.
.
.
.
Az első, amit érzékelt, a különös íz volt a szájában. Keserű, fémes, fojtogató; nyelni alig bírt tőle. Lassan mélyeket lélegzett, hogy visszafojtsa a feltörő hányingert. Érezte, hogy rosszulléte csillapul. De, ha esetleg mégis... – gondolta, és fejét megpróbálta oldalra fordítani. Ekkor éles fájdalom hasított valahol a koponyája hátsó felébe. Lecsukott szemhéja mögött apró szikrák cikáztak a hirtelen mozdulattól. Úgy döntött, nyugton marad.
A következő, amit érzett, a kellemes meleg volt. Valami puhán feküdt; karja kétoldalt, a teste mellett.
Ezt követően hangok értek el a tudatáig. Megnyugtató zümmögés; halk, egyenletes, gépi-csipogás. Aztán az a suttogó hang:
„– Látsz két embert, és azt gondolod, egymáshoz tartoznak; de semmi sem történik."
Számára semmi értelemmel nem bírtak a szavak. De a hang... Ismerős volt, megnyugtató, gyengéd. Ismerős, mert úgy érezte, az idők kezdete óta kíséri. És megnyugtató, mert csodálatos dolgokról mesélt.
„– Terhes vagy? Egy kisfiú?" – hallotta újra.
Ki terhes? – próbálta rendszerezni a gondolatait, míg az a kedves hang tovább beszélt:
„– Vagy lány."
Gyerek? Mintha sűrű sötétségben próbált volna utat találni, gondolatai tapogatózva haladtak előre.
„– A gondolat, hogy ennyire elveszítjük az irányítást a személyes boldogságunk felett, elviselhetetlen. Ez nagy teher. Mint a szárnyak. Van súlyuk. Érezzük a hátunkon. De ez olyan teher, ami felemel minket. Teher, amitől szárnyalunk."
Még mindig nehezen tudta követni a szavak értelmét.
Gyerek... boldogság... szárnyak... – ezeknek volt értelme. Lassan kinyitotta a szemét. Nyelvével megnedvesítette az ajkát, hogy tudjon beszélni. Bárki is van még itt, szeretné, ha tovább beszélne. Agyába képek villantak. Nem alakok, események, hanem érzések, gondolatok tömkelege.
Mély levegőt vett:
– Nagyon furcsa álom volt... – szólalt meg aztán, és csodálkozott, milyen gyenge a hangja. Nem messze tőle, valaki sietősen felállt és az ágyához lépett. Szeme nehezen szokott hozzá az erős, fehér fényhez, de lassan kibontakozott előtte egy gyönyörű, boldogságtól ragyogó, szürkészöld szempár.
– Ébren vagy – szólalt meg az alak, azon az ismerős, édes hangon.
Ébren? Persze, hogy ébren, hiszen az az álom... Mi is volt?
– Olyan valós... – suttogta újra. Az alak tovább beszélt:
– A műtéted sikerült, de rosszul reagáltál az altatásra. Négy napig kómában voltál. Sokáig tartott, mire felébredtél.
Műtét... Kinek volt műtéte? De ez nem is fontos. Az álom. Az a fontos. Nem szabad elfelejtenie.
– Olyan igazinak tűnt... – mondta bizonytalanul. A nő ugyanazon a kedves hangon válaszolt:
– Nem volt az.
Nem? Nem... ha ő mondja... Ő nem hazudhat. Mert ő... Ki is ő? Jobban megnézte az arcot. Meg kell tudnia, ki az, aki valami csodálatosat álmodott vele.
– Ki vagy te? – kérdezte aztán. Azonnal látta, hogy hibázott. A ragyogó szemek elhalványultak, a fényt bennük felváltották a kétségbeesés könnyei. A száj remegni kezdett, majd a fej előrebukott. Aztán újra meglátta az arcot. Sápadt volt, fénytelen, a száj eltökélten összeszorítva. A nő megrázta a fejét és halványan, inkább csak magát bátorítva, elmosolyodott:
– Temperance vagyok – suttogta remegő hangon. – Temperance Brennan. Emlékszel valamire? Tudod, hogy hívnak?
A neve... Persze, hogy emlékszik. Úgy érezte, muszáj helyesen válaszolnia, hogy újra láthassa mosolyogni ezt az arcot.
– Seeley... Seeley Joseph Booth... – Igaza volt. Látott egy reménykedő mosolyt. Tovább kutatott az emlékezetében. De az az álom... Volt valami nagyon fontos benne, amit nem szabad elfelejtenie. De először még arról, ki is ő.
– Mesterlövész... és... FBI ügynök.
Csak így tovább, gondolta. Ideje megtudnia, Temperance kicsoda. Bár, ha itt van mellette, akkor nem lehet más...:
– Mi... társak vagyunk?
A nő bólintott. Szóval társak. De volt még valaki... Valaki, aki fontos volt számára. Úgy hitte, hogy fontos:
– Rebecca... Hol van Rebecca?
.
.
.
.