My Girl: Mocskos kis titkaim
Spoiler: A Félvér Herceg után íródott
Típus: Sötét, erotikus, erőszak, NC-17
Figyelmeztetés: 18 éven aluliaknak nem ajánlott.
I. fejezet
Hetedévre sok minden megváltozott. Mintha az eddig színes, lüktető világ hirtelen feketeségbe borult volna. Éjfeketébe és vérpirosba… Az emberek féltek. Nap, mint nap lehetett hírt kapni titokzatos halálesetekről, rejtélyes eltűnésekről és váratlan árulásokról. Senki nem volt biztonságban a Sötét Nagyúr káoszában… családok szakadtak szét, barátok fordítottak hátat egymásnak. Apró, lényegtelennek tűnő dolgok óriásivá növekedtek az ürességben.
Hiszen soha, de soha nem tudhatod, mennyire bízhatsz meg egy másik emberben… ugyan kinek a kezébe mernéd letenni nyugodt szívvel az életed? Nem tudhatod, kiben mi lakozik. Nem láthatsz át az emberi szív sötétbe burkolózott foltjain, és így nem tudhatod, mit rejteget abban a mély feketeségben. Soha nem ismerhetsz meg senkit igazán… mert nem tudhatod, hogy a félelem kiből mit hoz ki. És a félelem veszedelmes dolog… talán az egyik legveszedelmesebb dolog a világon. A létfenntartás ösztöne erősebb mindennél. Mellette eltörpülnek az olyan fellengős érzelmek, mint a szerelem, vagy a barátság… Az önfeláldozás biztos nagyon nemes gesztus, de mindig van egy határ, amit az emberi lélek már nem képes elviselni. És akkor megtörik. Hogy a saját létét, a saját életét mentse, feledve mindenki mást… Igen, mindenkit meg lehet törni, csak van, akinek több, és van, akinek kevesebb idő kell hozzá… és utána már gyerekjáték egy emberi életet tönkretenni.
Még a birkákban is meg van az az ösztön, hogy vész esetén együtt maradnak, mert úgy nagyobb az esélyük a túlélésre. Ezzel szemben a félelem ösztönétől hajtva a varázslótársadalom nagy része ahelyett, hogy összefogott volna, inkább az otthonában gubbasztott rettegve, hogy mikor hallanak idegen motoszkálást a házuk körül… Szánalmas férgek. Féljenek csak! Megérdemlik mind, hogy a Sötét Nagyúr uralkodjon rajtuk.
Sokáig még az is bizonytalan volt, hogy a Roxfort is kinyitja-e egyáltalán a kapuit. Hosszas viták után végül a vén McGalagonynak sikerült megegyeznie a miniszterrel, hogy az iskola működhet, amennyiben állandó aurori járőrözéssel és folyamatos ellenőrzéssel megerősítik a védelmi rendszerét. Idióták… talán azt hiszik, hogy attól, mert pojácáskodva fel-alá rohangálnak majd a folyosókon, utasítgatva a diákokat, megakadályozhatják, hogy beszivárogjon az ellenség a falak közé? Hát tényleg nem tudják, hogy a Sötét Úr emberei ott vannak mindenhol? Arctalanul beleolvadnak a tömegbe, hogy szépen lassan, belülről mérgezve pusztítsák el azt… mert mire észrevennék, már túl késő…
Ahogy a Roxfort Expressz robogva elindult alattam, az ajkamon megvető mosoly játszott, amint tekintetemmel lustán követtem a kupémba bepillantó, szigorú képű aurort. A férfi maga előtt csak egy diáklányt látott, neki akkor ugyanolyan voltam, mint a többiek. És pont ezért álmában se jutott volna eszébe, hogy az én személyemben megállíthatatlanul közeledett a Roxfort felé egy elszánt halálfaló növendék… Soha nem tudják, hol kell keresni az ellenséget. De számomra ez az ostobaság csak kifizetődő volt… igen, az álarcom csak egy mardekáros lányt mutatott. Nekik csak simán Pansy Parkinson voltam.
„Felnőttél, Pansy" mondta nekem a Nagyúr. „Szükségem van rád. Azt akarom, hogy bebizonyítsd, képes vagy használni a benned rejlő képességeket. Igazi nővé cseperedtél… nézd, a tükör nem hazudik. Használd ezt a fegyvert, ami hatalmasabb bármelyik férfi akaratánál. Varázsold el őket, fond körbe őket a bájaiddal, tompítsd el az érzékszerveiket… higgyék, hogy nem jelentesz számukra veszélyt, ne is sejtsék, mi lakozik egy csinos arc mögött. És mikor már kellőképpen behálóztad a szívüket, akkor törd őket darabokra! Akkor, mikor majd nem számítanak rá… Győzedelmeskedj rajtuk és kényszerítsd térdre őket… Légy méltó hozzám."
