- Hé, mikor leszünk már ott? – kérdezte Kanada, amikor már úgy istenigazában fájt a lába. Fázni nem fázott – az ő hazájában még hidegebb is szokott lenni télen, és vastagon fel voltak öltözve mind a ketten – de éhes is, fáradt is volt, a lábát rég nem érezte, és így hat óra meredek kaptatón való gyaloglás után kezdett elege lenni az egészből.

- Nyugi, mindjárt felérünk – nézett vissza Amerika. Igazából még őt is meglepte, meddig eljutottak anélkül, hogy visszafordulnának. Akkor már érjenek föl a csúcsra! – És akkor én leszek a hero, aki oxigénpalack nélkül mászott fel a... Mi is ennek a hegynek a neve?

- Csomolugma, angolul Mount Everest, a Föld legmagasabb hegye – sóhajtotta Kanada. – Azért szép, hogy már hat napja mászunk folyamatosan, és még mindig nem tudod, hová. Milyen magasan vagyunk? – kérdezte a sor végén lévő öreg serpától.

- Úgy 8700 méteren – válaszolt egy kis tűnődés után, bár alig lehetett érteni a lélegeztető készülékre hasonító szerkezettől, amit Kanada véleménye szerint minden épeszű ember visel nyolcezer méter fölött.

- Akkor mi nem vagyunk épeszűek – tűnődött hangosan. Testvére hátrafordult:

- Mit mondtál? – Sóhajtott. Amerika elmeállapotán lehetne vitatkozni, de ő biztosan megzakkant. Ráadásul kezdte érezni azt, amit a négyes számú táborban mondott az az ember: nyolcezer méter fölött az ember gyorsabban használja el az oxigént, mint ahogy belélegzi. Kicsit szédült, és egyszer meg is csúszott, csak a reflexeinek köszönhetően nem esett bele a lábuk előtt mélyellő szakadékba. Aztán bátyja rikkantását hallotta:

- Fent vagyunk! – Nemsokára ő is felért. A kilátást látván úgy érezte: megérte a négy nap, amit gyaloglással és egymás elkapogatásával – ez a jég még az otthoninál is csúszósabb – töltöttek. A nap épp lenyugodni készült: a havas csúcsok között átaranylott a fény, narancsba öltöztetve az eget, a lábuk alatt elúszott egy-két aranyos és rózsaszínes szélű fehér felhő: kedve lett volna levetni magát a magaslatról, hogy puhaságukba süllyedjen. Közelebb lépdelt az arany-fehér csodához, amikor Amerika megragadta a könyökét, visszarántva a valóságba.

- Hé, Matt, le fogsz esni. – Bólintott, és elszakítva tekintetét a tájtól, figyelte, ahogy kis szerencsétlenkedés után Alfred kitűzi a „Hero" feliratú zászlót és leterít egy pokrócot a földre.

- Az meg minek? – kérdezte gyanakodva Kanada, aztán kétségbeesve nyögött fel, amikor látta a hőtartó hátizsákból (szóval ezért cipelte el egész idáig?) előkerülő tányérokat és két dobozt.

- Ülj le, Matt! És ön is, Mr. Serpa! – Letelepedtek a pokrócra, Amerika pedig elkezdett kipakolni. Az egyik dobozban eszméletlen mennyiségű hamburger volt – nyilván Anglia egyik varázslata, nincs az a helykihasználás, amivel ennyi elfért volna benne – a másikban palacsinták és...

- Juharszirup! – kiáltott fel boldogan Kanada, és elkezdte az édességet a palacsintákra folyatni. Igaz, jéghideg volt, de az íze mennyei. Felnézett az égre és látta, hogy már besötétedett, milliónyi csillag világítja be az eget.

- Nézd! – kiáltott fel elragadtatottan. – Pont olyan, mintha a csillagok között ülnénk!

Mindhárman gyönyörködve nézték a fejük fölé boruló kupolát, majd Matt bátyja vállára hajtotta a fejét. Egy pillanatra lehunyta a szemét, figyelmen fívül hagyva szédülését, és próbálta örökké tenni a pillanatot: ő és Alfred a világ tetején, figyelik a csillagokat, közben palacsintát és hamburgert esznek...

Aztán hirtelen felült (De hisz' eddig is ült...) és kinyitotta a szemét. Nem hallucinált – vagy az egész az volt? Az szörnyű csalódás lenne – tényleg hangokat hallott.

- Jól vagy? – hajolt be a képbe Alfred, bár furcsán és homályosan. Most, hogy megkérdezte, realizálta, hogy úgy fáj a feje és a tüdeje, mintha valaki jeges késsel hasogatná.

- Egy kicsit fáj a fejem meg a tüdőm – válaszolt, hangja furcsán rekedtnek tűnt – miért, mi történt?

- Ott fent a csúcson – mondta Amerika, szemeiben egy pillanatra eltört a villanykörte fénye – amikor piknikeztünk, elájultál az oxigénhiánytól. Úgy kellett lehozni.

- De akkor miért látok homályosan? – tűnődött hangosan. Alfred felnevetett.

- Ja tényleg, nincs rajtad a szemüveged! Gondolkodtam is, hogy mi olyan furcsa rajtad. – Miután a látásjavító eszköz a helyére került, egyet-kettőt pislogva konstatálta, hogy a négyes számú táborban vannak, hála az égnek jóval nyolcezer méter alatt (jó, nyolcvan méter nem sok, de akkor is). Lelógatta az ágyról a lábát, és hirtelen eszébe jutott egy teljesen oda nem illő kérdés.

- És mi lett a maradék palacsintámmal? A juharszirup biztos, hogy megfagyott abban a hidegben. – Alfred vigyorogva bűvészkedett elő egy tányért a háta mögül.

- A-a, fel lett melegítve. – Felcsillanó szemekkel, szinte letépve az oxigénpalack csövét a szájáról látott neki az édességnek.

- Na, mehetünk lefelé – nyalta meg a szája szélét, amikor végzett.

- Ja, már mindent elintéztünk. Mr. Serpa – Kanada fojtottan felröhögött: az egy dolog, hogy nem árulta el a nevét, de így elnevezni szerencsétlent elég gonosz húzás volt – mennyi időbe telik, amíg leérünk?

- Nagyjából egy hét, nemsokára megindul a jégzajlás.

- Na, akkor két hét múlva már otthon leszünk, és mindenkinek elmesélhetem, hogy én vagyok a hero! – Kanada felnevetett.

- Egyébként belekerülhetünk a Guinness-rekordok könyvébe is, mint az első testvérpár, aki oxigénpalack nélkül piknikezett a csúcson! – tódította vigyorogva.

- Á, azt már benyúlták előlünk – legyintett Amerika. – Akkor let's go down! – rikkantotta.

- Yes! – ugrott föl Kanada. – Menjünk!

~Vievin, 2013. július 8.