Szeretni valakit és elengedni a köteléket sohasem volt egyszerű, legkevésbé, ha totyogó pólyás korod óta törődtél vele. Helga az tűzlépcsőn üldögélt, szemeit a csillagos égre meresztette. A kristálytiszta égbolton megannyi csillagban csak az ő fejének különös formáját látta meg. Bármennyire is szerette volna legalább csak egy pillanatra is elfelejteni, azon az éjszakán, nem sikerült, így hát kiült a csillagok alá, hátha a hűvös nyári levegő kiszellőzteti fájdalomtól gőzölgő fejét. „Bárcsak"- gondolta- „lenne bennem annyi bátorság, hogy mások véleményét a földbe teperjem, akkor talán ez sem történt volna meg"

Aznap a lemenő nap sugarai színezték be a város szmoggal szennyezett levegőjét. Arnolddal a parkban ültek egy téglavörös padon, figyelték a felhőkön áttörő fénynyalábokat. Kettejük között széles a távolság, vastag volt a csönd, majd Arnold szólalt meg először: - Helga,- hangja rekedt volt a perceken át tartó kiabálás miatt, megköszörülte a torkát, de az sem használt, - ideje pontot tennünk az i-re. – Arnold, felé fordította fejét lenézve a szőke hajú lányra, aki figyelmét nem vette le a szemébe halványan tündöklő égitestről. A fiú még egy fél percig bámulta és érezte, hogy keserűség itatja át arca izmait. Olyan gyönyörű a lány, csöndben, szinte már-már békében ült mellette. Elderengett miért nem tud mindig ilyen áldottan viselkedni, úgy szerette ezt az oldalát, de a többit sem vettette meg. Helga minden oldala egyedi volt, érdekes, de egyben fárasztó. Arnold érezte, hogy az utóbbi hónapokban, egyre kevésbé bírja türtőztetni saját indulatait a lány mellett. Érezte, Helga jelleme lassanként mérgezte őt is. De meg is tudta érteni őt, nem volt neki sem könnyű a gyerekkora. Próbálta mindenben támogatni, mellette állt, ha kellett neki támasz, de nem volt egyszerű. Helga túl magas falak mögött tartotta a szívét. Sokszor sikerült vennie az akadályokat, amiket az ocsmány megjegyzéseivel a lelkébe döfött, és amikor végre megragadta a benne rejlő angyalt, akkor annyira szerette ölelni, magához szorítani, el sem bírta engedni elmúló hosszas percek után sem. Imádta, hogy ennyire földöntúli, ennyire elérhetetlen, mintha csak egy álomkép lenne, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Gondolatait túlontúl bársonyos hangja szakította félbe:- Sejtettem, hogy ez fog következni. - ezt is olyan ritkán hallja, pedig akárhányszor, így beszélt hozzá magányos estéken, néha még énekelt is a kedvéért, akkor a világ terhei és gondjai egyszerre megszűntek létezni s hagyta, hogy álmatlan, fáradt teste elbágyadjon, légzése lelassuljon, szemei elpilledjenek, míg az angyali hang a távolba nem veszett. Lelkében megrezzent a hirtelen gyengédségtől, de elkönyvelte a kimerültség tünetének. – Már négy éve marjuk egymást. – a lány ironikusan forgatta meg szemeit „egymást" ismételte orra alatt,"szép tőle, hogy nem csak engem hibáztat, de akkor is mindketten tudjuk, kivel vannak itt a legnagyobb bajok." Továbbra is csak előre bámult a semmibe. – Ideje lenne befejeznünk ezt a gyerekes civakodást és végre szembenézni a ténnyel…. – torkában hirtelen megakadt a szó, nyelt egyet, sóhajtott legyőzött módjára. – Eleged van belőlem. – fejezte be elhalkulva. Arnold visszavett kellemetlen viselkedéséből a hang után. Tényleg nem kéne megtennie? Helga folytatta: - Arnold, tudom, hogy nem vagyok könnyű eset és tudom, mennyire gyötrődsz miattam. – itt megállt várva valamire, talán egy ellenérvre, de nem jött ki egy szó sem csak bólintott Arnold, amitől még jobban összekuporodott egy ültő helyében a lány. – Szeretnék mindig melletted maradni, mert a világon mindennél jobban szeretlek, te voltál az első ember az életben, aki megmutatta mi is a szeretet igazából. Hálás vagyok érte. – ekkor Arnold felé fordult egy olvashatatlan tekintettel, amelyből egyedül az őszinte hálát és egy keserédes mosolyt tudott értelmezni. – A világon se lehetne nálad együtt érzőbb, áldozatkészebb férfit találni, aki legyen bármi, mindenben megtalálja a jót, a szépet, az igazat. Imádom, hogy makacsul ragaszkodsz, álmodozol, de tettre kész vagy. – ennyi dicséret hallatán, nem tudott egyebet tenni Arnold, mint elolvadni Helga tengerkék szemeiben és egy reménnyel teli kacajt hallatott. – Azt hittem, ha melletted vagyok meg tudlak majd védeni azoktól a szemétláda emberektől, akik szívesen kihasználnának egy ilyen csodálatos embert, mint te.

