A TŰZVÉSZ
Tizenhat lehettem, amikor a közelünkben szörnyű
tűzvész tombolt. Mind kimentünk a folyópartra, és
onnan figyeltük, ahogy szemben próbálják
megfékezni a lángokat. Édesanyám kezébe
kapaszkodtam, és elkerekedett szemmel bámultam az
elkeseredett küzdelmet. Csak hajnalra sikerült eloltani a
tüzet. Sokan haltak meg.
Attól kezdve anyám
is, én is egy tányérba állítottuk
az éjjelre égve hagyott gyertyát, és
vizet öntöttünk köré. Később,
amikor saját otthonom lett, Luc kigúnyolt az
óvatoskodásomért, így szép
fokozatosan leszoktattam magamat róla. Annál jobban
örültem, amikor először láttam, hogy Élodie
is szeret vigyázni a tűzzel, egy ócska kupába
állítja a gyertyákat, és beleteszi őket
a vízzel töltött tálba. Egyszerre érezhettem
magam igazolva és biztonságban. Clopin is kinevetett
ugyan, amikor a húga őrült szokását
áthurcoltam a kocsijába, de azt mondta, ha én
ettől jobban érzem magam, hát váljék
egészségemre, ártani biztos nem árt.
Hiába derült azonban ki, hogy nem csak Élodie
és én vagyunk ilyen elővigyázatosak, a Csodák
Udvarában minden második családnak van külön
gyertyás kupája, a baj, úgy látszik,
elkerülhetetlen volt.
Szegény öreg Aurélie
mama otthona pillanatok alatt égett porig. A körülötte
álló kocsikra és sátrakra percek alatt
terjedt át a tűz, és fél óra se telt
bele, lángokban állt a Csodák Udvara.
Mint
mindenki más, én is elkeseredetten kaptam minden kezem
ügyébe kerülő vödör, minden kancsó,
minden csepp víz után, de reménytelenül
küzdöttünk. A nagy kavarodásban ráadásul
elszakadtam Clopintől, akire nem csak a tűz, de a pánik
gondja is azonnal rázuhant. Ijedten forgolódtam a
tömegben, amelynek egy része az oltással, ám
nagyobbik fele a meneküléssel volt elfoglalva. Clopin
talált rám ismét.
- Menj te is! - kiabálta
rekedten. - Hátul kijutsz a szabadba! Keresd meg Élodie-t
és maradj vele!
- És veled mi lesz?
- Menj már!
- sürgetett, és mielőtt megint tiltakozhattam volna, a
karomnál fogva megfordított, és lökött
rajtam egyet, hogy sodródjak már kifelé a
tömeggel.
Rémülten próbáltam
hátrafelé forgolódni, de csak Clopin hangját
véltem hallani a nagy kiabálásba veszve:
-
Azokat a sátrakat eltakarítjuk, nem terjedhet még
tovább!
Aztán már nem hallottam mást,
csak a körülöttem menekülők hangját.
Arra mentem, amerre mindenki más is, és egy idő
után tényleg kijutottam a szabadba. A nap épp
lemenőben volt, és egy pillanatra azt hittem, talán az
erdő is lángokban áll. Fázva fontam össze
magam előtt a karjaimat, és indultam el, hogy megkeressem
Élodie-ékat. Reménytelenül. Nagyon hideg
volt odakinn, így a legtöbben visszahúzódtak
a föld alá, és olyan járatokat kerestek,
amelyeket nem öntött el a füst. Hosszasan bolyongtam a
rengeteg félig ismerős, félig idegen arc között.
Aztán feladtam a keresést, és elkeseredetten
rogytam le a fal tövébe felhúzott térdekkel.
Ahogy lassan alább hagyott az ijedelem, egyre többen
kezdtek letelepedni mindenfelé éjszakára, csak
én nem mozdultam. Tompán bámultam magam elé
még akkor is, amikor távolról hallani véltem,
hogy valaki szólongat. Csak akkor néztem fel, amikor a
hang egészen közel ért, és felismertem.
Úgy ugrottam Clopin nyakába, hogy majdnem
mindketten elestünk.
- Jól van - simogatta meg a
hátamat, ahogy sírva a vállába temettem
az arcom. - Jól van…
Sokáig nem akartam
elengedni. Aztán már nem tudtam. Ahogy átkarolta
a derekamat és egy kicsit megemelt, meg kellett várnom,
hogy letegyen, mielőtt elszakadhattam volna tőle.
- Gyere,
Élodie is betegre aggódta magát már
érted… - köszörülte meg a torkát, majd
kézen fogott, és elindult velem. Ahogy megláttam,
hova vezet, azonnal tudtam, hogy először itt kellett volna
keresnem Élodie-ékat.
