Daniel, jól vagy? - lépett oda a barátjához Sam a kantinban. Késő este volt már, így rajtuk kívül csak egy-két eltévedt éhes katona járt arra, Daniel pedig az üres tálcája felett üveges szemekkel bambult maga elé a levegőbe, ahogy az az elmúlt napokban többször is előfordult. Sam látta rajta, hogy valami nagyon foglalkoztatja, és úgy gondolta, most már nem hagyhatja szó nélkül.

Hogy? - kapta fel a fejét a férfi, mikor eljutott az agyáig, hogy Sam ott áll mellette, és valószínűleg valami válaszra vár.

Csak azt kérdeztem, jól vagy-e? - kérdezte Sam aggódva. - Azóta nem vagy önmagad, hogy visszatértél Atlantiszról.

Ne haragudj, Sam, igazad van - húzta el a száját a férfi beismerően.

Én nem haragszom, csak… ez veszélyes lehet - vizslatta Sam a másikat, miközben leült vele szemben.

Tudom, majd összekapom magam - vett egy nagy levegőt Daniel.

Ugyan. Odamennél? - kérdezte Sam kedvesen.

Hova?

Daniel! Beszélj Landryvel, biztos megengedné, hogy néhány hétre vagy hónapra elmenj Atlantiszra. Egy kis időre valahogy tudunk nélkülözni. Idecsaljuk addig Jonast. Egy időre biztos szívesen jönne. Eléggé… nehéz szívvel ment haza, mikor előkerültél, jól esne neki, ha kicsit visszahívnánk. Te pedig nyugodtan kutathatnád Atlantisz rejtett titkait. Talán megoldanád, ami most annyira foglalkoztat, és mire visszajössz újra önmagad lennél.

Nem lenne rossz ötlet, Sam, de most nem az jár a fejemben, hogy odamenjek. Épp az ellenkezője, itt kellene utána járnom valaminek - csóválta meg a fejét Daniel. - Csak… á, nem, ez még nekem is meredek, jobb, ha nem adom elő. Igazán semmi kedvem ahhoz, hogy te is hülyének nézz. Vannak rajtad kívül épp elegen.

Daniel… nem ez lenne az első eset, hogy égnek áll a hajam attól, amit mesélsz. Szóval?

MacKay meg én találtunk egy titkos labort - ismerte be egy süticsenő kisgyerek bűntudatával Daniel.

Már megint? - fintorgott Sam, akinek az jutott eszébe, hogy az ilyenekből sosem sült még ki semmi jó.

Bocs - vont vállat Daniel. - Atlantisz a pincétől a padlásig tele van titkos laborokkal. Több van belőlük, mint irányítóhelyiségekből.

Ez igaz. És?

Volt Janusnak egy kísérlete…

Várj! Az őrült Janusnak? Akit mindig le akartak állítani a kísérleteiről? - szakította félbe a történetet Sam.

Egen, neki - húzta el a száját Daniel. Tudta, hogy Janusnak eléggé rossz híre van, még annak ellenére is, hogy a kísérleteit általában a legjobb szándékkal kezdte el, mivel azok sokszor nem úgy sültek el, ahogy tervezte.

És erről is le akarták állítani?

Nem hiszem, hogy erről bárki is tudott volna. Ha tudtak volna, ez végképp betette volna a kaput.

Jó ég, Daniel, ne hozd rám a frászt! Amikről eddig tudtunk, az is elég hajmeresztő volt.

Ha igaz, amit olvastam, Janus kísérleteket folytatott emberek egy csoportján, hogy kifejlesszen egyfajta halhatatlanságot.

Mit? Nem volt elég neki, hogy ők felemelkedtek? - kérdezte bosszúsan Sam.

