Álmosan dörzsölöm meg a szemeimet, és hatalmasakat pislogok, mikor szemem elém tárul az a hatalmas rendetlenség. Mégis mi történt tegnap? A konfetti kupac alatt egy Aijit fedezek fel. Álmatlan karikás szemekkel néz rám. Visszadől. Na… neeem! Tudnom kell, hogy mi történt az éjféli nyalókámmal! Kimegyek a konyhába kávét főzni, jó erős kávét sok cukorral, ami majd biztos feléleszti. Az orra alá dugom, és már az illatára reagál. Nyert ügyem van, mikor egy korttyal megissza az egészet, és újfent visszadől. Türelmetlenül várom, mikor kezd már hatni, és percekkel később kipattan a konfetti kupac alól. Totál biztos, hogy idén is márciusig szedegetem majd a lakásomból a színes kis papír fecniket. Előkeresem a takarító kesztyűmet, felmosórongyot, portörlőket, míg Aiji éledezik. Amint képes felülni, kinyitni a szemét, és némi értelemmel nézni, kiküldöm a konyhába mosogatni. Robot-zombi léptekkel hajtja végre a feladatot, miközben dülöngél jobbra-balra. Amint végez, ledobja magát a fotelba, és a fejét masszírozza. Elé állok, mire felnéz.
- Mi van a fejeden?
- Kalózsapka… - hüledezek.
- Ahogy akarod… de SOHA többet ismétlem, SOHA ne merd még egyszer megetetni velem a tömény cukor gömbödet! – szinte már-már üvölti.
- Az évbúcsúztató és évköszöntő nyalókám – nyüszítek fel.
- Az.
- Megetted?!
- Ha úgy érted, hogy „lenyomtad a torkomon", akkor igen.
Nem hiszem el, az év első nyalókája AIJIÉ!