1 | Miért is fáj, ha összetöröm a saját türköm?
Kedd reggel volt, mikor kinyitottam a hétfői újságot. Valahogy mindig így történt, talán mert hétfőn korábban jártam dolgozni, és kedden volt szabadnapom, így éltem a lehetőséggel, és kereken kilenc óráig húztam a lóbőrt. Valószínűleg én voltam az egyetlen ember a világon, aki örült a hétfőnek, de azt nem tagadhatom le, hogy nem éppen kedves és ártatlan indokom volt erre. Igazából két okom is volt: az egyik, hogy hétfőn akciós áron adták a whiskyt a legközelebbi kocsmában, és hogy kedden nem kellett munkába mennem.
Szóval, éppen az újságot olvasgattam, és határozottam unatkoztam e tevékenységet végezve. Ésszerűbb lett volna, ha azt nyomtatják a címlapra: vigyázat, unalmas tartalom következik, ha szeretne ébren maradni, ne nyissa ki; de mit is foglalkoznak a firkászok azzal, hogy nekem mi számít érdekfeszítőnek? Semmit, mivel teljesen átlagos vagyok, magányosan élek, és igyekszem a lehető legkevesebb életjelet adni magamról.
Az újság, mint már említettem, unalmas volt. Valami állatkert nyitott meg valahol, ahová akkor sem mennék el, ha a barátnőm követelőzne (de miért is tenné, hiszen három hete lelépett az egyik barátommal). Tovább lapoztam, hátha nem kell szembenézem a felháborítóan cuki kisleopárdokkal. Mégis mióta szeretem én az állatokat? Ja, megvan: mióta apám hazaállított egy koszos kismacskával, mintegy tizenkét évvel ezelőtt. A macska még megvan, itt flangál a lakásban, és felettébb életerősnek mutatja magát, pedig a fogai gyengék, alig tudja megenni a kaját, és a nap hetven százalékában a kanapémon alszik, húszban az ölemben, a maradékot pedig a szembe szomszéd halainak bámulásával tölti. Szép élet egy macskának, mondhatom.
Az újság negyedik oldalán bukkantam rá a hírre. Gázolásos baleset, egy huszonöt éves lányt ütöttek el egy nem forgalmas városrész kifejezetten kihalt utcáján. A képre nézve elállt a szavam, már ha lett volna. Én ismertem ezt a lányt.
Felső gimnazisták voltunk, és a város azon részén volt egy bár, ahová mindig eljártunk egy kisebb társasággal. Én, a volt barátnőm, a mostani pasija, és a csávó, aki kikönyörögte, hogy nálam lakhasson, amíg helyreállítják beázott lakását (egyébként a legjobb barátom). Szóval, mi négyen elválaszthatatlannak bizonyultunk. Akkoriban még a rock volt az életünk, a Dir en grey akkor kezdett befutni, a Laruku már hatalmas sikereket aratott. Odavoltunk a zenéjükért, és ez a megjelenésünkön is látszott: én, a kiszőkített hajammal, és a kék szemeimmel (ami természetes!), volt barátnőm a maga rózsaszín hajával (mely egyáltalán nem volt természetes), új lakótársam a maga vérvörös hajával, és mindenféle tetkóival, piercingekről már ne is beszéljünk; ja, meg az ex-nőm mostani pasija, folytonos kontaktlencse mániájával.
Volt ott ez a lány. Olyan átlagos teremtésnek tűnt, aki könnyen belefeledkezik aktuális olvasmányába, sorra rendeli a kávékat, és folyton cigarettázik. Szép lány volt, hosszú, fekete haja lágyan omlott hátára, nagy melle miatt szűknek tűnt rá az egyenruhája. Elsőre fel sem tűnt, aztán egyszer melléültem, és meghívtam kávéra. Akkor kezdődött minden.
