[megjegyzés: Korábban Bal csillagok néven. Nagyon nehezen adok címet, viszont volt egy koncepcióm, csak nem jött az ihlet a címhez elsőre, majd a második fejezet írása közben megláttam ezt a latin idézetet és egyből azt mondtam, hogy ez az! Szóval, megváltoztattam a címet, innentől tehát Sic itur per asperam, ad astra, vagyis: Göröngyös úton jutunk el a csillagokig. Hát lássuk!]
Prológus
A lemenő nap fénye fáradt narancsvörösbe és szürkéslilába vonta az ég alját, az esti fények utat törtek a Roxfort nyugati ablakain át. Egy vékony, csupa kéz és láb alak sietett sietett végig a Nyugati szárnyon. Határozottan vette be a kanyarokat és vágtatott le a lépcsőn miközben fel sem pillantott a kezében tartott pergamenből.
Az előcsarnokban a vacsorázni igyekvő háztársait kerülgetve igyekezett minél előbb átverekedni magát a tömegen.
- Bocs – kiáltotta két szobatársnőjének, akiknek szinte neki rohant. A lányok méltatlankodását viszont már nem várta meg, hanem tovább sietett.
Saját magát is meglepte, hogy mennyire gyorsan eljutott a keleti folyosóra. Ösztönösen tudta merre forduljon, melyik folyosó szakaszokat kerülje és melyeken érhet el leghamarabb a célja felé. Fogalma sem volt, hogy mi fog még azon az estén történni, de akkor úgy érezte, hogy még a Roxfort is mellette áll.
Az egyik mellékfolyósóra fordult éppen be, mikor megdermedt. Nyávogást hallott és lépteket, egész pontosan csoszogást.
- Merde… – motyogta és behúzódott a legelső lovagi páncél mögé, amit meglátott. Helyes döntésnek bizonyult, alig egy gondolattal később megjelent a folyosón Frics, az iskola mogorva, vén gondnoka, aki valamilyen szökevényekről és büntetésről morgott maga elé. A lány még a lélegzetét is visszatartotta, amíg a férfi hallótávolságon belül volt.
Mikor teljesen elhalt a gondnok csoszogásának visszhangja is, futásnak eredet. A park felé vette az irányt és lélekszakadva rohanni kezdett.
A négyes számú üvegház előtt fékezett le, ahol a negyedévesek sárkányfű palántái nevelkedtek. Hirtelen lefékezett. Szürkület volt, nem lehetett volna már a kastélyon kívül. Behúzódott egy hatalmas virágcserép tövébe, és a nadrágzsebéből elővette újból a pergamenjét.
- Lumos – mormolta, mire a baljában tartott pálca végén apró láng lobbant fel.
Egy térkép volt az, egészen közel kellett hajolnia, hogy ki tudja silabizálni, az örökösen mozgó tintapöttyök között azt, amit keresett. Az egyik pacát követte, le sem véve róla a szemét egy másodpercre sem.
- Professzor… de hát ez a… - hitetlenkedve motyogott. - ezt az alagutat senki sem használja.
Attól, amit a következő pillanatban meglátott, még a lélegzete is elakadt.
- Képtelenség...
oOo
Egy évvel korábban
Roxmorts azon a késő júniusi napon is olyan álmos kisváros képét mutatta, mint az év bármelyik részében, mikor nem özönlötték el az iskolából kiszabadult diákok.
Néhány boszorkány sétálgatott az utcán a napi ügyeiket intézve, páran a Mézesfalás ajtaja előtt pletykálkodtak. Madame Rosmerta, a kocsmárosnő pedig egy régi varázsslágert dudorászva függesztette ki a napi ajánlatot a Három seprű elé, miközben odaköszönt két idős varázslónak, akik az aznapi Reggeli Próféta kviddicsrovata fölé hajolva böngészték a nemzetközi eredményeket.
