A szokásos: a film szereplői nem az enyémek, én csak újraértelmeztem őket :)
A kocsi ütemes mozgása már-már álomba ringatta, amikor egy nagyobb embercsoport mellett haladtak el. A lassan hömpölygő fejek tengerében Cassia meglátott egy ismerős, göndör hajkoronát. Felkapta a fejét, és éberen követte tekintetével a csoportot, nehogy szem elől tévessze azt az embert. Szíve a torkában dobogott, és kiszáradt a szája, még a lélegzetét is visszafojtotta a várakozástól. De amikor elhaladtak a férfi mellett, akkor keserűen tapasztalta, hogy csak egy ismeretlen rabszolgáról van szó. Aki még ráadásul legalább másfél fejjel alacsonyabb is a kelleténél.
Cassia csalódottan hátrahanyatlott az ülésen, és sajgó mellkasára tette a kezét. Nem is tudta, mit képzelt tulajdonképpen. Hiszen Remus halott. Fogta a kezét, amikor meghalt, ült a ravatala mellett, és maga gyújtotta meg a máglyát, amely elemésztette a testét. Nincs az ég alatt olyan csoda, amely életre kelthetné. Mégis... Ha meglátott valakit, aki csak egy kicsit is emlékeztette rá, akkor a szíve azonnal meglódult, és úgy fájt, hogy könnybe lábadt a szeme. Mint most is.
Egy hatalmas zökkenéssel hirtelen megállt a kocsi, és egy ló fájdalmas nyerítése hasított a levegőbe. Cassia újra kinézett az ablakon, látta, hogy az az embercsoport, amely mellett elhaladtak egy csoport összeláncolt gladiátor volt. Legalábbis az izmos testfelépítésük alapján erre következtetett. A kocsi előtt pedig az egyik ló a sárban fetrengett fájdalmában, és kétségbeesetten igyekezett felkelni, de a természetellenes irányban meghajlott bal hátsó lába nem engedte. Cassia azonnal kiugrott a kocsiból, és a szenvedő állat felé igyekezett, nem törődve az ezüstös-kék, kövekkel ékesített ruhájával. Azon gondolkodott miként lehetne a sérült állaton segíteni, amikor meghallotta annak a rabszolgának a hangját, akit az előbb szemmel kísért.
- A ló! Szenved! Te érzéketlen állat! - tartotta az őr orra alá az összeláncolt csuklóját egyértelművé téve, hogy mit szeretne. De csak egy ökölcsapást kapott az arcába.
- Engedd, hadd segítsen a lovon– szólt rá az őrre Cassia, mert a férfi tartása és a kiállása is Remuséra emlékeztetett, nemcsak a hullámos haja.
A rabszolga a ló mellé térdelt, és nyugtatóan simogatni kezdte, miközben felmérte a sérülést. Cassia mellé térdelt, hogy a közelében lehessen, mert felkeltette a kíváncsiságát a férfi.
- Itt nyomja lefelé, a vállánál, hogy ne érezze a fájdalmat, amikor megmozdítom – szólalt meg a rabszolga; halkan, határozottan beszélt. Cassia úgy tett, ahogy mondta, le nem véve a szemét a lóról, még akkor sem, amikor a férfi egy gyors mozdulattal kitörte az állat nyakát.
Cassia összerezzent, ujjai alatt érezte a hatalmas test utolsó remegéseit, ahogy a szellem kiröppent belőle. Megbabonázva nézte a tetemet, pont olyan gesztenyebarna a szőre, mint az ő haja, futott át az agyán. Ő is fekhetne itt a mocsokban, vajon lenne, aki megkönyörül rajta.
- Bocsáss meg, úrnőm, ez egy vadember - szólt közbe az őr. - Állj fel! - kiáltott rá a szolgára, és durván felrántotta Cassia mellől, aki hirtelen veszítette el a férfi közelségét, és ez magához térítette kábulatából.
Az őr utasítást adott, hogy fogjanak be egy új lovat, és visszarángatta a helyére a rabszolgát, akit most vett csak jobban szemügyre Cassia. Vállig érő göndör haját már ismerte, de izmos termete most tűnt fel neki, ahogyan szilaj tekintete is. Hogyan is hihette, hogy ő Remus?
- Miért tette ezt a barbár? - kérdezte Ariadné, a szolgálólánya, aki szintén kiszállt a kocsiból, mert nem szerette Cassiát szem elől téveszteni.
- Mert meg akart könyörülni rajta – felelte Cassia, és fellépett a kocsi lépcsőjére, ruhájának sáros eleje nedvesen és hidegen tapadt a lábára, de nem törődött vele.
- Köszönöm, hálás vagyok – szólt oda a rabszolgának, mielőtt eltűnt volna a kocsi félhomályában, mert nem hagyhatta szó nélkül. És valóban hálás volt, nem bírta volna sokáig nézni a fájdalmasan vergődő lovat, bár a kép így is az emlékezetébe égett. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy ő is olyan, mint az a tehetetlenül vergődő ló.
- Egy évig éltünk Rómában, de egy férfira sem néztél úgy, mint erre a rabszolgára - jegyezte meg Ariadné somolyogva.
- Csak meglepett, hogy volt ereje ehhez - magyarázkodott Cassia, mert nem akarta bevallani, hogy Remust juttatta eszébe.