Akkor még nem emelkedtek fel. És tudod, hogy az ősök közül sokaknak az ember csak olyan volt, mint nekünk a fehéregerek. Kísérleti nyúl. Vagyis… kísérleti ember. Mi talán csak a prototípus lettünk volna, és a saját fizikai formában lévő halhatatlanságát akarta elérni, nem tudom. Talán több időt akart nyerni maguknak, míg elérik a tökéletességet. A lényeg, hogy ha igaz, amit olvastam, tulajdonképpen sikerrel járt. Kifejlesztett egy fajt, ami tulajdonképpen halhatatlan. Ha megsérül, bámulatosan gyorsan meggyógyul, ha halálos sebet kap, a teste regenerálja magát, és feltámad, kivéve, ha levágják a fejét. Akkor tényleg meghal.

Daniel, ugye tudod, hogy ez úgy hangzik, mint egy elcsépelt hollywoodi mozifilm forgatókönyve? - nézett kételkedve Sam a barátjára.

Leszámítva azt, hogy nem egy producer íróasztalfiókjában találtam, hanem Atlantisz egy titkos laborjában, és, hogy Janusnak fogalma sem lehetett arról, mi az, hogy film, igazad van. Majd, ha egyszer nyugdíjba megyek, és lesz sok pénzem, leforgatom. Tuti kasszasiker lenne. De egyelőre maradjunk Janusnál. A szép az egészben, hogy ha a halhatatlanok meghalnak, vagyis, ha valahogy levágják a fejüket, azt egy brutális elektromos vihar kíséri. Erre még Janus sem jött rá, hogy mitől van, de a leírásokból kitűnik, hogy ez sokszor vágta haza az egész laborját, és a biztonsági berendezéseit.

És te ezt elhiszed? - vizslatta Sam a férfit.

Egy olyan fajról, amelyik kitenyésztette a lidérceket? Bármit - nézett keményen Daniel a nőre.

Ez igaz - húzta el a száját Sam.

És a leírás elég részletes, nem hiszem, hogy csak mese az egész.

Mikor volt ez?

Sam… tízezer éve, fogalmam sincs.

És azt akarod nekem sugallni, hogy ezek a halhatatlan micsodák, amiket Janus csinált, még most is itt vannak? Életben vannak? Ráadásul itt a Földön?

Hát, ha mindaz szó szerint igaz, amit leírt, van rá esély.

Tudod, mit? - vette komolyan fontolóra a dolgot Sam. - Ha megígéred, hogy nem agyalsz ezen éjjel-nappal, és legalább a küldetéseken próbálsz agyilag is jelen lenni, akkor a hétvégén megemlítem a dilemmádat Helennek. Ha valaki, hát ő tudhat arról, ha ilyen csodabogarak léteznek. Addig még beszéljünk róla, gondolom, Helennek minél több részlettel tudok szolgálni, annál nagyobb eséllyel tud mondani nekem valamit. Már ha hallott valaha is hasonlóról.

Ez jó ötlet, Sam - derült fel Daniel arca. - Kösz!

Ugyan. És majd Declantől is megkérdezem. Hétvégén, ha nem jön közbe semmi, mindkettejüket meglátogatom. Helennél úgysem voltam már hónapok óta.

És mikor voltál Londonban? - ugratta Daniel.

Ez a magánügyem - nevette el magát a nő. - Majd ha visszajöttem, beszámolok, oké? Most menj szépen, és tedd ágyba magad! Én meg inkább hazamegyek.

Rendben, Sam, jó éjt! - állt fel Daniel, Sam pedig fejcsóválva nézett utána, ahogy elhagyta az étkezőt.

~~ o ~~

A következő szombaton Sam vacsora után érkezett Declanhez. A már megszokott módon bukkant fel a férfi hálószobájában, ahol az már türelmetlenül várta.

Szia! - köszöntötte mosolyogva Declan, majd megcsókolta és magához ölelte. - Hiányoztál!

Te is nekem - nevetett Sam. - Jól vagy?

Minden rendben - nyugtatta meg Declan. - De te kissé feszültnek tűnsz.

Helennél jártam, kicsit dolgoztunk. Tulajdonképpen feltúrtuk az egész könyvtárát. Eléggé fárasztó nap volt.

Hm… érdekesen hangzik - ugratta a férfi. - Beavatsz, vagy női szakasz?

Mibe nem avatlak be, te kis pimasz? - nevetett Sam. - Tulajdonképpen Daniel hozott haza egy érdekes legendát Atlantiszról.