Közel nem ők voltak az
egyetlenek, akik úgy döntöttek, a legjobb helyük
az állatok mellett lesz, de nem volt különösebben
nehéz megtalálnunk őket a terem egyik távolabbi
sarkában. Élodie ahogy meglátott, nehézkesen,
de felpattant a szalmáról, amin addig ücsörgött,
és elém rohant. Nagyon rég nem volt részem
ennyi ölelésben, még Denis és Théo
is hozzám bújtak. Tényleg legalább
annyira félthettek, mint én őket…
Lassan múlt
el a viszontlátás és a megkönnyebbülés
öröme, de annál rosszabb volt, ami utána
jött. Nem csak a gyerekek, de Élodie és én
is kimerültünk, Tristan és Clopin pedig egyenesen
holtfáradt volt.
- Mint a régi szép időkben!
- sóhajtott Élodie Tristanhoz bújva, amikor
lefektették a fiúkat egy kupacba, Isabelle-nek pedig az
édesapja mellkasán találtak megfelelő
fekhelyet.
- Te meg miről beszélsz? - mormolta Clopin
álmosan a tarkómba. - Sosem aludtunk itt, csak a régi
kápolnában…
- Te sosem aludtál itt
- nevetett Élodie.
- Szerinted milyen birka az, amiből
naponta potyognak ki a kisbárányok, amiket a húgod
azonnal látni és egész éjszakán át
dajkálni akar? - vigyorgott Tristan.
- Ne nevess - ölelte
át szorosabban a derekamat Clopin, ahogy halkan kuncogtam. -
Azok ott ketten évekig esküdtek a halhatatlan lelkükre,
hogy a báránykáknak szükségük
van rájuk…
Másnap nehéz szívvel indultunk el, hogy
megnézzük, mit kímélt meg a tűz.
Élodie-ék otthona épségben
átvészelte, csak az egyik tartókötelet
rúgta ki valaki véletlenül, de azt Tristan és
Clopin minden nehézség nélkül visszatette a
helyére. A mi kocsink annál rosszabbul járt. Nem
égett ugyan porig, de egyből látszott, hogy
lakhatatlanná vált. Ezen a környéken nem mi
voltunk az egyetlenek, akik percekig némán bámulták,
ami az otthonukból megmaradt, és Clopin sem volt az
egyetlen, aki végül megpróbált bemászni
a romok közé, hogy megnézze, hátha
megmenthet valamit.
- Győzelem! - kiáltotta vidáman.
- Gyere, segíts…
Óvatosan lépkedtem át
a deszkákon és az elszenesedett kerekeken, amelyek
egykor a kocsit tartották, és amelyek most töröttem
hevertek.
- Mit találtál?
- Ezt! - ütögette
meg Clopin a ládánk tetejét büszkén.
- Nem égett el?
- Nem… Kész Csoda! Nyissuk
ki!
Izgatottan figyeltem, ahogy Clopin lassan megtisztítja
a láda tetejét, majd felemeli. Fel voltam rá
készülve, hogy elszenesedett bábokat és a
ruháink felismerhetetlen maradványait fogom látni.
- Hát ezt nem hiszem el… - térdeltem Clopin mellé
döbbenten. Mintha nem is égett volna le körülöttük
a fél Csodák Udvara, a bábok és a ruhák
érintetlenül feküdtek a láda belsejében.
- Jó kis láda ez, mondtam én… - simogatta
meg szeretettel az oldalát Clopin. - Vigyük ki innen!
Miközben megpróbáltuk kicipelni a romok közül,
jöttem rá, hogy óvhatta meg a láda
mindenünket. Legalábbis nem tartottam valószínűnek,
hogy a ruhák és a bábok önmagukban
lehetnének ilyen rettenetesen nehezek, hogy pár
lépésenként meg kelljen állnunk velük.
Óráknak tűnt, mire végül elértük
Élodie-ék sátrát.
- Ez meg? - nézte
elhűlve Élodie a kincsünket.
- Ne kérdezd,
hogy menekült meg… - ült le rá Clopin pihenni.
-
Szerintem, ha alágyújtanánk, se lehetne
elpusztítani - szorítottam magamnak egy kis helyet
Clopin mellett.
- Meglehet - bólogatott és karolta
át a derekamat. - De ezt most nem próbáljuk ki.
Nem a láda volt az utolsó, amit aznap cipelnem
kellett.
Ahhoz, hogy újra fel lehessen építeni,
ami leégett, el kellett takarítani a romokat. Hamar
rájöttünk, az lesz a legjobb, ha az égett
deszkáktól és gerendáktól csak
apránként és a hátsó kijáraton
át szabadulunk meg, előkerült hát az összes
balta és fejsze. Három nap alatt sikerült
kihordanunk mindent, ami használhatatlanná vált,
pedig még a gyerekek is segítettek. Három este
nyúltam el teljesen kimerülve Clopin mellett Élodie-ék
sátrában, a szőnyegekből rakott ágyunkon, mint
azok a darab fák, amelyeket egész nap hurcolásztam.
