Minden jog Rowlingé, természetesen. :-)
1. fejezet: Látogatóban a Privet Drive-on
Nem sokkal ebéd után Ginny Weasley hoppanált – „Hoppanált!" – konstatálta Petunia felháborodva – a hátsó kertben.
A lány április óta gyakori vendég volt a Dursley-házban. Vörös hajjal, „új" névvel és varázserővel. Petuniának természetesen rosszul esett, hogy Ginny becsapta, tulajdonképpen többször is, kezdve azzal, hogy eltitkolta a „boszorkányságát", de mit tehetett volna, ha egyszer a furfangos csitri elérte, hogy megkedvelje. Az érzés részben ugyan alapjait vesztette, mikor Zack banyának titulálta a lányt, de mágia ide vagy oda, Ginny jólnevelt volt, kedves, és ha már hiú ábránd volt, hogy Harryt rendes, feddhetetlen emberek közt („Dursley-klónok" – morogta az unokaöccse egyik vacsora alatt) lássa, messze ő bizonyult a legideálisabb választásnak.
Vernon eleinte jobban viszolygott a lánytól, mint Harrytől, mégis megtűrte, mivel valamiféle paranoiából és egoizmusból fakadó logika alapján arra a következtetésre jutott, hogy egyrészt nem dobhatja ki Harryt, mert azzal a varázslótársadalom szörnyűséges bosszúját idézné magára – a mugli hatóságokról nem is beszélve -, másrészt ha a Privet Drive-on tartja, elkerülhetetlen, hogy a hibbant bagázs valamelyik tagja ne járjon a nyakukra. „Nem érdeklem őket, fogd már fel!" – ismételgette Harry, régebben ingerülten, manapság már inkább csak fásultan.
Petuniának hajlandó volt bővebben is kifejteni a saját, sokkal racionálisabb elméletét. Április óta gyakrabban beszélgettek egymással – általában az újdonság feletti szüntelen megdöbbenés állapotában – persze sosem olyan ücsörgős-nassolgatós formában, mint Harry szerint David vagy Zack a szüleivel, és mint a Dursley-házaspár Dudley-val (már ha a fiút rá lehetett venni ilyesmire).
A kapcsolatukban a „fogság" idején nyílt új fejezet, de a csatát követően könnyedén visszasüllyedhettek volna a korábbi dac és ridegség egy némileg átszínezett változatába.
Petunia akkor maga se tudta eldönteni, melyik út lenne inkább ellenére. Úgy gondolta, túlságosan késő azért strapálnia magát, hogy kivívja az unokaöccse… „Mijét is? Szeretetét? Dehogy. – Petunia nagyon is tisztában volt a viszonyuk korlátaival. – De az árnyékát, valamilyen halvány vonzódást." És ott volt az ár is, amit cserébe adnia kellett. Rengeteg seb, ki nem mondott – vagy ellenkezőleg, a kelleténél többször elhangzott – szó, tizenhat év… Túl sok fáradság. „És vajon megéri-e? Nekem? Harrynek?"
A kérdést – talán öntudatlanul – a fiú döntötte el. Petunia épp a szupermarketbe indult. A hosszú bezártság után még sötétedés után is szívesen vállalt egy sétát (holott korábban borzadállyal emlegette az ilyenkor az utcán lebzselőket), így mikor Vernon szabadkozva bejelentette, hogy másnapra ebédre hívta egy jövendő ügyfelét, kapott az alkalmon és szinte vidáman lépett ki az utcára, majd botlott Harrybe, két saroknyira a négyes számú háztól.
A fiú, tőle szokatlan módon, felajánlotta, hogy elkíséri az üzletbe.
- Vagy ha az nem felel meg neked – tette hozzá kissé talán félve -, elmegyek egyedül.
- Ne butáskodj! Odaérek… - Észrevette, hogy Harry felzárkózik mellé. – Odaérünk, mielőtt felsorolnám, mire van szükségem.
Harry egy darabig némán sétált mellette. A léptei egybemosódtak az övéivel, nem is hallotta őket a cipősarkak kopogásától.
- Tehát… Vernon vendégeket vár? Ebéd? Vacsora? Szólj és eltűnök – ígérte a fiú vigyorogva.