Nem is mondtad, hogy már visszajött. Minden oké vele?

Alig egy hete jött vissza - vont vállat Sam. - Hát… végeredményben jól van, bár azóta olyan, mint egy zombi. Amit olvasott, nem hagyja nyugodni. Ahányszor csak szólok hozzá, olyan, mint aki mély álomból ébred, és fogalma sincs, mi folyik körülötte. Olyat talált, ami még őt is meglepte, pedig látott már ezt-azt szanaszét a galaxisban. Vagyis két galaxisban. Erről kérdeztem meg Helent.

Ne csigázz, Sam! - kérte türelmetlenül Declan.

Volt egy elmebeteg ős… Mondjuk, melyik nem az, szerény véleményem szerint... de ez egy másik téma, ami elég messzire vezet. Szóval… Janusnak hívták. Szerte a galaxisban voltak titkos laborjai, amikben olyan kísérleteket folytatott, hogy a többiek tépték a hajukat. Minden módszerrel próbálták letiltani, de olyan volt, mint egy hétfejű sárkány. Ha egy laborját felszámolták, három másikat nyitott helyette a galaxis másik végében.

Gondolom, az egyik kísérletéről van szó.

Igen. Szóval állítólag kifejlesztett egy különleges emberfajtát, ami halhatatlan.

Hogy mi? - lepődött meg Declan is.

Mondom. Nem hal meg. Legalábbis természetes úton nem. Nem öregszik, soha nem beteg, a sebei szinte azonnal összeforrnak, ilyesmi.

És Magnus nem ismert magára? - nevette el magát Declan a leírás hallatán.

Állítása szerint az ő halhatatlanságát az ősi vámpír gén egy mutáns verziója okozza. Bár hosszas vitát folytattunk arról is, hogy a vámpír faj nem egy újabb ős-kísérlet eredménye-e, de nem jutottunk dűlőre.

Ezt nem csodálom - csóválta a fejét Declan. - Ki az az őrült, aki olyan fajt akar létrehozni, ami mások vérével táplálkozik?

Ki az az őrült, aki olyan fajt akar létrehozni, amelyik mások életenergiájával táplálkozik? - kérdezett vissza egyik szemöldökét felhúzva Sam.

Igaz - húzta el a száját Declan.

És Janus halhatatlanjaiban az az érdekes - tért vissza az eredeti témához Sam -, hogy akkor aktivizálódik a képességük, ha először is erőszakos halált halnak, és aztán feltámadnak. Nincs tudomásom arról, hogy Magnusszal ilyesmi történt volna. Amennyire én tudom, ő egy injekció hatására vált úgymond halhatatlanná. De cáfolj meg, ha tévedek.

Ez a hivatalos verzió - vigyorgott Declan, amiben benne volt, hogy mennyire hisz a főnöke hivatalos jelentéseinek.

Na igen - nevette el magát Sam is. - Ja, és Janus halhatatlanjai csak úgy halhatnak meg, mármint azután, hogy egyáltalán halhatatlanok lettek, ha levágják a fejüket, míg Magnus úgy hiszi, egy szívlövésbe is belehalna. Szóval, nem, úgy véljük, ő nem tartozik ebbe a csoportba. És Magnus váltig állítja, hogy ha ő meghal, abból nem lesz elektromos vihar, de még egy kisebb szélviharocska sem.

Hogy mi? - kapta fel a fejét Declan valamivel komolyabban.

Daniel azt állítja, hogy ha Janus csodabogarainak levágják a fejét, és meghalnak, akkor abból valamiféle elektromos vihar keletkezik. Miért?

Várj csak! - mondta Declan, és az egyik asztalon kezdett keresgélni, majd Sam kezébe adott egy pár nappal korábbi újságot.

Elmarad a koncert, holtan találták Claudia Jardine-t a St. James parkban - olvasta a nő az óriási betűkkel szedett főcímet. - Ki volt ő?