-Helga, - fogta kezei közé arcát – engem nem kell megvédeni. – Helga beledőlve tenyerébe, saját kezeivel végig simított Arnold borostásodni kezdő még mindig gyermekes arcívén.

-De igen, tudom, de csak most látom igazán, hogy én vagyok a te mérged. – mosolygott, de hamar lekonyult. Arnold fájó szívvel fogta meg a lány szőke fürtös koponyáját, húzta közelebb sajátjához, míg homlokaik össze nem értek. Csukott szemmel, dühödt, fáradt hangja, mint tűhegyek szúrták széjjel Helga szívét.

-Mond, hol rontottuk el? – Helga saját kezeivel Arnold fejéhez nyúlt és óvatos mozdulatokkal hajába simított. Saját szemeit összeszorította, hogy meggátolja a sós patakok folyását.

-Arnold, te nem tettél semmi rosszat, én vagyok az, aki kihasznál. Annyira szeretnék olyan lenni, akit megérdemelsz, utálom, hogy nem tudok leszokni a förtelmes viselkedéseimről és nem tudok felérni a te szintedre. – Grimaszolt haragosan Arnold és elemelte fejét, hogy szemébe nézhessen a lánynak.

-Milyen szint Helga? Mindig is egyenlőek voltunk, tudod te is jól, hogy nem vagyok én se akkora szent, mint azt te gondolod.

-De nálam valamivel mégis csak jobb vagy. – hányta vissza neki fennhangon.

-Nem! Ez nem igaz! Csodálatos lány vagy tele szenvedéllyel, tűzzel és olyan bájjal, amit senkinél sem láttam. Imádom, ha durcás vagy, imádom, ha megfeddsz valakit azzal a te furfangos szóvicceiddel, olyan dolgokról tudok veled beszélgetni, amiket mások figyelemre se méltatnak, vagy ha igen sosem volt bennük annyi mélység, mint benned, Helga. – a lány szótlanul hallgatta, arca egyre csak pirulva a szavak elhangzásával. – Helga, még mindig szeretlek, és míg világ a világ szeretni foglak, de az én türelmem is véges. – csúsztatta le kezeit Helga vállára és fogta meg őket határozottan.

-Na és akkor mégis mit kéne tennem, Arnold?! – kiáltott rá szégyennel kevert haraggal.

-Mondjuk, befejezhetnéd ezt a te gyerekes gyávaságodat és végre lehetnél őszinte velem és a többiekkel, nem csak ünnepnapokon! – ordított vissza, hasonló hangerővel, mint társa.

-Jó, banyek, de nem olyan könnyű, mint azt te hiszed! – ennél a pillanatnál szakadt el a húr, megint.

-Mi az istennyila ennyire nehéz benne, Helga? Csak légy kedves! – nyújtotta ki kezeit Arnold és mutatott végig Helgán felháborodott mozdulatokkal.

-Ó, Elmondom én neked mi olyan nehéz benne, hajas baba! Ha nem vetted volna észre, rohadtul nem tudok mit kezdeni azokkal a marhákkal, akik szeretnek a másik lelkébe tiporni, kinevetni, meggyalázni, álhíreket terjeszteni, kiközösíteni, csak is, azért mert SZERETLEK TÉGED! – szorította ökölbe kezeit ösztönösen közben felállt a padról és indult hazafelé. Még mielőtt léphetett volna akár egyet is Arnold is felállt megragadta csuklóját és visszahúzta, talán túl nagy érővel, ugyanis Helga rémült arccal huppant vissza a padra.

-Na ide figyelj Pataki! – ezen még inkább meghökkent Helga. Arnold nem az a fajta, aki a vezeték nevét használja. - Egy ilyen szánalmas kifogást, még tőled sem vártam! Ha tényleg annyira szörnyű lenne az osztályunk, akkor már rég észre vettem volna! – Helga gondolatban arcon csapta magát.

-Arnold, nem hittem volna, hogy ennyire együgyű lennél! – szemei szikrákat szórtak.

-Ó, igen? Bizonyítsd! – rendelte el.

