Két fanfic-et már fordítottam (.net/s/4880038/1/Ami_a_legfontosabb és .net/s/4849326/1/Bones_es_a_teve ez utóbbi természetesen nem teve, hanem tévé :-) hogy ne felejtsem el a megtanult nyelvet… közben megjött hozzá a kedvem, hogy magam is megpróbálkozzak eggyel. Ha akad itt valaki, aki elolvassa és tetszik is neki, akkor jelezze, hátha ösztönzést nyerek a fejemben lévő egész történet megírására. Természeten izgalommal várom a kommenteket, de legyetek kíméletesek; ez az első fanfic-em :-)
- - -
Bevezető
A baltimore-i rendőrség nyomozójaként utcákon és rendőrségi irodákban eltöltött néhány év után Anthony Dinozzo sok éve szolgál a Haditengerészeti Bűnüldöző Hivatal Főügyekért Felelős Csapatának kötelékében különleges ügynökként.
Az eltelt időszak eredményekben gazdag volt, de veszteségekben is: Kate, aki váratlanul távozott, nem sokkal azután, hogy nem akarta magára hagyni a fiatal ügynököt a pestis poklának kapujában; Jeanne, akibe nem lett volna szabad beleszeretnie, máshogy távozott; majd Jen Shepard igazgatóasszony, akit csak Jenny-nek szólított, ha úgy adta a helyzet. Tony-nak elszorul a szíve, ha rá gondol, a helységre, a helyszínelésre, mindarra, ami akkor történt… És Ziva David is, a „ragyogó", a „sugárzó" lány.
Tony csaknem meghalt, amikor Ziva elkezdett kisétálni az életéből: nem, mert szerelmes volt belé, hanem, mert a lány bizalmát vesztette benne. Benne, aki féltette őt. Nem akart még egy társat elveszíteni… így pedig, ilyen lassan, ilyen fájdalmasan végképp nem. Ziva mégis eltűnt, mérgesen, lázadva, elzárkózva… eltűnt a világban. Tony tudta - annak ellenére is, hogy a telefon nem csörgött, hiába bűvölte - tudta, hogy a lány még mindig a társa és felelősséggel tartozik iránta. Végül sikerült nekik: visszahozták, és ennél több történt. Visszakapták Zivát, a régit, a fölépültet, azt, aki bízhatott bennük, aki családja helyett családra találhatott köztük: ezúttal a lány elfogadta szeretetüket … Tony végtelenül hálás volt Zivának ezért: végre adhatott. Végre igazán szükség volt rá. Az idő sebeket gyógyít. Sok sebet. Persze nem mindet…
Ma az NCIS nagyon-nagyon különleges ügynöke, Tony Dinozzo lassan megtalálja helyét a világban, elfogadja a megváltozhatatlant: örökre egy nagyra nőt gyerek marad, aki mellett lehet bosszankodni, akit lehet utálni vagy szeretni… aki mellett egyet nem lehet tenni: unatkozni. Hogy ez a gyerekesség álarc-e, amivel rejteget valamit, vagy születésétől fogva természetének alapvonása, senki sem tudja. Ezt a kérdést már senki sem teszi föl magának. Ahhoz túl rég óta dolgoznak együtt, megszokták Tony-t így, ahogy van. Talán már Tony sem teszi föl magának a kérdést, ha egyáltalán föltette valaha…
Hiszen minek nehéz kérdésekkel foglalkozni, ha az élet döcögve ugyan, de halad, és az ember többé-kevésbé jól érzi magát benne? Valami mégis mindig történik… valami, ami megráz, ami átrendezi a világot bennünk, körülöttünk. Mint a kaleidoszkópban: a lassan kiismertet és megszokottat hirtelen új variáció követi és a szemnek igazodni kell hozzá. Vajon az ember tud-e igazodni az élet megrázkódtatásaihoz? Megtalálja-e a helyét az újrarendezettben?
Tony egyébként is szerette, de ezen a mai estén különösen is szerette volna, ha messzire kerülik az ilyen bonyolult, nehéz és semmirevaló kérdések. A hűtőből vett doboz sörrel a kezében leült a tv elé, félig fekve kiterült a fotelben, a sör apró párafelhőt füstölve, sercenve nyílt meg a fogyasztásra. Tony érezte, ahogy testében oldódik a feszültség, és kellemes lazultsággal a távkapcsoló után nyúlt.