A szavai körbefontak és megigéztek. Láttam az alakom visszatükröződni az Ő szemeiben, és gyönyörű voltam; csábító és kívánatos. Akkor láttam először igazán nőnek magam, rajta keresztül. Olyan nőnek, amilyen mindig is szerettem volna lenni… és olyan mámorító volt az a kép… akartam ezt a valóságot, mindennél jobban.
„Bizonyítsd be nekem, hogy tényleg igazi nővé értél" suttogta, és én beleborzongtam a szavaiba. „Bizonyítsd, és nem marad el a jutalmad…"
Bármit megtettem volna neki. Bármit. Hiszen Ő hatalmas volt és erős, akárcsak egy földre szállt isten; én pedig csak egy porszem voltam előtte a sivatagban. És ez a csodálatos lény mégis meglátott bennem valamit… meglátott engem, és kiemelt a tömegből, hogy nővé emeljen. Én pedig hálás voltam neki… végtelenül hálás… és hozzá akartam tartozni. Hozzá, a hatalom eszményképének megtestesítőjéhez.
Így még az sem számított, hogy a feladat, amivel megbízott, se nem egyszerű, se nem boldogító nem volt a számomra. Ugyanis a parancs, amit Tőle kaptam, nem volt más, minthogy csábítsam el Harry Pottert…
Valószínűleg soha, senki másnak a kérésére nem tettem volna meg, legalábbis akkor még azt gondoltam. Nem is a feladat nehézsége riasztott meg, hiszen a kihívásokat mindig is izgalmasnak tartottam, és persze bíztam a saját vonzerőmben, ami eddig még sosem hagyott cserben, akármilyen kiszemelt áldozatról is volt szó. De hogy kikezdjek egy griffendélessel, akit a tetejében még Harry Potternek is hívnak… már magát a gondolatot is színvonalon és rangon alulinak, hozzám nem méltónak találtam. Engem ne érintsen egy koszos félvér… ráadásul még a kinézete is taszított. Az emlékeimben egy alacsony, egy szál belű fiúként élt, akinek az idétlen kerek szemüvegénél talán csak a hat számmal nagyobb ruhái néztek ki röhejesebben. Hogy arról a szanaszét álló, kócos szénakazalról a fején ne is beszéljek… egy szóval, Potter az én szememben - azontúl, hogy az ellenségem -, egy lúzer volt. Egy szánalmas szerencsétlen, aki az idegesítő hősködési rohamain kívül valószínűleg soha semmi mással nem tudott volna kitűnni a tömegből. És nekem ennek a kis senkinek kellett elcsavarnom a fejét… Azt hiszem, nem kell mondanom, mennyire voltam rosszul az ötlettől. De nem számított. Semmi nem számít, ha a hatalomról van szó.
Ez nem egy olyan világ volt, ahol az ember megválogathatta, kivel fekszik le. A szex, ugyanúgy, mint bármi más, csak egy üzlet volt. Vagy sokkal inkább: egy fegyver… Túl voltam már egy-két dolgon ahhoz, hogy ne riadjak vissza tőle.
Nosztalgikusan jutott eszembe, hogy egy éve még Dracóval együtt utaztam ezen a vonaton… a fejét az ölemben pihentette; aranyszín tincsei szétterültek sötét szoknyámon. Ujjaimmal játékosan cirógattam azt a gyönyörű fehér bőrt, mire felmosolygott rám… azt hiszem, akkor néhány percre mi is boldogok voltunk.
Talán, egy másik időben és egy másik helyen ez szerelem is lehetett volna. De így, ebben a nyomorult világban, amiben éltünk, nem lettünk végül mások, mint fiatalkori szeretői egymásnak, akik egymás testén tanulták meg a szexualitás művészetét…
Éjszakák, amiken a testünk minden porcikáját odaadtuk a másiknak, de a lelkünket és a szívünket soha. Féltünk az érzelmektől… gyávák voltunk. Vagy ki tudja, talán nem tartottuk fontosnak őket, mert egy olyan világban, ahol az elvek uralkodtak, nem volt szükség az érzésekre. Az a sóvárgás, ami ott volt bennem, egy idő után kihalt, mint annyi minden más. Elvenni már nem sokat tudott belőlem. Erős lettem és hideg, szenvtelenül nézve, ahogy azok a hamis boldogságot sugárzó percek eltűnnek a semmiben, és nem térnek vissza soha. Mint ahogy Draco sem fog már visszatérni soha többé.