Arról a nem kifejezetten csúnya lányról pletykák terjengtek, de nem tudtam, hogy van-e bármi valóságalapja. El sem tudtam képzelni, hogy a kis szerény teremtés olyan dolgokra is képes, mint mi, a leghírhedtebb banda az egész környéken. Volt barátnőm is gyakran emlegette, hogy mindenkivel összefekszik, aki él és mozog, pasiból van, és van nála pénz. Akkoriban olyan voltam, aki nem tud addig nyugodni, amíg meg nem állapítja egy pletyka igazságtartalmát, így hát fogtam magam, és neki is veselkedtem a feladatnak.
A kapcsolatunk érdekes volt. Komolyan kíváncsi lettem rá, és a pletyka egy része igaznak bizonyult: nem kellett könyörögni neki egy kellemes éjszakáért.
Emlékszem az első, furcsa beszélgetésünkre, ami még azt hiszem, nála esett meg, abban a kifejezetten kényelmetlen ágyban.
- Néha olyan furcsán érzem magam, mikor lefekszem veled – vallotta be halkan, de szenvtelen hangon, és beleszívott cigarettájába.
- Ne haragudj.
- Nem a te hibád! – mentegetőzött azonnal. – Engem nem zavar, ha másra gondolsz, miközben engem ölelsz. Nekem mindegy.
- Nem akarok hazudni neked – mondtam kicsivel később, közben a haját simogattam. – Egy kicsit megfoghatatlan ez az egész. Igazságosan akarok élni, de nem tudom, meddig kell még várnom, hogy belekezdhessek. Talán még egy évet, talán még tízet.
- Tíz év az örökkévalóság. – aztán elaludtunk.
Arra ébredtem, hogy halkan sírdogál, és egy pillanatra el sem tudtam képzelni, mit és hol rontottam el. Hajnali kettőkor befűtöttem, és rohantam teát főzni. Az ital megnyugtatta egy kicsit, de nem gyújtott rá, aminek örültem. Én nem akartam rászokni, de eléggé vonzott látni, ahogy ő folyamatosan így tesz.
- Te gondoltál már arra, hogy megölj? – kérdezte halkan, a bögrét szorongatva, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mégis miért jutott volna ilyen eszembe? Miért akarnám bántani ezt a szelíd lányt? Hiába akartam ezeket a kérdéseket feltenni neki, csak egy szót tudtam suttogni:
- Téged?
- Aha.
- Mégis miért kérdezed ezt? – felvonta egyik szemöldökét, majd folytatta a bögrebámulást.
- Nem is tudom. Csak úgy.
- Nem – adtam meg a választ kérdésére.
- Tényleg?
- Tényleg - biztosítottam békés szándékaimról. – Miért is kellett volna megöljelek téged?
- Igaz is – bólintott. – Semmi okod nem lenne rá, ha már elviseled a létem. Csak néha arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne nekem, ha valaki megölne. Mondjuk, ha álmomban történne. Az kellemes halál lehet.
- Én… nem vagyok az a kifejezetten gyilkos típus.
- Valóban?
- Aha.
Nevetett egyet, és rágyújtott, majd hosszan kifújta a füstöt, és merengve szólalt meg:
- Élek huszonöt évet, kihasználom a fiatalságom, aztán meghalok.
Meghalt 2006 augusztusában, huszonöt és fél évesen.
A lány igazából nem volt olyan fontos számomra, hiszen alig tizenhat évesen egy kellemes kalandnak indult, de a hozzáállása az élethez annyira elütött az enyémtől… talán ezért tudtunk jóban lenni. A temetése éppen aznap, kedd délután volt, így hát felvettem az egyetlen fekete öltönyömet, és fekete nyakkendőt is kötöttem, majd eliramodtam a lakás felé, ahol a búcsúztatót tartották. Csak a szűk család, senki más. A szülei, az unokabátyja, a húga, és még valaki, aki talán a barátja volt, rosszabb esetben férje. Az unokabátyját ismertem, egy évfolyamba jártunk, ugyanabba a csapatba tartoztunk akkoriban.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy a lánynak igaza volt, és úgy élt és halt meg, ahogy akart. Valahogy én is így akartam élni, ilyen furcsán, és mégis célravezetően, és bosszantott, hogy képtelen vagyok. Egyetemet végeztem, és mégis, nem csinálok semmit, mindent elvesztettem, mintha csak árnyéka lennék korábbi önmagamnak.