Híres zongoraművész. Isten adta tehetség volt, fiatal kora ellenére lenyűgözően játszott. Évente kétszer-háromszor koncertezett a Royal Albert Hallban, volt, hogy én is meghallgattam. Amerikában élt, de sokat koncertezett a kontinensen is. Párizsban, vagy Olaszországban, néha itt nálunk. Elég… fura körülmények között halt meg, így én megkaptam a hivatalos rendőrségi jelentéseket is. Sokan abnormális tevékenységre gyanakodtak. Egy park közepén ölték meg késő éjszaka. Lefejezték - számolt be Declan.

Mi? - kapta fel a fejét Sam, aki közben félszemmel átfutotta a cikket is, bár abban nem talált semmit arról, hogy a nőt lefejezték volna, csak annyit írtak, hogy különös kegyetlenséggel kivégezték.

A boncolási jegyzőkönyv szerint egyetlen csapással vágták le a fejét. Bozótvágóra, vagy ilyesmire gyanakodnak. És vagy tíz méteres körben megperzselődtek a fák, szétrobbantak a villanykörték, megolvadtak a műanyag szemeteskukák… csúnya volt. Megvizsgáltuk a helyet, de igazából nem jutottunk semmire. Nincs az az általunk ismert abnormális, ami ilyesmire lenne képes. Egy tunéziai tűzelementál képes hasonló pusztítást végezni, de akkor az egész park leégett volna. Vagy az egész város, mint a tizenhetedik században.

Ezzel most azt akarod sugallni, hogy az akkori londoni nagy tűz egy tűzelementál műve volt?

Semmit nem akarok sugallni, Sam, ezek tények. Bár akkor még nem létezett a Menedék-hálózat, de attól még minden időben voltak emberek, akik gondosan feljegyezték a különös dolgokat - mondta Declan. - De visszatérve a vizsgálatra, semmi nyomot nem találtunk. Ráadásul egy abnormális nem bozótvágóval vágja le a fejét, hanem egyszerűen letépi a nyakáról. Sam, minden oké? - lépett oda Declan a párjához, de az egy nagy levegővel visszatért a jelenbe.

Tudod… nem vettem száz százalékig komolyan Daniel legújabb fantazmagóriáját. De most már azt hiszem, beletenyereltünk valamibe.

Lehet - bólintott rá Declan. - De a legjobb az lenne, ha áthívnánk Danielt, és összedobnánk, hogy mit tudunk. Jó lenne minél tisztábban látni, nehogy elővigyázatlanul nagyobb dologba fussunk, mint várnánk. Majd holnap. Most van jobb ötletem is. Hm?

Ha el tudod terelni a figyelmem, részemről rendben - nevetett Sam.

Ezzel nem lesz gond - ígérte Declan, és a karjaiba zárta a szerelmét, akit már napok óta nem látott.

~~ o ~~

Ugyanekkor Párizsban…

Duncan, várj! Most hová mész? - kiáltott Joe Duncan után a bárpultból, de a férfi mintha meg sem hallotta volna, kicsörtetett a bárból.

Hagyd! - szólt rá Methos. - Nem tudnád megállítani.

Mit akar csinálni?

Elmegy Londonba - vont vállat a legöregebb halhatatlan látszólag közömbösen.

Minek? Claudia már három napja halott, mégis mit akar csinálni? - meredt rá Joe.

Bosszút állni - mondta Methos, majd belekortyolt a sörébe.

Duncan nem az a bosszúálló fajta.

Nem? Biztos vagy benne? - kérdezte összeszűkült szemmel Methos. - Odamegy, megöli Jeffersont, és megnyugszik a lelke. Megírhatod előre a jelentésedet. Akarod, hogy diktáljam?

Menj a fenébe, Methos! - nézett rá morcosan Joe. - Amúgy biztos vagy benne? Biztos vagy benne, hogy Duncan győz? És mi van, ha Jefferson öli meg őt? - kérdezte aggódva az idős figyelő.

Lehetne egy kicsit több bizodalmad a Hegylakóban - tette le komótosan Methos a poharát.

Van - állította Joe. - Mikor nincs ilyen idegállapotban. Most se nem lát, se nem hall.