- Eltűnsz, mi? – kérdezett vissza Petunia kesernyés mosollyal. – Megint hétköznapi értelemben használjuk a kifejezést?
Harry szaporán bólogatott. – Teljesen szokványos, abszolút muglikra vonatkozó jelentésárnyalatokkal – bizonygatta komolytalanul.
A nagynénje megtorpant, és dühösen lepisszegte.
- Miért ne mondhatnám? Rajtunk kívül egy lélek se jár erre. És ha mégis… Azt hiszik, új szleng-szó. Mugli, mugli, MUGLI!
- Harry! – Azzal jobb ötlet híján, befogta a fiú száját.
Harry elhallgatott, de nem azért, mert rákiabáltak, vagy mert Petunia szorítása erős lett volna. Ellenkezőleg. A nagynénje még soha nem érintette meg ilyen gyengéd – komikus – mozdulattal.
- Javíthatatlan vagy – csóválta a fejét az asszony. – Gyere!
Harry szótlanul baktatott utána, cipője orrával a betont rugdosva.
- Ne csináld! – vetette hátra Petunia. - Tönkreteszed.
- Dudley úgyis elkoptatott néhány cipőt ebben a félévben – jegyezte meg Harry kedvetlenül. - Júniusban hazahozza őket, majd hordom azokat.
- Szemrehányás?
- Ténymegállapítás. – Sóhajtott. – A barátaim megszokták, hogy nem öltözöm „divatosan", a szomszédok ujjonganak, ha ilyen cuccokban látnak, mert számukra így kerek a világ, Ginnyt meg nem izgatja, mi van rajtam, mivel…
Petunia levegő után kapott.
-… ő boszorkány – fejezte be Harry nyomatékosan. – Ráadásul aranyvérű. Azt hiszem, így mondják… Neki minden mugli holmi egyformán fura.
Átvágtak egy kisebb fás térségen, ahova Petunia egyedül a legszaftosabb pletyka ígéretére se tette volna be a lábát. Azon túl már az éjszakára kivilágított szupermarket csalogatta a vásárlókat.
- Folyton azt hallom tőled, nem érdekled a varázslókat – tűnődött Petunia. – Akkor mi a helyzet Ginny Weasleyvel?
Harry elfintorodott. – Bocs, de ha ezt akarom megbeszélni, arra ott van Zack. A kérdés első része viszont… - Igyekezett összeszedni a gondolatait. – Nincs dolguk velem. Muglik közt nőttem fel, és ide is tartozom. Ha hat éve elmehetek a Roxfortba, más volna, de így… A „Kis Túlélőről" réges-rég elfeledkeztek. Igaz, hogy segítettem elpusztítani Voldemortot, de nem harcoltam végig ellene a háborút, ahogy a Főnix Rendje meg Weasleyék tették. Ünnepeljék csak őket, és ne egy mugli fiút, aki nem értheti meg őket, és akit ők se értenek. – Megrántotta a vállát. – Különben… A hátam közepére se kívánom az ajnározást.
Ezek után Petunia nem egyszerűen parancsba adta Harrynek egy-egy házimunka elvégzését, hanem megkérte, hogy csinálja meg, sőt néha úgy intézte, hogy a saját feladatain a fiú közelében dolgozzon. Ilyenkor általában jelentéktelen dolgokról fecsegtek, tapogatózva, óvatosan próbálva megismerni a másikat.
Ginny nagy lendülettel tárta ki a hátsó ajtót. - Jó napot kívánok, Mrs. Dursley! – köszönt vidáman. – Segíthetek?
Petunia épp óriási halom koszos edénnyel viaskodott, amik, úgy tűnt, ítéletnapig se fogynak el, de az ajánlat hallatán kirántotta a kezét a forró vízsugár alól és hevesen megrázta, habot fröcskölve szét a helyiségben.
- Eszedbe ne jusson! – kiáltotta riadtan. – Bejöhet Vernon vagy Dudley, szegénykém, ma utazott haza, nem is sejti, min mentünk keresztül… és… és én se akarok varázslatot látni.
Ginny megnyugtatásul előrenyújtotta a tenyerét. – Pálca sehol – jelentette ki mosolyogva. – A rendes, mugli módszerre gondoltam.