Ám a kis város azon a napon egészen felbolydult. Egy csinos szőke boszorkány hoppanált a roxmortsi postahivatal elé. A nő gyorsan kihúzta magát, határozott léptekkel vágott át a városka főterén, egyenesen az iskola felé tartott. A pletykálkodó asszonyok egyből céltáblájukul tűzték ki a vörös taláros boszorkányt, még a két öreg is felpillantott az újságjukból, ritkán járt ilyen csinos nő a faluban, pláne egy álmos-esős júliusi napon. Madame Rosmerta is elnézte egy darabig az idegent, ismerős volt neki, de nem tudta megmondani, hogy hol látta már. Az idegen egészen úgy viselkedett, mintha nem venné észre, hogy mindenki leplezetlenül bámulja.
Több, mint tizenkét év telt el azóta, hogy utoljára betette volna a lábát Roxmortsba, egyfajta különös megnyugvással konstatálta, hogy az szinte semmit sem változott. A Három Seprű még mindig a főutca közepén terpeszkedett, és még mindig megvolt az a kisvárosias közeg, a sok bámész lakóval, akik egyből összeszaladnak pletykálkodni, ha valami szokatlan történik. Minden olyan volt, mint régen, azt leszámítva, hogy régen nem bámulták meg.
Ahogy a falu, úgy a Roxfort felé tartó ösvény is éppen olyan volt, mint régen, mikor először tette meg ezt az utat fel a kastélyba. Szomorúan gondolt arra, hogy ha a itt minden ugyanolyan is maradt, de valójában mennyi minden változott azóta, hogy az első útját megtette az iskola felé.
- Az igazgató úrhoz jöttem – mondta a kapunál, mire a szárnyas vadkanokat ábrázoló kapuszárnyak feltárultak előtte.
A nő pedig felszegett állal lépett be az iskola területére.
oOo
Az Azkaban cellái még a dementorok nélkül se voltak szívderítőek, hát még velük. És volt egy fogoly, aki tizenkét éve minden egyes percét dementorok társaságában töltötte. Az Azkaban mélyén, a harmadik emelet sötét, nyirkos celláinak egyikében őrizték őt, a brit varázslótársadalom elmúlt ötven évének legveszedelmesebb foglyát.
Sirius Blacket.
A férfit, akit két nappal a huszonkettedik születésnapja előtt zártak a varázslók börtönébe, tizenkét varázstalan és egy varázsló meggyilkolása miatt. Mindenki úgy tartotta, hogy az a huszonéves kölyök volt a Sötét Nagyúr leghívebb embere, a legkiválóbb csatlósa.
A férfi most egy rongyos újságpapír fölé hajolt és szinte transzba esve meredt a címoldalon mozgó fényképre. Nem pislogott és talán már levegőt sem vett. Megszűnt számára az őt körül vevő világ.
A Roxfortban van. A Roxfortban van... Peter a Roxfortban van. Ráadásul a Weasley-knél, az összes gyerek griffendéles… A Weasley-k mindig azok. Vérárulók. - Az anyja szavai, a családja mindig is igyekezett elfelejteni a távoli Weasley rokonságot. Megrázta a fejét, nem akart az családjára gondolni, visszaterelte a gondolatait a keresztfiához. - Harry is griffendéles, az kell, hogy legyen. Csak egy karnyújtásnyira lehet Féregfarktól.
Az újságot pár nappal korábban szerezte a mágiaügyi minisztertől. Még határozottan emlékezett az alacsony, köpcös férfi riadt, megnyúlt képére mikor elkérte tőle az újságot.
Egészen megdöbbent mikor Caramel pár éve, először megjelent az első éves miniszteri látogatásán. Sirius jóformán semmit sem tudott a külvilágról, azt az egyet leszámítva, hogy akkor már kilencedik éve élvezte az Azkaban vendégszeretetét.