Az a fiatal, tizenhat éves fiú nem engedte volna ezt, megakadályozta volna, hogy így történjen. Ha máshogy nem, egész évben a nyomában járt volna, csak hogy megelőzze az egészet, és ezzel megmenthesse az életét.
Csakhogy én már nem az vagyok, aki akkor. Már képtelen vagyok erre, nem tudok megmenteni bárkit is, gyenge vagyok, és elveszett. A barátnőm megcsalt, hetek óta az alkohol a legjobb barátom, és dolgozni is úgy-ahogy járok be. Ha most visszamehetnék, akkori énem minimum agyonverne, és elmagyarázná, hogy így teszem tönkre az ő lehetőségét, hogy igazi hős lehessen, hiszen milyen hős az, aki még a saját barátait sem tudja megmenteni?
Idegesen vágtam be magam után a fürdőajtót, és ellenségesen meredtem arra az ismeretlen valakire, aki a tükörből nézett vissza rám. Csillogó szemei voltak, haja kócos, de jól ápolt, frissen borotvált, fogai hófehéren villogtak, és idegesítően derűlátó mosollyal nézett rám.
- Mi lenne, ha abbahagynád ezt? – kérdezte szemtelenül vidáman.
- Mi a fenét kéne abbahagynom? – mordultam vissza rá.
- Mondjuk az önsajnálatot, az ivást, a munkából való lógást, és ilyeneket. – sorolta.
- Mi lenne, ha eltűnnél, és békén hagynál? – kérdeztem vissza.
- Te is tudod, hogy addig nem megyek el, amíg újra normális hős nem leszel – ingatta fejét. - A mester sem erre tanított…
- Meghalt! – kiáltottam rá.
- Ugyan már! – kiáltott vissza. Mindig elfelejtem, hogy magammal veszélyes veszekedni.
- De…
- Milyen de? Egyszerűen csak elvesztette a kapcsolatot veled. Lehet, hogy jó oka van rá, de nem gondolom, hogy halott lenne. – elmélkedett, állát vakargatva, majd a szemembe nézett. – És te sem. Érzed, hogy él valahol.
- Ch… menj már el!
- Addig nem, amíg nem kezdesz valamit magaddal! Így hogy lesz belőlem hős?
- Sehogy, és fogadd el, hogy te nem vagy hős, ahogy én sem. Egyszerű, átlagos emberek vagyunk, nincsenek kiemelkedő képességeink, különösebben szépek sem vagyunk…
- A magad nevében beszélj!
- Megcsalt a lány, akibe minimum tizenöt éve szerelmes vagyok, meghalt az egyetlen személy, aki tudta, hogy mit kell tenni ilyen esetekben, nincs senki, akihez fordulhatnék! Nem kaphatok segítséget… - közöltem vele elkeseredetten, de szeme haragosan villant meg.
- Hát akkor ne kérj segítséget! Csináld végig a saját erődből, egyedül, ahogy akkoriban. Menni fog, a legrosszabbon már túl vagyunk…
- Nem, tévedsz – nevettem fel. – A legrosszabb a tegnap volt, aztán ez a pillanat, és holnap is az lesz. Egyedül nem tudom…
- Mi lenne, ha abbahagynád ennek a kifejezésnek a folyamatos ismétlését, és végre teljes erődből pofán vernél? Meg tudod csinálni, csak még egy kicsit kövesd az álmod! Hősök leszünk, ha elfogadod, hogy egyedül vagy.