Ahogy ott ültem a kupéban, várva a mardekáros társaimat, tekintettemmel unottan méregettem a fülke előtt elhaladó diákokat. Aztán hirtelen kinyitotta valaki az ajtót.
- Hé, itt van még egy üres… ó.
Na igen, ó. Ha hirtelen meg kellett volna akkor szólalnom, valószínűleg nekem is egy ilyen értelmes véleménynyilvánításra futotta volna. Más kérdés, hogy míg az ő hangja csalódott volt, az enyém leginkább döbbent lett volna. Az első pár pillanatban azt se tudtam, hogy kiáll velem szemben.
Ez a bizonyos valaki magas volt, és izmos. Igen, a finoman kidolgozott test még a mugli ruhákon keresztül is határozottan látszott. Férfias vonások, napbarnított bőr, és szexisen kócos, szénfekete haj. Smaragdzöld szemek, amik tekintetükkel szinte átdöfik az emberi lelket. Úgy tűnt, az idétlen, kerek szemüveg a múlté lett, sok minden mással együtt… Ha nem láttam volna azt a jellegzetes, villám alakú sebhelyet a homlokán, valószínűleg soha nem jöttem volna rá, hogy az előttem álló alak azonos lehet azzal a Harry Potterrel, akit egészen idáig egy pillantásra se méltattam.
- Bizony Potter, ez a kupé nem üres – vontam fel kacéran a szemöldököm. – És fájdalom, de nem is neked tartom fent, így sajnos most nincs rá alkalmunk, hogy behatóan élvezhessük egymás társaságát…
Láttam az arcára kiülő döbbenetet. Talán azt hitte, hogy rosszul hall, hiszen kivételesen a hangomban semmilyen gúny nem volt, hanem valami egészen más, amit ő nem tudott hirtelen hova tenni. Lassan végigmért, mintha most látna először. Hátradőlve az ülésen rávillantottam egy bájos mosolyt, miközben kihívó pillantásom az övébe fúrtam. Zavarba jött, ezt rögtön észrevettem; de a zavarát úgy hessegette el, mint valami bosszantó legyet. Elkapta rólam a tekintetét, és közönyösen megvonta a vállát.
- Tudod Parkinson, nem hinném, hogy bármelyikünk is pont a te társaságodra vágyna – vetette oda flegmán, majd hátra sem nézve kilépett a kupéból, és becsukta maga után az ajtót.
- Nem is tudod, mekkorát tévedsz, Potter… - suttogtam még mindig mosolyogva.
Úgy tűnt, a feladatom mégis csak izgalmasnak ígérkezett… magam előtt nem tagadhattam le, hogy a fiatal férfivá cseperedett Kis Túlélő vonzó volt. Vonzó, és ártatlan… és nekem kedvem támadt bemocskolni ezt az ártatlanságot.
Tudtam, hogy hatással voltam rá, hogy nyílt kacérságom összezavarta, ha csak egy pillanatra is. Nem értette, nem tudta hova tenni magában… és majd pont ezért fogja egyre inkább foglalkoztatni később. Mert azt ekkor még csak nem is sejtette, hogy ez csak a kezdet volt…
Ahogy később ott ültem a vacsorán, a tekintetemmel őt kerestem. Az asztaluk közvetlenül a mienk mellett helyezkedett el, és így elég jó rálátásom volt; majdnem szemben ült velem. De a látvány mégsem volt túlzottan elragadó… a két örökös utánfutója, a sárvérű Granger és a csóró Weasley mellett a lúzerek csapatát kiegészítette a griffendélesek kis szűzkurvája, Ginny Weasley. Potter és a vörös ribanc meghitt harmóniában beszélgettek egymással, olyan elmélyülten, mintha a külvilág nem is létezett volna a számukra. Te jó ég, az a bazsalygás, azok a csöpögős tekintetek… rosszul voltam ettől a rózsaszín-cukormázas masszába öntött látványtól. Hallottam tavaly egy-két pletykát róla, hogy kavarnak egymással, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkora „szerelem" lobog a két kis fehér lelkű között. Undorodtam ettől a bizalmas hangulattól, ami szinte tapintható volt körülöttük. Az ostobák… még hogy szerelem! Azt sem tudták, mit jelent szeretni valakit! Senki nem ismerheti igazán a Fényt, amíg nem látta a Sötétséget! Nem volt ez más, mint esetlen bájolgás a másikkal… és én nem bírtam elviselni. Egyszerűen darabokra kellett törnöm.