Ugyan. MacLeod ismeri a szabályt. Majd utána lehetsz dühös. Majd utána lehetsz kétségbeesett. Majd utána lehetsz bármilyen. De harc közben nincs más, csak a kardod. Ki kell zárnod minden érzelmet.

Hát én nem úgy láttam, hogy ő erre most képes lenne.

Pedig ez az egyetlen út a győzelemhez.

Methos, az isten áldjon meg! - fakadt ki Joe kétségbeesetten. - Láttad a szemét, mikor elrohant! Nem gondolkodik józanul. Utána kéne menned!

Nekem? Annyi öngyilkossági hajlam nincs bennem - rázta meg a fejét a legöregebb halhatatlan.

Akkor majd megyek én - csóválta meg a fejét bosszúsan Joe, így még letörölte a bárpultot, kisétált a pultból, vette a kabátját, és elment.

Methos még egy percig vizslatta a söröspoharát, majd kiitta belőle az utolsó néhány kortyot, aztán ő is távozott. Hazahajtott, bedobált pár holmit egy sporttáskába, aztán egy fél órával később becsöngetett Joe-hoz.

Mit akarsz? - kérdezte tőle morcosan a figyelő. - Nem tudsz lebeszélni.

Elképzelni nem tudom, mit akarsz csinálni, ha megtalálod MacLeodot Londonban, de nem akarlak lebeszélni - mondta lazán Methos. - Amúgy… arra a gépre már nem volt hely, amivel ő megy, de indul egy éjfél előtt, arra foglaltam két jegyet. Addig esetleg beengedsz, vagy ácsorogjak itt az ajtóban?

Éjfélig az őrületbe fogsz kergetni - jósolta Joe, de azért félreállt az ajtóból.

Én? - adta az ártatlant Methos, aztán témát váltott. - Valami új a jelentésekben?

Semmi. Jefferson elméletileg még Londonban van.

Véletlenül futhattak össze Claudiával?

Nem sokan tudtak arról, hogy Claudia halhatatlan. A figyelője szerint még soha senki nem kereste meg, hogy megölje.

Hát, most belefutott valakibe. A nagy számok törvénye alapján ez várható volt - summázta a történteket Methos. - Nem kellett volna homokba dugnia a fejét. Bár ennyi idő alatt akkor sem lett volna képes túl sokat tanulni, ha teljes erőbedobással beleveti magát.

Akkor legalább Duncan közelében lett volna, és segíthetett volna neki. Vagy legalábbis a neve jelentett volna némi védelmet. És én is segíthettem volna.

Joe, Joe, Joe… - kuncogott Methos. - Előbb vagy utóbb nagyon meg fogod ütni a bokád. De ha ennyire segítőkész vagy, odaadhatnád a géped.

Minek? - kérdezte morcosan a férfi.

Csak kíváncsi lennék, Jefferson mennyit fejlődött azóta, hogy utoljára láttam. Vagy még mindig csak a gyengébbet meri kihívni, mint régen. Tőlem annak idején úgy tartott, mint a tűztől.

Mikor találkoztatok?

Nagyjából abban az időben, mikor MacLeod barátod született - merengett el Methos. - Annak idején Dél-Spanyolországban tengettem az életem, ott futottunk össze. Jefferson fiatal volt még akkor, nem mert kihívni, én meg már akkor sem kerestem a harcot. Na had nézzem azt a gépet! - nyúlt át az asztal fölött Joe laptopjáért.

Egyszer tényleg meg fogom ütni a bokám - grimaszolt Joe, de azért odafordította Methosnak a gépét, amin be volt jelentkezve az adatbázisba, és a halhatatlan bele is merült, míg Joe hozott mindkettejüknek egy sört.

Néhány órával később, már a gépen ültek, mikor Methos Joe-hoz fordult.

Most őszintén, Joe, mégis mit vártál, mit fog reagálni, ha elmondod neki, hogy Claudiát megölték?

Nem tudom, Adam - rázta meg a fejét Joe csüggedten. - Csak azt tudtam, hogy inkább tőlem kell megtudnia, mint bárki mástól, pláne nem az újságokból. Különben is, utólag leszedte volna a fejem, ha elhallgatom.

