Vörös.
Mindent beborított.
A kezeim.
A ruhám.
Még a hajam is, a hosszú, vérvörös hajam, amit mindig is gyűlöltem. Szinte egybeolvad annak a semmirekellő ribancnak a mocskos vérével.
Megöltem… Én tettem ezt vele. De… megérdemelte. Nem? Megérdemelte a szenvedést. Csak úgy eldobja magától azt, amit én soha nem kaphatok meg. Az ilyenek meg is érdemlik a halált.
- Micsoda pompás előadást nyújtottál, Angelina! Haláli egy éjszaka ez, nem gondolod? – egy talpig rikítópiros férfi nevetett felém a templomtoronyról.
Ki lehet ő? Hogy került ide? És honnan tudja, hogy ki vagyok?
De bármis is legyen, biztosan nem ember. Sokkal gyönyörűbb, lenyűgözőbb annál.
Hosszú lángvörös haja, mint a tűz, mely képes porig égetni az egész várost.
Szemei, akár a nyári mező egy pusztító szélvihar után.
A mozgásában volt valami földöntúli, őrült kecsesség, ahogy egy ugrással landolt a piszkos, macskaköves úton. Egyenesen a szemembe nézett és elvigyorodott.
- Mostanság igencsak elfoglalttá tettél. Na mondjuk, nem mint ha bánnám, drága. Ó, bocsáss meg, szörnyen modortalan vagyok, még be sem mutatkoztam! Grell Sutcliff vagyok. Halálisten. – vigyorgott, megmutatva pengeéles fogait.
Egy halálisten? Lehetetlen. Tényleg léteznek ilyenek? Kizárt…
- Figyellek már egy ideje, Pazar munkát végzel, nem tagadom. Meg is érdemlik. Tudod, én is nagyon szeretnék egy gyermeket, de mivel férfi vagyok, ez sajnos nem megoldható. Mi ketten szinte ugyanolyanok vagyunk. – ölelt át. Mégis miért ölelget, és én miért karolom át, egy csettintéssel a Pokolra küldhetne, én meg telebőgöm a mellényét. Én nem vagyok normális.
- Hé, Angelina, miért sírsz? Na, mi van?
- Grell… Kérlek, maradj velem. – suttogom. Olyan törékeny, esetlen vagyok, mint egy francos kisgyerek. Mindig is próbáltam az erős, önálló nő szerepét játszani, de azóta a nap óta…. Azóta a nyomorult nap óta már egyre nehezebben megy, pedig próbáltam, próbáltam erős lenni, hidd el! És most minden egyszerre tört ki belőlem. Csak sírok megállás nélkül, szépen, nőiesen bekenve az öltönyét a könnyemmel, nyálammal, taknyommal. Nem akarom, hogy így lásson, de mindegy. Olyan szánalmas vagyok. De ő csak megsimogatja a fejem és mosolyogva (vagy talán vicsorogva?) a homlokomhoz érinti száraz ajkait.
- Ezer örömmel, Angelina.