Hallgattam rá, és jobb öklöm pillanatokon belül találkozott a fényes üveggel. Saját, beesett arcom repedt meg, egykori énem fényes mosollyal távozott. Percekig álltam ott, apró vércseppek estek a mosdókagyló fehér kerámiájára, meg a tükör éles, fényes szilánkjai is.
Hosszan lehunytam a szemem, és összeszedtem magam. Elláttam a sebet, összetakarítottam a törött darabokat, és ha már ott voltam, meg is fürödtem, és megborotválkoztam. Mivel a végeredmény nem láttam, csak remélni tudtam, hogy nem vágtam el az arcom.
Meg akartam nyugodni, éppen ezért öleltem magamhoz szegény nevenincs macskát, és addig-addig simogattam ott a fürdőben, a földön ülve, míg a legjobb barátom haza nem ért.
Sóhajtott egyet, majd valahogy felemelt (nem tudom, hogy sikerült, mivel vagy fél fejjel alacsonyabb, és tíz kilóval kevesebb, mint én), és eltámogatott a kanapéig.
Csöndben üldögéltünk, és azt hiszem, direkt nem engedett ital közelébe. Amikor már nem tudtam tartani magam, a vállára borultam, és próbáltam meggyőzni magam döntéseim helyességéről. Jól tettem, hogy elmentem a temetésre, és jól tettem, hogy megmutattam magamnak, nem vagyok hős.
- De ha nem vagyok hős… akkor miért érzem úgy, hogy nem tudtam megmenteni?
- Ha hős vagy, akkor az vagy, ha pedig nem, akkor még lehetsz az. Semmi baj, már minden rendben van – nyugtatott meg halkan. – Holnap… minden megváltozik. Csak… ha csörög a telefon, vedd fel, mindenféleképpen!
- Fel szoktam venni – morogtam vissza. – Nem vagyok megbízhatatlan.
- Hát persze – bólintott, és összekócolta a hajam. – Menj a hálóba, alszom a kanapén…
- Köszönöm. – morogtam, és eltámolyogtam a kényelmetlen, egyszemélyes ágyhoz, félig lelógva róla aludtam el.
Reggel a barátom ébresztett, hogy ideje munkába mennem. A kellemesen unalmas munka megnyugtatott, és egy kicsit elégedettnek éreztem magam, mikor azzal szembesültem, hogy munkám meghozta gyümölcsét. Kifejezetten felpörögtem, és ilyen már régóta nem történt, mióta barátnőm otthagyott. Erre a gondolatra viszont újra elkomorodtam, és elhatároztam, hogy amint végzek minden munkámmal (mert túlórázni is fogok), elmegyek abba a kedves kis ivóba, ahol az a kedves pincér van, és kérek valami kellemesen töményt. Miközben a hirdetés szövegét tervezgettem, szemem elé kúszott az itallap képe, és az árak is… hát, akkor a legolcsóbb lesz, mert még nincs fizetés.
Bármilyen furcsa is, hétfőn még elégedett voltam, amikor erre gondoltam, megnyugtatott a gondolat. Ma már más, inkább nyomasztó ez az érzés. Nem is akarok én menekülni a valóság elől, és éppen ezért határoztam el, hogy ma lesz az utolsó este, hogy kellemesen bágyadtan érkezek haza negyedik emeleti kis lakásomba. Aztán eszembe jutott, hogy hamarosan elfogy a fogkrém, és hogy be kell mennem a szupermarketbe. De én nagyon nem szerettem szupermarketbe járni, az ilyen dolgokat mindig a volt barátnőm intézte. De ő már nem az én barátnőm, ezért kell nekem intézkedni.
A fenébe is, a fogkrém csak kibírja holnapig, gondoltam, és mosolyogva köszöntem el az irodista lánytól, aki az irodám előterében dolgozott, és be is tértem a kedves pincérhez, és az ő még kedvesebb asztalához.