Hali!
Egy ideje figyel ennek a történetnek a kezdete a gépemen, illetve a gondolataim között, de csak mostanában támadott meg az érzés, hogy nekem Franadát kell írnom, így továbbírtam. Mire felocsúdtam, már több fejezet van belőle, mint amilyen hosszúnak eredetileg terveztem : D
A páros Franciaország/Kanada. Alternatív univerzum, tehát mondhatom azt is, hogy napjainkban játszódik, de lesz utalás bőven a Hetalia világára (ld. Francis népes nemzetközi családját ;) ) Őszintén, csak egy könnyed szerelmes, „ha nincs problémánk, csináljunk magunknak" stílusú történet lesz, megspékelve némi családi gonddal, meg azzal, hogy szerencsétlen Matthew mindig depresszív lesz, ha elkezdem írni.
Ajánlva Heinek, a kedves szavakért, amiket kaptam tőle pár napja; Kijának, (egyes fejezetek külön kiemelve a kedvéért), a segítségért, meg úgy, mindenért, és Neked, Kedves Olvasóm, akit még nem riasztott el a féloldalnyi bevezető szövegem. Jó olvasást kívánok!
(Katie; 2012. 12. 17.)

Crossroads

Prológus

A kép ott állt a teremben, körülötte összevisszaság, ecsetek, paletták, festékek. Tojástempera és olajfesték jellegzetes szaga a levegőben, a vászon éppen csak megszáradt, a közepe talán még fogott. Olajkép volt, a technika minden szépségével és erejével, mégis légiesen könnyed. Csodálatos, zöldellő erdős környezetben, egy áttetsző, kékvizű patak partján, lapos kövön ücsörgött az alak. Se nem fiú, se nem lány, amolyan tündér vagy angyalszerű jelenség, lenge ruhái összeolvadtak hófehér bőrével. Egyik lábát felhúzva, térdére hajtott fejjel ült, arca hibátlan bőrű, orra gyermekien pisze, szemei alatt apró, alig-alig észrevehető óvatos szeplők. Szája finom vonalú, ajkai keskenyek, halovány rózsaszínek. Sápadt sárga-szőke, finom hullámokban végződő haj ölelte körül arcát, leghosszabb tincsei is csak az álláig értek. Szemeiről nem igazán lehetett eldönteni, hogy bordók, avagy lilák, de elálmodozva néztek ki a hosszú szőke szempillák mögül, mégis a képnek ez volt az egyetlen része, ami nem tűnt álomszerű ködnek. A jelenés tekintete fogta meg a nézőt. Másik lába lelógott a kőről, lábujjai a kék vízbe értek, a víz gyengéden fodrozódott körülötte. Hátából két leheletfinom szárny nőtt ki, melyek alig látszottak, csak fátyolszerűvé, opálossá tették a környezetüket. Ez a halovány sejtelmesség tette még meseszerűbbé a képet. Mozgalmassá pedig a fénypettyek, amelyek ott voltak mindenhol: a ruhán, az arcán, a haján, a fákon, a vízen, a szárnyakon, fakítva-tarkítva-élínkítve az egyébként nyugodt összhangot.
Mestermű volt a maga nemében.