- Óh! – Az asszony megnyomkodta a homlokát a kézfejével. – Persze. Bocsáss meg! Kicsit feszült vagyok. - „Ki ne volna az a helyemben?" – Harry a szobájában van.
Ginny bólintott, aztán elbúcsúzott, és az előszobán át elindult az emelet felé.
Petunia visszafordult a temérdek zsíros, foltos lábas és tányér felé, de alig nyitotta meg a csapot, mikor Ginny dühös hangja ütötte meg a fülét.
- Eressz már!
- Nem, amíg el nem árulod, ki a frász vagy, és mit keresel nálunk – közölte Dudley makacsul, hasonlóan emelt tónusban.
- Rég tudnád, ha vetted volna a fáradságot, hogy normálisan kérdezd.
- Ne pimaszkodj, kis…
- Ne merd befejezni ezt a mondatot! – sikította Ginny, aztán… csend.
Petunia ingerülten fújt egyet, megtörölte a kezét, és kilépett a folyosóra, hogy ellenőrizze, hogy boldogul a lány Dudleyval. Őszintén remélte, hogy nem egy békát, vagy valami csúszómászót talál odakinn a fia helyett.
Dudley – teljes (tekintélyes) és szerencsére emberi valójában – kinyújtott karral támaszkodott a falnak, elállva Ginny útját, és éhes tekintettel méricskélte a lányt.
- Na, ki vele! Ki vagy te, cicuskám? – duruzsolta. – Látod, megy szépen is – fűzte hozzá öntelten.
Ginny fensőbbséges pillantást vetett rá. - Nincs jogod se becézgetni, se a tulajdonodnak nevezni.
A fiú bambán meredt rá. Mielőtt sikerül volna értelmeznie a lány szavait, Petunia elszánta magát a cselekvésre. – Hagyd békén, Dudley! Ő Harry barátnője.
Dudley eltátotta a száját, a szemei elkerekedtek. („Egy házimanó megirigyelhetné" – kuncogott Ginny.) Nyilván sokkolta a hír, hogy a nyamvadt, semmirekellő – „És idióta!" – unokatestvére jár valakivel – megint -, és a lány – „Aki mellesleg valódi bombázó, hogy a fene esne Harrybe!" – beteheti a lábát az i ő /i otthonába.
- A mije? – kérdezett vissza harcisan.
- A barátnője – húzta ki magát Ginny gonosz vigyorral.
Dudley utálkozva biggyesztette az ajkát. – És még büszke is vagy rá?
- De mennyire! – vágta rá a lány eltúlzott, gyerekes lelkesedéssel. – Ha egyszer megpróbálnád női szemmel nézni…
Dudley megrándult, mintha öklendezne.
- Nem részletezem – nyugtatta meg a lány. – Ha kíváncsi vagy, faggasd anyukádat! – kacsintott, aztán átbújt Dudley karja alatt, és felszaladt a lépcsőn.
A fiúnak a beszélgetés egy bizonyos szakaszától szilárd meggyőződése volt, hogy a csinos vörös megháborodott, és most halálra vált arccal pördült Petunia felé.
- Anya, ugye nem… - Elcsuklott a hangja. – Nem babonázott meg téged is? Mert én esküszöm agyonverem…
- Jaj, Dudley! – legyintett a nő türelmetlenül. – Harry nem használ mágiát, és gondolod, ha már ahhoz folyamodna, azért tenné, hogy engem megnyerjen? Ginny csak piszkálni akart, megjegyzem hatékonyan és okkal.
- De…
- És nem szeretnék egy monoklit, vagy zúzódást látni egyikőtökön se.
- Anya…
- Ideje felnőnöd – szólt vissza Petunia a konyhaajtóból. – Harry is épp azon van.
Harry törökülésben ült az ágyán, a ventillátor mellett, könyvekkel körbetornyozva. A megtöretlen gerincek és a makulátlan borítók ékesen bizonyították, hogy a tulajdonos nem sűrűn forgatta őket.
- Összefutottam az unokatestvéreddel – mesélte Ginny az ajtónak dőlve.
