Kártyák

00.

Matthew kritikusan nézett végig az asztalon. Gondosan megterítve, a legszebb étkészlet, vörös és kék színű magas gyertyák, dísz, és a vacsora is tökéletesen illatozott. A két helyből az asztalfőn lévő széken elegáns, ízléses csomagolásban egy üveg bor (kedvese kedvence, a legjobb évjárat, és két hónapja azzal foglalkozott, hogy meglegyen), úgy tűnt, minden a helyén van.
- Éhes vagyok – mondta a maci, és lelkesen megindult az asztal felé.
- Megállj! – lendült utána rémülten a gazdája, és még éppen időben kapta fel a bocsot, mielőtt még mancsába gyűrve a sötétkék abroszt magára rántotta volna az egész vacsorát mindenestül. – Már kaptál enni te haspók, nem nyúlhatsz az ünnepi vacsorához, érted? – mondta remélhetőleg feddő hangsúllyal, és megrezzent, mikor a csengő hangja végigszaladt a házon.
Vett egy mély levegőt, igyekezett elűzni gyomrából az ideges remegést, és megindult az ajtó felé, karjaiban a medvével. A bejárat melletti tükörben vetett még magára egy pillantást, aztán rágrimaszolt a tükörképére, és ajtót nyitott. A lélegzete is elállt egy pillanatra, amikor meglátta a férfit.
- Szervusz, gyönyörűm – ragyogott rá Francis mosollyal, és megölelte, csak finoman, megsimogatta a hátát, adott egy puszit az arcára, ami miatt zavartan lehajtotta a fejét.
- Szi…a – súgta, s arrébb lépett az ajtóból, hogy beengedje. Ekkor tűnt fel a kezében lévő hatalmas csokor rózsa, amit rögtön felé is nyújtott.
- Boldog Valentin napot, mon cher.
- Oh… De… Mondtam… mondtam, hogy ne vegyél virágot… – motyogta zavarban, mire Francis elmosolyodott, kivette a macit a kezéből, a földre tette, majd ugyanazt a kezét az ajkaihoz emelte, hogy lágy csókot leheljen rá.
- A téli kertemből vannak – válaszolta aztán, kedvesen, puha hangon. – Pár nap, és elvirágoznának.
- Köszönöm – susogta. – Köszönöm szépen. Hozok nekik vázát… addig ülj csak le.
Nem tudta leküzdeni zavarát a vacsora alatt, pedig annyira igyekezett! Francis mindenért megdicsérte, őszintén és kedvesen, nagyon hálás volt a borért is, fel is bontotta nyomban, és az ínyencek élvezetével kóstolt bele pohárcsilingelés után. A kék szemek ragyogtak, és ettől ő is elmosolyodott kissé, örült, ha boldognak látta a férfit.
- Jöhet a te ajándékod, rendben? – szólalt meg a desszert után, és felemelkedett a helyéről. Térült-fordult, a csomagjától visszatérvén egyenesen hozzá lépdelt, letérdelt elé. Zavartan összevonta szemöldökeit, Francis csak mosolygott, és felé nyújtott egy téglalap alakú dobozt, mely széltében-hosszában alig volt kisebb, mint a nyitott tenyere, és kinyújtott ujjai, magassága talán öt-hat centiméter. Ezüstös csomagolás és vörös masni ölelte körül. – Ez itt a tiéd.
Elvette a dobozt, ölébe rakva kezdte lassan bontogatni. Súlyából ítélve nem lehet édesség, a doboz túl nagy ékszernek, vagy más egyéb, a súlyával egyenértékű, általa elképzelhető dolognak. A csomagolás lekerülése sem segített túl sokat: fémdoboz volt, sötétkék, ezüstszín minták tekeredtek rajta. Óvatosan levette a tetejét.
Két sor kártyaféle feküdt benne, pont akkorák, hogy elférjenek. Felemelt egyet, és rájött, hogy a hátulját látja: sötétkék papír, míves minta, ezüsttel. Megfordítva hófehér gyöngybetűkkel egy szót látott rajta, Francis kecses, kissé oldalra dőlő, régies kézírása: „ölelés". Megfordított egy következőt is: „csók", majd még egyet: „bók", és még egyet: „randevú". Aztán egész sort, olyasmik szerepeltek a kissé vastag papírkártyákon, mint „kérés", „csend", „szünet", „egyedüllét", „vacsora", „séta" és egy sor egészen hétköznapi dolog, amit követtek olyasmi homályos értelmű szavak, mint „összebújás" vagy „szeretgetés", és aztán olyasmik, amiktől megremegett a keze, lángra gyúlt az arca, és ideges bukfencet vetett a gyomra. Zavartan, segélykérően nézett a férfira, aki türelmesen megvárta, hogy figyelme újra rávetüljön.
- Ezt nem teljesen értem, Francis – suttogta nagyon halkan, bocsánatkérőn. Valójában egyáltalán nem értette. A francia a dobozon nyugvó kezére tette a kezét, a másikat a combjára simította, és komolyan nézett a szemeibe.
- Ez egy játék – mondta lassan. – És mielőtt megijednél tőle, mondom, hogy csak akkor játszunk, ha te is szeretnéd. Egyáltalán nem kényszer, mert ez érted van. A kártyákat te használhatod, mindegyiket egyszer, bár van, amiből többet készítettem, és vannak üresek is, amikre azt írhatsz, amit csak szeretnél. A játék addig tart, míg el nem használod az utolsót is, de időmegkötés nincs – van száz és ezer évünk rá. – Francis lágyan rámosolygott, és megcirógatta idegesen összeránduló kezét. – A többi egyszerű: ha felmutatsz nekem egy lapot, akkor azt én megteszem neked, hacsak az időzónák nem akadályoznak. Abban az esetben viszont jövök, ahogy csak tudok. – Erre halovány mosolyra rándultak ajkai. – Természetesen nem muszáj használnod őket, bármikor, bárhol kérhetsz bármit nélkülük is, ahogyan eddig. Mit szólsz, kedves?
Zavartan hallgatta, maga elé nézett, aztán a dobozon pihenő kezeikre, és arra gondolt, hogy végül is ezek maguktól is megtörténnének, nem? Hiszen Francis bizonyára nem írt fel semmi olyat, amit nem tenne meg neki – kérdés az, hogy ő mit tud kezdeni a lehetőséggel. Halkan sóhajtott.
- M-most kell elkezdenünk…? – kérdezte óvatosan.
- Amikor szeretnéd – hangzott a kedves válasz. – Nyugodtan tedd el őket, és vedd elő, amikor jónak látod.
- Rendben – biccentett. – Akkor majd előveszem – suttogta. – Köszönöm, Francis.
- Nagyon szívesen – mosolygott rá, és felállt, majd finoman felhúzta magához, hogy megölelhesse.