten próbált megnyugodni, de ereiben túl sok adrenalin csörgedezett. Visszaesett az ágyra és a plafont bámulta. Nem szeretett volna tétlen lenni. De mégis mit tehetett volna? Elmegy a lány lakására, hajnali fél egykor és felkelti, csak azért hogy aztán közölje vele, hogy azt álmodta a lányt megölte egy feltehetőleg pszichopata sorozatgyilkos? Ez még tőle is kissé abszurd lett volna…
Felállt. Úgy érezte mennie kell. Azt nem tudta pontosan hová, csak mennie. Szinte fénysebességgel lecserélte a pizsamáját. Amikor útra készen állt jött rá hogy nincs hová mennie. Ilyenkor még csak egy parkban sem sétálhat anélkül hogy valaki ne nézné drogkereskedőnek. Vagy valami rosszabbnak. De ez nem igazán érdekelte. Kisétált az épületből, és elindult valamerre. Maga sem tudta hová megy.
Majdnem háromnegyed órája sétálgatott céltalanul az utcákon, amikor észrevette hová ment. Ahogy felnézett látta maga előtt tornyosulni Lisbon apartmanházának homlokzatát. Pedig az gyalog majdnem egy órányira van a központtól. Ha céltudatosan ment volna sem érhetett volna oda hamarabb. Már éppen vissza akart fordulni, amikor észrevette, hogy a lány lakásában ég a villany. Illetve nem a villany, de a hálószoba ablaka határozottan világosabb volt, mint az épület többi ablaka. Vagy csak a képzelete játszott volna vele?
Bele sem gondolt, hogy hogy fogja kimagyarázni magát Lisbonnál, amikor ajtót nyit, de belépett az épületbe. A lány lakása a legfelső szinten volt. Kettesével szedte a lépcsőket felfelé. Ahogy felért a harmadik emeletre megtorpant. Csak egy karnyújtásnyira volt tőle Lisbon ajtaja. Nem tudta eldönteni, hogy bekopogjon, vagy inkább menjen csendben haza, és felejtse el az egészet. Ahogy ott állt mintha órákat töltött volna ott, pedig semmiképp sem telt el több idő, mint három perc. Végül támadt egy kompromisszumos ötlete. Közelebb lépett az ajtóhoz. Megkocogtatta a kopogtatót, de csak annyira, hogy ha a lány mégis alszik, akkor ne ébressze fel. De természetesen, ha ébren van, akkor hallania kellett.
Várt. Miután másfél perc után sem történt semmi épp el akart menni. Amikor is lekapcsolt a folyosó világítása. Ahogy megfordult még észrevette, hogy az ajtó alatt tényleg fény szűrődik ki. De ha világos van, bent akkor a lány miért nem nyitott ajtót? Kezdett egyre inkább aggódni.
És akkor – aznap már sokadjára – hülyeséget csinált. Letérdelt és benyúlt a zsebébe. Szinte rögtön megtalálta, amit keresett. Az apró szerszámokból álló készlettel szinte bármilyen zárat fel tudott törni egy gyakorlott ember. Már pedig Patrick Jane gyakorlott ember volt.
A kígyóval kezdte, és az apró csapocskák egymás után csúsztak vissza a helyükre. Alig harminc másodperccel később egy halk kattanással kinyílt a zár. Jane visszarakta a zsebébe a szerszámait, sosem lehet tudni mikor, lesz rájuk megint szüksége, emlékeztette magát. Vett egy nagy levegőt és lassan lenyomta a kilincset. Ahogy az ajtó szinte hangtalanul kinyílt még a folyosóénál is nagyobb sötétség fogadta. Mintha csak egy elásott ládában lett volna. Amikor azonban pár másodperccel később alkalmazkodott a szeme a sötétségheg, sikerült betájolnia magát. Nem értette hogy hogy láthatott a folyosón fényt, ha bent még sötétebb volt.