- Gratulálok! – mosolyodott el Harry fanyarul. – Ha tehetem, szívesen megkíméltelek volna tőle. Pazar élmény lehetett.
- Ami azt illeti… - Ginny lassan közelebb sétált, és letelepedett az ágyra a fiú mellé, arrébb tolva egy szerényebb könyvkupacot. – Egészen összemelegedtünk. Képzeld, a cicuskája vagyok – jelentette be vigyorogva.
- Nocsak! – vonta fel Harry a szemöldökét. – És azért jöttél, hogy szakíts velem? Közlöm, hogy ne mondok le rólad ilyen egyszerűen. Ne is álmodj róla, hogy átengedlek neki!
Ginny a fiú vállára hajtotta a fejét. – Nem akarom, hogy bántsd. Feláldozom magam, és veled maradok.
- Milyen hőőősies – gúnyolódott Harry. - Mint a főszereplők Marge imádott regényeiben. A gyönyörű, szende hercegnő a gonosz varázsló bűvkörébe került, és a hős lovag hiába lebbenti fel a fátylat a csalárdságról, nem nyerheti el a kezét. Lady Ginevra kálváriája. Keresse a boltokban!
- Ez baromság, Harry! – húzódott el Ginny sértődötten. – Először is: a gonosz varázsló egy amatőr, a hercegnő ezerszer hatalmasabb nála. Másodszor: én nem vagyok…
- Gyönyörű? Igazad van. Eltúloztam. – Azzal visszatért az olvasgatáshoz.
Ginny grimaszolt, majd belelesett a fiú könyvébe.
- Sejttan – magyarázta Harry, majd mikor látta, hogy a lány értetlenül ráncolja a homlokát, félretolta a könyvet, és részletezni kezdte: - A mugliknál van egy biológia nevű tudomány…
Ginny szaporán bólogatott: - Igen, tanultunk erről mugliismereten.
- A biológia – folytatta Harry sóhajtva – többek között azzal foglalkozik, miként alakult ki az élet, mi mozgatja a növények, állatok, emberek fennmaradását biztosító folyamatokat… A sejt pedig minden élőlény építőköve, a legkisebb egység, amin mindez vizsgálható.
- Érdekesen hangzik – felelte Ginny udvariasan.
- Nem az. Na jó, néha. Talán… – Harry megrántotta a vállát. – Fantasztikus érzés tudni ezeket a dolgokat. Irodalmat, történelmet, fizikát… De semmi különleges nincs benne. Vagyis… Rég megtanulhattam volna. Hiába gürcölök egész nyáron, a legjobb eredmény, amit elérhetek, hogy behozom a lemaradásom. És kétlem, hogy egy év elég volna megmutatni, hogy nem csak átvészelni vagyok képes az iskolát. Jövő júniusban legfeljebb azt mondják majd: szegény fiú, idén olyan keményen és szorgalmasan dolgozott, milyen kár, hogy későn kapta össze magát.
- Ne csüggedj! – ölelte át Ginny vigasztalóan.
Harry voltaképpen élvezte a tanulást, és esze ágában se volt feladni, de illúziókba se akarta ringatni magát. Lógott, sumákolt, puskázott – már ha úgy döntött érdemes az aktuális jegyért fáradozni -, egyszóval a viselkedése azt sugallta, hogy az előmenetele és az esélyei tökéletesen hidegen hagyják. „Úgy is volt. Kinek a kedvéért erőlködtem volna? A felnőttek azt szajkózzák, magadért tanulsz, de én… Magamért szálltam szembe a Dursley-bagázzsal, magamért kerestem barátokat, magamért igyekeztem meghódítani Jessicát. Csupa olyasmi, amire vágytam. Az önzés csúcsa lett volna, ha azért is küzdök, ami semmit nem jelent."
Dursleyék úgyse támogatták volna a továbbtanulásban, és ő is el tudta volna képzelni enélkül az elkövetkező éveket. „Igen, az a Harry még hitt benne, hogy szükségtelen tervezgetnie." A horcrux-ügy kevésbé kellemetlen hozadékai közé tarozott, hogy búcsút intett a „ráérek" – mentalitásnak, és komolyan eltöprengett rajta, legszívesebben mihez is kezdene, és azt hogyan valósíthatja meg. A teendők listájának élén pedig a tanulás állt.