- Nem láttad, milyen izmos? - vonta fel a szemöldökét Ariadné.
- Én nem így értettem – húzta el a száját Cassia. Néha nagyon nem voltak egy hullámhosszon, hiába nőttek fel együtt. - Nézd, megjöttünk!
Végre feltűntek szülővárosának ismerős épületei. Pompeji. Mindig is imádta ezt a várost, és reménykedett benne, hogy az egy évnyi távollét után is olyannak találja, mint korábban. Ugyanúgy a keblére fogadja majd a város. Megint olyan lesz otthon lenni, mint régen.
Amikor a kocsi nem tudott tovább haladni a fesztiválra összegyűlt tömeg miatt, akkor már nem tudta magát türtőztetni, és leszállt. Gyalog akarta bejárni gyermekkorának ismerős helyeit, az otthonukhoz vezető megszokott utat, hogy minél hamarabb a város hatása alá kerülhessen. De nem használt semmi sem: a nyüzsgő piac az illat kavalkádjával, sem a fenséges, fehér márvány templomok, sem a megszokott épületek, emberek, szavak. Még az sem számított, hogy Ariadné hűségesen követte mindenhová, mint gyermekkorukban.
- Mindenre emlékszem, minden szoborra, minden utcasarokra - mondta Cassia kissé csalódottan, mert az emlékeihez nem társultak a régi érzései. És újjak sem.
- Rómára emlékeztet? - érdeklődött Ariadné.
- Segít elfelejtenem... - mert ha van még rosszabb, mint az itteni üresség, akkor az a római viszolygás.
Semmi sem volt ugyanaz. Semmi sem hatott. Mire a város széléhez ért, kétségbeesett. Mire megtette a villájukhoz vezető utat, ez is elmúlt. Csak az üresség maradt. Felöltötte hát jól begyakorolt mosolyát, és úgy köszöntötte a szüleit, akiket könnyekig meghatott a viszontlátás, és boldogan ölelték magukhoz.
- Cassia, kislányom, úgy örülök neked. De miért jöttél haza, csak a Vinália után vártunk téged – jegyezte meg az édesanyja.
- Egy napot sem bírtam tovább Rómában, elegem lett a sok önelégült tolakodó férfiból - fintorodott el kissé túl hevesen. Jobban kell ügyelnie arra, hogy mit mond.
- Úgy tűnik az én kicsikém már nem gyermek többé - mosolyodott el az édesanyja.
- Atyám, te könnyezel? - fordult az édesapjához, aki egy kicsit messzebbről figyelte egy szem lányát.
- Csitt, ne árulj el. Többé egy kereskedő sem venne komolyan. Hiányoztál! - a férfi tekintete megakadt a szolgálókon, akik serényen hordták be a csomagokat. - Jupiterre, ez mind a te ruhaneműd! Mit műveltél, felvásároltad egész Rómát? - lepődött meg az apja.
- Igen, de a többségét, nektek hoztam – felelte Cassia, és gyorsan neki is látott a könnyen elérhető helyen lévő ajándékok átadásához. Remélte, hogy ezzel kellően lefoglalja a szüleit, hogy ne kezdjenek el kérdezősködni, de nem volt ilyen szerencséje. Az édesanyja mindent tudni akart, ezért nem sokkal később sétára hívta.
- Megismerkedtél valakivel? - kérdezte az anyja mindegy mellékesen, hiszen a szülei nem titkolt célja volt ezzel az utazással elterelni a gondolatait a vőlegényéről, Remusról, aki már két éve meghalt. Szerintük ugyanis lassan ideje lenne továbblépnie.
- Senkivel, aki említésre méltó volna – felelte Cassia kissé ingerülten. Mintha lenne bárki is, aki Remus nyomába érhetne!
- Ne aggódj, úgy sejtem, apád az összes nőtlen férfit értesítette a hazatérésedről – tette hozzá az édesanyja, finoman felkészítve őt a rá váró tortúrára. Cassia eltökélt szándéka volt, hogy addig válogat, amíg csak lehet, vagy amíg meg nem unják. Soha sem fog férjhez menni, ha rajta múlik.
- Jaj, ne tényleg... - sóhajtott fel.
- Jó lesz, majd meglátod. Mesélj még Rómától! Mindent meg akarok tudni. Hiányoztál!
Cassia biztosan tudta, hogy MINDENT nem fog elmesélni, így amint lehetett kimentette magát, hogy felkeresse a lovát, aki rögtön megismerte, és jól összeszuszogta.
- Vires! Úgy hiányoztál – suttogta neki, és lazán átölelte a nyakát, hagyta, hogy a ló magához húzza a fejével.
- Látom jó gondját viselted – mosolygott a lovászra, Felixre. Igazán hálás volt neki, hiszen nagyon nehéz szívvel vált meg Virestől.
- Holnap reggel már ki is lovagolhat, magam készítem elő – mosolygott vissza a lovász.
- Köszönöm – már alig várta, hogy a hajnali derengésben vágtasson a mezőn, mint azt oly sokszor tették Remusszal. - Holnap találkozunk - súgta a lónak, és elindult, hogy a hosszú nap után végre nyugovóra térhessen. Az utóbbi idők zaklatottsága után nagyon vágyott a pihenésre.