~*CrossRoads*~

Francis már két napja figyelte a furcsa srácot a téren. Bizonyára egyetemista, bár ki nem nézte volna belőle, a különböző időpontokban való felbukkanás azonban nem jelenthetett mást, hiszen az átlag középiskolás egész délelőtt az iskolában ül. Ráadásul nem vállal évközben diákmunkát. A fiú azonban a közeli étterem akcióját reklámozó szórólapokat osztogatta, igaz, nem túl lelkesen. Nem igazán irigyelte szerencsétlent.
A mozgásában volt valami megkapó, légiesen könnyed lépésekkel közlekedett. Nem volt magas, ezt az érzetet csak a hosszú lábai kölcsönözték neki. Mindkét alkalommal vastag, kissé bő pulóvert viselt, így az alkatát csak sejteni lehetett. Haja sötétszőke, enyhén hullámos, és egy tincs valahogy furcsán kiállt a hajából, akárha külön életet próbálna élni. Arca szabályos, kissé kerekded, ami kedvességet kölcsönöz neki, és a hajához képest is világos. Felül keretnélküli szemüveget hordott, ez komolyított a megjelenésén egy kicsit.
És ha már megfigyelte, apró firkák sokasága került a rajzlapokra. Egy-egy röpke mozdulat, próbálta elkapni, ahogy lép, de ez annál sokkal bonyolultabb volt, mert valami egészen különleges, mégis természetes mozdulattal táncolt előre, talán ez a legjobb szó rá.
Fél tizenkettő múlt pár perccel, mikor a rajztáblát becsúsztatta a táskájába, az eltompult ceruzáját pedig zsebre tette. Felemelkedett a padról, és határozottan megindult a fiú felé. Az csak az utolsó méteren vette észre, hogy mögötte áll, automatikus mozdulattal nyújtott felé egy szórólapot, már csak pár darab volt a kezében. Ő azonban kíváncsian az arcát nézte, a szemeit, amiket eddig nem tudott megszemlélni. Olyan tömör kék pillantása volt, hogy talán inkább lilának tetszett. Tökéletes. Elvette a reklámcetlit, és érdeklődve maga elé emelte.
- Mondd csak, jól fizetnek a reklámért? – kérdezett rá.
- Pardon? – nézett fel rá kutató pillantással, hangja alig hallatszott az emberek zajától.
- Azt kérdeztem… áh, hagyjuk. Tudnék neked jobb munkát is ajánlani ennél – mondta, mire a fiú összevonta a szemöldökét, tekintetét újra végigfutatta rajta, aztán elfordult tőle.
- Elnézést, de dolgozom – mondta halkan, elutasítása a mozdulatban volt, nem a hangjában. Talán be van rekedve? Két lépéssel előrébb ment, máris emberek léptek közéjük. Francis sóhajtott, és utána ment.
A vállára tette a kezét, a fiú belerezzent az érintésbe, hirtelen kapta felé a fejét, arcán meglepettség, szemei elkerekedtek. Elvette róla a kezét, mire a másik hátrált egy lépést. Na tessék, halálra rémítette. Elmosolyodott, biztatóan, kedvesen, és megpróbálta még egyszer:
- Mielőtt azt hinnéd, nem valami súlyosan illegálisra akarlak rávenni.
- Remek, akkor akár békén is hagyhat – válaszolta, ezúttal kicsit megemelve a hangját, így feltűnt, hogy a kiejtésében van valami furcsa. Talán nem is francia? Mindenesetre nem mozdult, mintha tartana attól, hogy újra hátat fordítson neki.
- Ne haragudj – szólt békítően. – Nem akartalak zavarni, csak megtetszettél, ahogy itt térülsz-fordulsz.
- Megtetszettem? – ismételte a szót, mintha nem teljesen értené, arcán a zavartság kifejezésével.
- Festőművész vagyok, és modellt keresek – magyarázta, és a zsebéből előhúzott egy névjegykártyát, hogy igazolja a szavait. A fiú átvette, rápillantott, aztán vissza őrá.
- Miért pont én? – kérdezte tanácstalanul, majd megrázta a fejét, mint aki képtelen gondolatot akar elkergetni. Ám mielőtt megszólalhatott volna, Francis megkérdezte:
- Meghívhatlak egy kávéra? Nyugodtabban tudnánk beszélni.
- Órára kell mennem… úgy öt perc múlva – válaszolta.
- Utána esetleg? – A fiú vetett még egy pillantást a névjegyre, aztán kelletlenül bólintott. – Van egy kávézó a tér túl oldalán, megfelel? – Újabb bólintás. – Mikor végzel?
- Fél kettőkor – hangzott a tömör válasz.
- Akkor várlak – mosolygott rá kedvesen. – Esetleg a nevedet megtudhatnám?
- Matthew Williams – nyújtott kezet.
- Angol vagy? – érdeklődte meglepve.
- Kanadai – felelte azonnal. Még mielőtt újabb témát hozhatott volna fel, újra megszólalt: – És most mennem kell, Monseiur – pillanatnyi megakadás, lepillantott a cetlire – Bonnefoy. Viszontlátásra. – Sarkon fordult, és sietős léptekkel távozott.
Francis elmosolyodott. Megnyerni sokkal könnyebb lesz. Matthew Williams… nem is hangzik rosszul.