Megkezdtem a hadjáratomat… hogy Pottert térdre borulva, megtörten lássam a lábaim előtt. És a szerencse mintha a kezemre játszott volna benne… Mivel kevesen tértünk vissza a Roxfortba, ezért a házak diákjait összevonták az órákon, így a hétköznapok nagy részét együtt kellett töltenie velem. Ráadásul, mivel Granger és Weasley folyamatosan egymáson lógtak, mintha össze lennének nőve, ezért értelemszerűen egymás mellett ültek az órákon is, nehogy véletlenül belepusztuljanak, ha öt percig nem lehetnek a másik közelében.
Így történt, hogy mikor besétáltam Binns órájára, megpillantottam a leghátsó padban a székén magányosan hintázó Pottert. Bármiféle hezitálás nélkül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, odasétáltam hozzá és leültem mellé. Rámosolyogtam sokat sejtetőn, ő azonban csak megforgatta a szemét és a hintázgatást abbahagyva előredőlt a padon. Az óra elkezdődött.
Binns szavai, mint mindig, most is hipnotikus erővel bírtak, és a diákok hamarosan üres tekintettel bámultak ki a fejükből, nyitott szemmel aludva. Vagy épp csukott szemmel a padra borulva, kinek hogy volt kényelmesebb, és ki mennyire akart pofátlan lenni. Az osztály nagy többsége lélekben egészen más világban járt, mint a XVIII. századi varázslótörténelem, én azonban tökéletesen éber voltam.
Potter ott ült tőlem pár centire, azonban rám se hederítve a tenyerébe hajtotta a fejét, és réveteg tekintettel bámult ki magából valahova a távolba. Talán észre se vettem, hogy figyelem. Most, hogy ilyen közel volt hozzám, most láttam csak, hogy tényleg mennyire megváltozott. Az arca valahogy olyan markáns lett… szépen megrajzolt vonásokkal… Nem sűrűn szoktam férfire azt mondani, hogy szép, de ő valahogy tényleg az volt. És mint ilyen, most már önmagam miatt is meg akartam őt kapni. De először is ki akartam deríteni, hogy ez a vonzó külső mit rejt magában… és persze nem utolsó sorban fel akartam hívni a jelenlétemre a figyelmet. Egy óvatlan mozdulattal leejtettem a pálcám a földre, ami sikeresen mélyen az ő széke alá gurult. Gondoltam, hogy nekem nem fog lehajolni érte, hogy felvegye, de nem is ez volt a célom.
- Hoppá – rebegtem, miközben leereszkedtem négykézlábra az asztal alá.
Beljebb húzta a lábait, hogy elférjek, azonban én szándékosan a lábain keresztül nyúltam át, hogy felvegyem a rakoncátlan pálcát. De még mielőtt visszamásztam volna a helyemre, felegyenesedtem a mellkasommal és felnéztem rá. Ő a váratlan mozdulatra akaratlanul is lepillantott, és zavarodottság futott át az arcán. Hiszen végül is akárhogy nézzük, a két lába között térdepeltem…
Elmosolyodtam, és lassan, nagyon lassan végighúztam a nyelvemet a felső ajkamon. A tekintete ösztönösen követte az érzéki mozdulatot, miközben elpirult. Merlinre, hát van még pasi, aki képes elpirulni egy ilyen kacér kis játéktól? Élveztem a kiszolgáltatott zavarodottságát. De azt már ő nem vette észre, hogy amíg a kis műsorommal volt elfoglalva, én belelestem a lelkébe, és megtudtam mindent, amit tudni akartam…
Szűz volt. Szent Malazár, egy szűz fiú! Milyen édes… és milyen boldogító. Mert a kielégületlenség hevesen lobogott a testében… láttam benne a küszködést az érzelmeivel és az ösztöneivel, ahogy véget nem érő harcot vívnak benne. Önmegtartóztatás, felhevültség, türelmetlenség. Vajon meddig lehet parancsolni egy robbanni készülő testnek? Ginny, Ginny… talán, ha nem tetted volna annyit az eszed Potter előtt, és nem bújtál volna mindig ki a helyzet alól, amikor komolyabbra fordult volna a dolog, akkor talán nehezebb lett volna megtörnöm őt. De így már tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgom… mert az ösztönök mindig erősebbek, mint az érzelmek.