Ez is igaz - hagyta jóvá Methos. - Csak… MacLeod még annyira… hirtelen… annyira indulatos.

Miért, te mit tennél a helyében?

Rég voltam a helyében.

Persze, inkább senkit nem engedsz közel magadhoz, hogy ne kelljen elveszítened. Szerinted ez a megoldás?

Túl sokat veszítettem már - vont vállat Methos.

Ezt aláírom. De…

Belefáradtam, Joe. A veszítésbe. Jól megvagyok én így. Tudod, a semmivel se törődő életművész… vagy mit is szoktál rólam mondani.

Nem mondtam ilyet.

Ugyan, ez kutyafüle Amanda véleményéhez képest. Tudod, hogy ő szimplán egy gyáva köpönyegforgatónak tart.

Amanda forduljon magába - morogta Joe.

Ezt sem én mondtam - nevette el magát Methos.

Adam, most komolyan - nézett rá Joe. - Miért gondoltad meg magad? Nem hittem volna, hogy velem tartasz.

Sose mosnám le magamról, hogy hagytam MacLeodot meghalni. Legalább hárman pályáznátok miatta a fejemre - vont vállat lazán Methos. - És bár Amandával megküzdök, ha úgy hozza a sors, de Connort nem szeretném ellenségemnek tudni. Téged meg főleg - vigyorgott Joe-ra.

Nem hiszem, hogy bármiben akadályt jelentenék neked - húzta el a száját Joe.

Hidd el nekem, meg tudnád nehezíteni az életemet - biztosította Methos. - És nem vagy kevésbé indulatos, mint Duncan, úgyhogy… jó esélyem lenne rá, hogy egy ideig borsot törj az orrom alá, ha a kölyöknek bármi baja esik a következő napokban. Nem szeretném. Szóval itt vagyok.

Nehéz lenne beismerned, hogy egyszerűen csak segíteni akarsz egy barátnak?

Hát persze, hogy az - bólintott rá Methos, mire Joe csak megcsóválta a fejét, és egy időre inkább csendben maradt.

Tudod, Adam - szólalt meg végül mégis -, sajnálom azt a kislányt. Nem kellett volna így végeznie. Olyan gyönyörűen játszott… még olyan sok embernek szerezhetett volna örömet.

A sorsot nem tudod kiszámítani, Joe - mondta Methos, aztán csak bosszúsan sóhajtott. - Tudom, érzéketlen dög vagyok.

Néha tényleg az vagy - hagyta a rá Joe. - Az elmúlt néhány napban sokat gondolkodtam ezen az egészen. Hogy miért így reagált. És hogy vajon miért volt az, hogy elveszítette a zenét egy időre, mikor megtudta, hogy… hogy közétek tartozik.

Mindenki másként reagál - tűnődött el Methos. - Sokakkal beszélgettem már erről.

Te hogy reagáltál?

Ki emlékszik már arra? - vont vállat Methos.

Nehogy elmondj valamit magadról! - morgott Joe, aztán inkább elővette a gépét, és belemélyedt, míg Methos elmerült a gondolatokban, amiket Joe felidézett benne, és csak akkor tért vissza a jelenbe, mikor a gép leszálláshoz készülődött.

És most merre? - kérdezte Methos, mikor kisétáltak a reptérről. - Hogy akarod megtalálni MacLeodot?

Elfelejted, hogy Duncan figyelője vagyok - nézett rá rosszallón Joe. - Úgy ismerem, mint a tenyeremet. Tudom, melyik városban hol szokott megszállni, mik a kedvenc helyei, hol hova megy, ha maga alatt van valamiért.

Vagyis?

Irány a Rembrandt hotel - mondta határozottan Joe, és elindult a taxik fele. Beszálltak egy taxiba, aztán mindketten elmerültek a gondolataikba, míg a hotelhez értek.

Kifizették a taxit, majd besétáltak a hotelba, és Joe megérdeklődte Duncan szobaszámát, majd elindultak felfele.