Bámulatos sebességgel épült újra
a legtöbb otthon. Csak mi nem építkeztünk.
Clopint túlságosan lefoglalta, hogy mindenhol jelen
legyen, én pedig nem tiltakoztam, amikor megkérdezte,
bánom-e, ha egy darabig még Élodie-éknál
lakunk. Szerzett hát valahonnan egy darab krétát,
és körberajzolta, ahová az új otthonunkat
képzeli.
- Itt áll majd az ágy… -
magyarázta tovább, amikor a körvonalat befejezte.
- Nagyobbat! Rajzolj nagyobbat! - nevettem, ahogy a válla
fölött átnéztem.
- Ahogy a hölgy
kívánja - bólintott, és nagyvonalúan
megtoldotta az ágyunkat egy jó lépésnyivel.
Más bútorra ugyan nem futotta a krétából,
de meg voltam elégedve a leendő otthonunkkal így is,
legyen akármilyen távoli jövő zenéje is.
Egy hónap leforgása alatt gombamód
szaporodtak el az új sátrak a régiek helyén.
Élodie mellett én is besegítettem nem egy
varrásába, így amikor elérkezett a
pillanat, hogy megünnepeljük a Csodák Udvarának
hamvaiból való feltámadását,
büszkén húztam ki magam, és néztem
végig azokon a sátrakon, amelyekben az én munkám
is benne volt. Mindenki vágyott már egy kis pihenésre
és egy kis szórakozásra, így a szokottnál
is hangosabban folyt a mulatság.
Előre tudtam, hogy
Clopin el lesz foglalva vele, hogy mindenkivel váltson csak
egy szót, igyon csak egy kortyot, így amikor néhány
tánc és egy korsó sör után magamra
hagyott, letelepedtem a padokra beszélgetni. Nem eset
nehezemre órákon át csevegni; volt olyan lány,
akivel hetek óta ültünk egymás mellett
varrogatás közben.
Éjfél körül
járhatott már az idő, amikor Clopin ismét
előkerült. Megkérdezte, fáradt vagyok-e, majd
ahogy nemet intettem, kézen fogott, és elindult velem a
hátsó folyosó irányába. Sokáig
lépkedtem mellette némán, és épp
meg akartam kérdezni, hová visz, amikor megállt
egy kőbe vésett ajtó előtt, és előreengedett.
Amint utánam lépett, és a fáklya némi
fényt adott, tudtam, hogy a régi kápolnában
lehetünk, amelyben gyerekkorukban a családja lakott. A
falak mentén faragott kőpad húzódott, sőt,
mintha néhány a falra festett képet is fel
véltem volna fedezni a gyenge fényben.
Egy gyertyát
vett elő, majd óvatosan meggyújtotta. Pár
pillanatig csak nézte a kis lángot, majd odakinn
ledobta a fáklyát, ami szinte azonnal ellobbant a
porban.
- Gyere - húzott magával a helység
közepére.
A gyertyát óvatosan
leállította a földre, majd magával húzott.
Átkarolt, ahogy mellé ültem, és a hajamhoz
simította az állát, ahogy a vállára
hajtottam a fejemet. Sokáig figyeltük csendben a
gyertyát, amíg le nem égett, de még akkor
is csak ültünk egymás mellett, amikor a kis láng
ellobbant, és sötétbe borult a helység.
-
Édesanyám gyújtott mindig gyertyát -
szólalt meg Clopin halkan. - Azt mondta, legyen akármilyen
kicsi a láng, fent meglátják, mert idelent olyan
sötét van, hogy az egészen kicsi fény is
számít.
- Remélem, tényleg látják…
- Biztos látják - szorította meg a kezemet
Clopin. - Ha más nem is, ő biztosan, mert az nem lehet, hogy
nem vigyáz a gyerekeire és az unokáira még
odafentről is…
- Nagyszerű asszony lehetett…
- Az volt
- bólogatott Clopin. - Élodie egyre jobban hasonlít
rá, amikor a fiúkkal beszél.
Csendben bújtam
még közelebb hozzá.
- Téged szeretne.
Boldoggá teszed a fiát.
Nem szóltam semmit,
csak még szélesebben mosolyodtam el a sötétben.
Az én édesanyám mindig azt mondta, odafent a
szerető szíveket látják úgy, mint mi
idelent a gyertyák fényét, és biztos
voltam benne, hogy most az enyém világít a
legfényesebben.