-Tessék. – lökte ölébe a telefonját. Arnold egy pillanatra meghökkent. Helga sose szokta odaadni másnak a mobilját, utálta, ha Arnold még csak az idő megnézésére is használta. Helga beírta a kódot. Arnold még mindig nem tudta mit kéne tennie. Helga türelmetlenül sóhajtott. – Nyisd meg az üzeneteimet. – Úgy is tett, most már kíváncsi volt, mindig is tudni akarta mit rejt a barátnője a kis készülékben. Amikor megnyitotta, látta, hogy szinte mindegyiket elolvasta, kivéve hármat, amik úgy félórája érkeztek. – Kezd a frissen érkezetekkel. – ajánlotta Helga flegma modorral. Arnold eleget téve a parancsnak meg is nyitotta őket egymás után.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy Arnold egy ilyen okádék, ribanccal jár, mint te!

Hogy dögölnél meg, te kurva!

Ma vettem egy vudu babát, a neve Helga. Alig várom, hogy kitéphessek egy köteg hajat a fejedről.

Mi a faszomat tettél Arnolddal, te geci?

Ha még egyszer meglátlak mellette, nyakon szúrlak!

Mégis milyen mérget öntöttél az italába, hogy beleszeressen egy ekkora ribancba!

Hogy fulladnál meg, te senki!

És a sor csak folytatódott. Arnold nem hitt a szemének. Nyelt egyet, ránézett Helgára.

-Ne add nekem itt azt a te sajnálkozó tekintetedet, Arnold. Nem hiányzik még az is. – kulcsolta össze kezeit a lány és fordult el a másik irányba. Arnold összecsukta a telefont, visszarakta Helga ölébe, majd a csillagos égre felnézve lecsúszott ültében.

-Oké, te nyertél. Hülye vagyok. – törte meg a kínos csöndet. Helga nem válaszolt, továbbra is hátat fordítva ült. Arnold egy kicsit kezdett aggódni a lány szótlansága miatt. Közelebb csúszott hozzá és vállára tette jobb kezét: - Helga, minden rendben?

-Mond, Arnold. Szakítani akarsz velem? – hangja megint kísértetiesen megnyugtató. Arnold a nyakát dörzsölgette, nem tudta érdemes-e említeni, hogy már gondolt rá, de sohasem merte elképzelni, hogyan hatna a lányra.

-Nem tudom. Lehet, hogy megfordult már a fejemben…. de jobban tetszene, ha megpróbálnál

-Megváltozni.- A fiúnak nem igazán tetszett a gondolat iránya- Legyek olyan, mint Lila? –ajaj, gondolta- Kedves, szerény, udvarias? Legyek olyan, mint Olga? – és holt pont - Tökéletes? Apuci kicsi hercegnője, akit mindenki csodál, észrevesz? – Arnold tudta, hogy innen nincs visszaút, akárhogyan válaszol, biztosan csak rontana a helyzeten, így, hát ott maradt némán, kezét még mindig a lány vállán pihentetve. Érdekes módón Helgát nem zavarta, inkább csak beletörődve sóhajtott, majd felnézett az égre. Arnold figyelve mindenegyes mozdulatát, követte Helga tekintetét és felnézett a mennyezetre. Akkor vette csak igazán észre milyen jól lehetett látni a csillagokat. A városban általában alig pislákol valami fent, de a parkban kevesebb az utcai lámpa. Arnold gondolatai elveszni készültek a világmindenség pislákoló gyertyái közepette, ha nagyon figyelt még a Tejutat is képes volt megtalálni, ahogyan megannyi csillaképet. Helga eközben még mindig háttal a fiúnak felhúzta lábait a padra, hátra dőlt Arnold ölébe és alig hallhatóan rákezdte:

Az bajom van véled

sír a szívem érted.

Sír a szívem érted,

majd meghalok érted.

Indulj el egy úton

én is egy másikon

Arnold nem igazán ismerte a dalt, sőt mi több úgy hangzott mintha valamiféle archaikus dal lett volna. Nem éneklés volt, amit Helga előadott, inkább kántálás, amit a gyógyítók szoktak használni.

hol egymást találjuk

egymásnak se szóljunk.

Aki minket meglát

mit fog az mondani?

Azt fogj gondolni

idegenek vagyunk.

Idegenek vagyunk

szeretet tartunk

ahol összegyűlünk

ketten szeretkezünk.

-„Ketten szeretkezünk" – gondolt bele Arnold. Helga lehunyta szemeit és ölébe helyezte a fiú kezeit.

- Annak két jelentése van egyszerre. – magyarázta Helga – Az egyik szertartást tartasz, a másik szeretetből kifolyólag gyereket nemzel.

-Őszinte és nemes megfogalmazás. A mai világban nem sok ember fejében nem merül fel a gondolat, hogy az ágyba bújt önjelölttel legyen valamiféle érzelmi köteléke. – hajtotta fejét Arnold Helga szőke kobakjára. Mindig is szerette annak citrusos illatát. Sok lány szerette magát telefújni cukormázas parfümökkel meg pacsuli virág kölnikkel, viszont a fiú nem igazán állhatta, túl töménynek bizonyultak. Viszont Helga sohasem volt az a túldramatizáló fajta ilyen tereken. Arnold ezt sosem bánta, pont emiatt becsülte többre a többi lánynál, mert benne volt annyi tartás és önbecsülés, hogy nem rejtette véka alá azokat az apró, de csodálatos hibákat.