Elindult a nappali felé. Ahogy belépett meglepő dolgot látott. A tévé be volt kapcsolva, valamelyik éjszakai csatorna ment, szinte teljesen lenémítva. Lisbon pedig a kanapén aludt, egy nagy takaróba fészkelődve. Jane utoljára nagyon régen látott hasonlót. De ahogy meglátta a lányt, békésen szuszogni eszébe jutottak azok az alkalmak, amikor saját kislánya pont ugyanígy aludt el a kanapén, és ő vitte be szobájába. Lassan közelebb lépett a kanapéhoz.
Lehajolt és a televízió kékes fénye mellett jobban meg tudta nézni a lány arcát. Mintha csak egy porcelánbaba lett volna, olyan tökéletes bőre volt. A nagy kék szemei, amik általában tágra nyílva, kíváncsian figyelik a világot, most zárva voltak, szája sarkában egy kis mosoly bujkált. Jane nem tudott másra gondolni, mint hogy mit álmodhat most a lány. Nem tudta jobban behatárolni mint hogy valami kellemeset.
A férfi észrevette, hogy Lisbon még mindig a távirányítót szorongatja. Óvatosan kivette a kezéből és kikapcsolta a tévét. Egy pillanatra megint nem látott semmit, de aztán megint meglátta a lány körvonalait. Jane határozottan tudta milyen kényelmetlen tud lenni egy kanapé. Sok másikkal volt dolga, mielőtt megtalálta a mostanit. És azt is tudta mennyire tud fájni az ember háta, ha hosszabb ideig egy ilyenen fekszik. Nem tudta Lisbon mióta aludhatott ott, de határozottan jobb lenne neki az ágyában… Nincs messze, és sosem fog rájönni, hogy mi történt… azt fogja hinni, hogy annyira álmos volt, amikor lefeküdt, hogy szinte már nem is emlékszik rá… Vagy ha nem akkor Jane tenni fog róla, hogy ezt higgye.
Óvatosan megfogta a lányt. Nem volt nehéz felemelni, alig volt nehezebb, mint egy gyermek. Nem is csoda, nagyon aprócska volt. Ahogy felemelte egy pillanatra abbamaradt a rendszeres szuszogás, Jane megijedt, hogy a lány felébredt, de amikor a légzése visszaállt a korábbi ütembe a férfi megkönnyebbült.
Elindult vele a hálószoba felé. Sajnos a lépcsőt nem kalkulálta bele a számításaiba. Szerencsére sikerült felmennie anélkül, hogy felkeltette volna a lányt, vagy éppen leesett volna. Bár az utóbbi jóval rosszabb lett volna, mivel nincs az az isten, hogy Lisbon nem ébredne fel az esésre.
Ahogy fent volt a tetőtérben újabb akadályba ütközött. A lány szobájának ajtaja zárva volt. Nem volt egyszerű kinyitnia, mivel a lány ugyan nem volt nehéz, de biztosan kellett fognia, nehogy kicsússzon a kezéből. Amikor végül sikerült megküzdenie az ajtóval végre szabad utat kapott az ágy felé. Ahogy odaért lassan, óvatosan lerakta a lányt az ágyra. Betakarta. Nem bírta ki, hogy ne nézzen körül. Semmi szokatlant nem látott, azt leszámítva, hogy a lány ruhásszekrénye nagyobb volt, mint Carrie Bradshow-é. Nem gondolta volna, hogy Lisbonnak van ennyi ruhája. Bér minden lány szereti a szép ruhákat, nem?
Jane elindult kifelé. Hirtelen suhogó hangot hallott. Majd minden elsötétült.
TBC
Tudom nem szép dolog így abbahagyni, de így lesz izgalmas. A helyesírási/értelmi hibákért elnézést, késő este gépeltem, fáradt voltam. Ugyan már a fejezet elején könyörögtem kommentért, de azért megismétlem: Minden visszajelzésnek örülök!