A korábbi mágiaügyi miniszter, Milicent Bagnold határozott és keménykezű asszony volt, Sirius még azokból az időkből ismerte mikor kezdő auror volt. Bagnold pontos és precíz volt, aki sosem mismásolta el az évi egy Azkaban-látogatást. Sirius ezért igazán tisztelte. A megdöbbenése nem is lehetett volna nagyobb mikor a riadt tekintetű Cornelius Caramel, számításai szerint pár hónapot megkésve, megjelent a kilencedik évben, új mágiaügyi miniszterként. A férfi úgy képzelte, hogy ha egyszer Bagnold leköszön, Barty Kupor, sasként fog lecsapni a miniszteri székre. Valami hiba csúszhatott a számításba, ha Kupor még mindig nem lett miniszter. Valami hatalmas hiba. Sirius ha erre gondolt elégedettséget érzett. Már akkor sem szívlelte Kuport, mikor az közvetve a főnöke volt a Varázsbűn-üldözési Főosztályon. Az érzés persze kölcsönös volt, Kupor határozottan el akarta utasítani Black aurorokhoz való felvételét.
A szemközti cella előtt állt Caramel, és a foglárral tárgyalt, aki körbe vezette őt a börtönben. Siriusnak a hangok hallatán tisztult ki valamelyest a feje és felbuzdult benne a vágy, hogy elkaphasson egy kis részletet a külvilágból, csak egy apró információ morzsát bármiről. Bármiről, ami akár egy cseppet is igazi, valami ami valós. Csendesen odakúszott a cellája ajtához és akkor meglátta... Meglátta őt. Ott volt Caramel hóna alá csapva az aznapi Reggeli próféta félbehajtva, a címoldalon vele. Peter, patkányként, egy langaléta kamasz vállán csimpaszkodott valahol a sivatagban. Sirius nem gondolkodott, nem mérlegelt, egyszerűen csak megszólalt.
- Elkérhetném az újságját miniszter úr? - kérdezte saját magát is meglepve, hogy mennyire higgadt tudott maradni. Bár a hangja karcos és idegen volt, egészen elszokott már a beszédtől, de ő volt az.
Cornelius Caramel ijedten ugrott meg és fordult hátra, hogy lássa a mögötte lévő cella rabját, aki megszólította. A 38043-ast. A férfi tekintete ijesztően éberen csillogott, ahogy a cella sarkának dőlve ült a földön és várakozóan nézett rá. Egy éhes és lusta nagymacskára emlékeztette a minisztert a rab közönye. Pár másodpercig farkasszemet nézetek, annyira megdöbbent, hogy Black nem mutatja az őrületnek egy csepp jelét sem, hogy képtelen volt megszólalni.
Hiszen képtelenség volt. A legszigorúbban őrzött rabjuk tizenkét éve. Lehetetlen volt, hogy úgy üljön ott, mint akinek fel sem tűnnek a dementorok. Később még Caramel arra is megesküdött volna, hogy egy gúnyos-fölényes mosoly is ott bujkált Sirius Black szájszegletében.
- Csak a keresztrejtvény miatt – tette hozzá lazán Sirius. A szíve a torkában dobogott, kellett neki az az újság, meg kellett tudni, hol is van az a patkány. Minden idegszálával koncentrált, hogy nemtörődömnek tűnjön, hogy Caramel ne fogjon gyanút, ne higgye, hogy fontos, és odaadja a Prófétát. A terv bevált, a mágiaügyi miniszter enyhén remegő kézzel lökte az újságot a rab csontsoványra aszott kezei közé a cella rácson keresztül.
- Köszönöm – villantotta a szemét Caramelre Black, de hiába minden önuralom, az ijesztően mohó fény ott volt a kék szemeiben.
Caramel megrettenve hátrált, minden kétsége és reménye elszállt, Sirius Black valóban tudatánál volt és egyáltalán nem tűnt őrültnek, vagy világáról nem tudónak, mint a többi rab. Sietős léptekkel, nyomában a foglárral a folyosó vége felé rohant, és vissza sem nézett.
Pedig, ha Cornelius Caramel látta volna, ahogy Black lehunyt szemmel, fáradtan és görcsösen az újságot markolva hanyatlik vissza a sarokba, ha sejtette volna, hogy a férfinek mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne reagáljon semmit a folyosón strázsáló dementorra, aki közelebb lebegett, mikor a miniszter felé fordult, talán nyugodtabban aludt volna a következő napokban.
- Hát csak megcsinálta – kiáltott fel hirtelen, majd motyogásba átcsapva folytatta a rongyosra gyűrt újság felett. – Az a kis sunyi dög, az az utolsó patkány... áruló...