Nem tudjuk meglepni, ugye nem felejtetted el? Legalábbis én - mondta Methos, ahogy a kezét lazán zsebre téve bandukolt Joe mellett.

Öreg vagyok, nem szenilis vén bolond - morgott Joe, mikor kiszálltak a liftből, majd odasétáltak Duncan ajtajához, de mielőtt bekopoghattak volna, a férfi felrántotta az ajtót, és kidugta a kardját.

A francba, MacLeod, egy darabban szeretnék maradni, ha már a barátod rávett erre az őrültségre, hogy utánad jöjjünk! - hátrált három lépést Methos, mire Duncan bosszúsan füstölögve eltette a fegyvert.

Akkor máskor ne lopakodj, mint valami betörő! - dünnyögte inkább csak saját magának, aztán szemügyre vette a másik kettőt. - Mit kerestek itt?

Arra gondoltunk, jól jönne a segítség - mondta Joe, mire a férfi sóhajtott, és beengedte a két jövevényt a szobába.

Mégis miben tudnál segíteni? - nézett rá kételkedve Duncan. Ahhoz, amit tenni készült, nem volt szüksége tanúkra, legkevésbé a figyelőjére.

Először is abban, hogy ne ész nélkül ess neki Jeffersonnak - nézett rá Methos, aki eddig a kilátást vette szemügyre.

Ne szólj bele! - dörrent rá Duncan.

Mac, igaza van - csitította Joe. - Tudom, hogy bosszút akarsz állni, és meg is értem! - emelte fel a kezét békítőn a férfi. - Nem állok az utadba, megígérem. Csak annyit kérek, hogy józanul csináld, és ne elvakultan. Nem akarlak téged is elveszíteni. Az elég rosszul érintene. Legalább rám legyél tekintettel!

Szerinted ez így működik? - vágta hozzá Duncan.

Tudom, hogy fáj… hogy Claudia milyen sokat jelentett neked…

Honnan is tudhatnád - fordított hátat Duncan az idős figyelőnek, és ezúttal ő sétált az ablakhoz.

Ha hiszed, ha nem, MacLeod… ebben a szobában mindenki veszített már el olyan embert, aki közel állt hozzá - állította le Methos határozottan a hisztibe hajló MacLeodot. - Amit el kell döntened, hogy bosszút állni akarsz, vagy rövid úton utána menni. De azt garantálom neked, hogy ha van túlvilág, Claudia le fogja kiabálni a fejed, amiért hülye voltál. Ezt gondold meg!

Olyan rohadtul okosak vagytok mind a ketten! - csóválta meg a fejét Duncan. - Akkor szerintetek mit kéne tennem? - kérdezte lerogyva az ágy sarkára.

Most mindhárman pihenjük ki magunkat - javasolta a legidősebb halhatatlan. - Aztán majd holnap kitaláljuk, hogy csaljuk kelepcébe Jeffersont.

Igaza van, Mac - erősítette meg Joe is.

És itt alszotok velem egy ágyban? - nézett végig rajtuk Duncan.

Hogy egész éjjel hallgassam a horkolásodat? - nézett rá Methos.

Hát én nem engedem látótávolságon kívülre - nézett rá Joe, majd elhúzta a száját. - Elvégre az a dolgom, hogy figyeljem.

Hát, akkor osszátok meg az ágyat, nekem jó lesz a fotel is - nevette el magát Methos, mire a többiek megforgatták a szemüket, és végül mindenki keresett magának egy viszonylag kényelmes helyet, ahol aludhat.

Egy ideig próbálkoztak is aludni, de aztán Duncan Claudiáról kezdett mesélni. Még arról az időről, mikor megismerkedtek, aztán arról, ahogy a nő karrierje emelkedni kezdett. Ebbe a részbe már Joe is beszállt, hisz nem egyszer játszott együtt Claudiával, és bár Methos úgy tett, mint aki alszik, a többiek tisztában voltak vele, hogy hallgatja őket, még hanem is szól bele a beszélgetésbe. Végül odakint világosodott már az ég alja, mikor a három férfi rövid, felszínes álomba merült.