-Arnold. – Helga újból visszarántotta Arnoldot a valóságba nyugodt megszólalásával.

-Hm? – rakta fejét Arnold Helga vállara, hogy szemébe nézhessen.

-Tegyünk úgy, ahogy a dal mondja. – fiú arca hirtelenjében úgy megpirult, hogy a legérettebb paradicsom fürtök is csak sápadt bogyók lettek volna mellette.

- Ketten szeretkezzünk?! – Helga egy nevetésnek induló sóhajjal játékosan megpöckölte Arnold orrát, aki erre egy hé, felszólalással felegyenesedett és tetetette sérelmét. Helga megfordult és megfogta Arnold még szabad kezét.

- Nem, Casanova. Indulj el egy úton… - Arnold azonnal feleszmélt és üveges tekintetével Helga szemébe meredt. Kezét lerakta Helga kézfejére.

-Én is egy másikon. – Helga a fiú érzéseit fürkészte, csalódottnak tűnt, pedig ha tudta volna igazából félt.

-Hol egymást találjuk, - Helga észre se vette, de erősebben megszorította a fiú kezét. Sajnos Arnold érezte.

-Egymásnak se szóljunk – fejezte be csüggedő lélekkel és ő is viszonozta a kézmozdulatot. –De miért, kérdem én. –Helga szemeiből valami addig ismeretlen érzés tükröződött vissza Arnold tudatába. Több volt, mint egy sanda érzelem: volt benne bánat, csalódottság, de legfőképpen félelem?

-Mert tönkre teszlek. Jól fog esni egy kis szünet, hogy kiengedd a fáradt gőzt. – állt fel helyéről és kinyújtózkodott.

- Helga, ez

-Hülyeség?

-Az.

-Miért, hisz te magad mondtad, hogy fogy a türelmed. – fene vigye el, hogy a nők mindet szavát kiforgatják az embernek! Gondolta a fiú. – addig én meg dolgozni fogok a viselkedésemen.

-És mégis mennyi időre gondoltál? – kulcsolta össze karját a fiú gyanakvóan.

- Egy hónap. –mutatott hüvelyk ujjával.

-Nem túl sok az egy kicsit? –mi van, ha Helga talál valaki mást?

-Akkor szerinted mennyi legyen?

-2 hét.

-Jó, nekem az is megteszi. Akkor két hétig se szó se beszéd, se semmi közöttünk. –nyújtotta a lány kezét, amit a fiú kétkedve el is fogadott, bár jobb szerette volna, ha csak egy rossz vicc lett volna.

-Legyen, de két hét múlva találkozzunk itt naplemenetkor. – ráztak kezet határozott mozdulatokkal.

-Az nem lesz valószínű.

-Hogy-hogy?

-Úgy, hogy nyári táborban leszünk már ekkor mindketten. – nevetett Helga ártatlan módjára. Arnoldban hirtelen megállt az útő, „pont ezért kedvellek ennyire téged" nevette el magát ő is.

-Igaz, hát akkor majd ott megoldjuk, de akkor is naplemenet legyen.

-Úgy lesz. – mosolygott Helga kedvtelenül. – Hát, öröm volt megismerni önt, Arnold Philip Shortman.

-Részemről volt öröm, Helga Geraldine Pataki. – csókolta meg kézfejét úriember módjára. Helga még egy percig élvezte a finom gesztust, majd eleresztette Arnold kezét. Még lehajolva állt előtte s csodálkozva felnézett. Helga eközben közelebb lépett és lehajolt, hogy homlokon csókolhassa a fiút, de a sors fintora, hogy a felemelt fején pont az ajkát találta el. Mindketten feleszmélve nem kis döbbenettel egymás szemébe meredtek, de hamarost elvesztek a másikéban. Mielőtt még a fiú belemélyülhetett volna a lány elhúzta magát. Arnold felnézett Helgára, aki próbálta összekaparni maradék büszkeségét nem túl nagy sikerrel. Ránézett Arnoldra, aki eddigre már teljesen felegyenesedett, de ennek ellenére is úgy nézett ki, mint egy árva kölyökkutya, aki csak szeretetre vágyott. Helga megköszörülte torkát, intett egyet, megfordult, majd indult hazafelé. Arnold a távolodó lány felé nyújtotta karját kétségbe esetten, de feleszmélt, intett egyet, zsebre dugta kezét és sarkán megfordulta elindult a másik irányba.