A férfi velőtrázóan felkacagott, de nem volt, akit megrémíthetett volna a hangja. A több száz fogoly között ő volt egyedül tudatánál, az őreit, a dementorokat pedig egyáltalán nem érdekelte egy fogoly kiabálása.
Az a kis patkány, sokkal okosabb, mint bármikor gondoltuk – gondolta keserűen. – De most meg fog fizetni…
oOo
Albus Dumbledore elgondolkozva nézte az előtte ücsörgő fiatal nőt. Még jól emlékezett arra a napra, mikor évekkel azelőtt megérkezett Franciaországból azzal, hogy a Rend segítségére legyen. Nem csak a többi rendtag, de még ő is, aki pedig tudta, hogy kire számítson meglepődött, ahogy meglátta a törékenynek tűnő, aranyszőke francia lányt, aki szinte még gyermek volt.
Hosszú évek teltek el, és Louise Girard látszólag maga volt a megtestesült higgadt magabiztosság. Az igazgató mégis azt a vad fiatal lányt látta, aki pálcahegyre menő vitákat tudott folytatni Alastor Mordonnal is. De már nem lány volt, hanem komoly felnőtt nő, sőt anya, aki a gyermeke, miatt ült vele szemben.
- Semmi mást nem kérek, professzor úr, csak, hogy ide jöhessen, nem lehet lebeszélni róla – adta elő a kérését a nő. Minden szó előre pontosan eltervezett volt ez érződött rajta. A mondat végén pedig ott volt a ki nem mondott, keserű gondolat is. Pedig, merlinre, én megpróbáltam.
Dumbledore-t meglepte a kérés, ha volt valami, amiben biztos volt, az a gyermek sosem lesz roxfortos diák. Igaz, annak idején elküldték a gyermek felvételi levelét, ugyanúgy, mint mindenki másét.
- Nincs ellene kifogásom, de miért akarja otthagyni a Beauxbatons-t? – érdeklődött az igazgató.
A nő keserűen elmosolyodott: – Az első perctől kezdve ide vágyik, megmagyarázhatatlanul vonzódik ehhez a helyhez. Eleinte azt hittem jó lesz neki ott is, de tévedtem.
Az igazgató átgondolta a hallottakat, majd megértően bólintott és felállt: – Felvesszük természetesen, hozza őt el még augusztusban.
A nő arcán az öröm és a csalódottság egyvelege futott át.
- Köszönöm, professzor úr, de volna még valami… – hezitált, miközben Dumbledore az ablak felé fordult.
- Igen? – nézett vissza az igazgató.
A nő szemeiben dacos fény jelent meg, úgy tűnt még sem akarja befejezni, amit elkezdett. Az évekkel azelőtti utolsó beszélgetésüket juttatta az igazgató eszébe az a pillantás. A nő akkor dühtől lángoló tekintettel nézett rá, mielőtt csalódottan kiviharzott volna az irodájából. Louise-nak két kérése volt és ő egyiknek az ügyében sem tudott segíteni neki. A férfi sejtette, hogy ha nem a gyermekről lenne szó, a Beauxbatons ifjú igazgatóhelyettese soha többé nem tette volna be a lábát a Roxfortba.
- Nem tud semmit – bökte ki Louise nagy nehezen. – És szeretném, ha ez így is maradna.
Dumbledore ismét bólintott, gondolta, hogy ehhez a ponthoz is el fognak érni, mikor a múlt sérelmei előkerülnek. Kedvelte Louise-t, és tisztelte a tudását, az erejét, de az ami történt éket vert közéjük. Többé nem számíthatott a lányra, aki az egyik legjobb embere volt a Rendben. Azon az évekkel korábbi éjszakán a legkiválóbb fiatal mágusokat veszítette el különböző módokon.
- Rendben, elvégre szinte senki nem tudja.
Louise és elnyomott egy mosolyt, először, mióta betette a lábát a Roxfort kapuján, de a fájdalom ott bujkált a szemében. – Még egyszer köszönöm, akkor augusztusban találkozunk.