A friss anyagrészekkel nem sokat foglalkozott, a legtöbb tantárgy esetében nem is értette őket, annyira az előző években elsajátítandó ismeretekre épültek. A dolgozatok előtt bemagolt ezt-azt, és a módszernek köszönhetően leheletnyit javított a korábbi átlagán. Előkotorta a régi könyveit a fiók mélyéről, jegyzeteket kért néhány osztálytársától, akikből kinézte, hogy gondosan megőrzik az efféle „szuveníreket", aztán belevágott, és egész tűrhető tempóban haladt.
- Van programod a hétvégére? – suttogta a fülébe Ginny.
- Nem tudom. Van?
- Szeretném, ha eljönnél velem az Odúba.
Harry kibontakozott a lány öleléséből. – Figyelj, Ginny! – Megigazította a szemüvegét. – Semmi bajom az ötlettel, hogy találkozzam a családoddal, de…
- Ron? – kérdezett rá a lány, és lehajtotta a fejét. - Egyszer muszáj lesz beszélned vele.
- Miért kéne? – csattant fel Harry. – Élném az életem, ő is az övét. Tudomást se kellene vennünk egymás létezéséről… ha nem lennél te – bukott ki belőle. – Sajnálom – mormolta bűnbánóan.
Ginny megsimogatta a karját, közelebb csúszott hozzá, és megcsókolta. – Elküldhetem otthonról – ajánlotta.
- Ne! – sóhajtott a fiú. – Majdcsak kibírom valahogy, és remélem, ő is. Viszont akkor - szórakozottan kisimított egy hajtincset Ginny arcából – most szólok, hogy én is szeretnélek bemutatni a barátaimnak.
- Így korrekt – húzta el a száját. – De vedd számításba, hogy az egyetlen, akit ismerek közülük, utál.
- A tieid meg akartak ölni – emlékeztette Harry. – Amúgy Zack sem utál, csak… Szerinte nem illünk össze.
- Mert én boszorkány vagyok? – tippelt Ginny felháborodva. – Ha mindenki így gondolná, egy mugli-varázsló házasság se jött volna létre, és…
Harry feltartotta a kezét. – Valójában azért, mert te túlságosan aljas és fondorlatos vagy, míg én naiv és befolyásolható.
- Ebből is látszik, hogy ideális pár vagyunk – helyeselt a lány vigyorogva.
Harry is elmosolyodott, majd témát váltott. – Mit is mondtál meddig kell várni annak a híres… RBF-nek? – Ginny bólintott – az eredményeire?
- Rendes körülmények közt augusztus elejéig, de – grimaszolt - a varázsvilág viszonyait évek óta nem fedi ez a jelző. Piton általában igyekezett betartani a határidőt, idén meg addig sürgeti majd a bizottságot, hogy talán még ebben a hónapban postázzák az értesítést.
Harry végigpörgette az ujjai közt a biológiakönyv lapjait, és megjelölte, hol tart. – Miért olyan fontos neki, hogy hamar befejezzék?
Ginny hanyatt feküdt, és a plafont bámulta. – Nem akar később ezzel pepecselni. Úgyis rámegy a nyara, hogy újra átszervezze a roxforti oktatást. Azt is alig várta, hogy a vizsgák után kidobhasson minket az iskolából…
Ginny és Harry egymásba kapaszkodva botorkáltak le a lépcsőn. Petunia szólt az unokaöccsének, hogy cserélje ki az égőt a fenti folyosó lámpájában, de aztán befutott Dudley, és a dolog teljesen kiment Harry fejéből.
A gyomra minden eddiginél követelőzőbben kordult meg. Reggel óta csak nassolt, így nagyon vágyott már valami rendes étere, mégis szándékosan húzta az időt vacsora utánig. Nem volt kedve végigasszisztálni a Dursley-család könnyes-nevetős egymásratalálását, amit muszáj volt estére halasztani, tekintve, hogy Vernon előbb nem szabadulhatott a fúrógyárból. (Másrészt tartott tőle, hogy ha észreveszi, hogy Dudley Ginnyt bámulja, az unokatestvére torkának ugrik vagy egyszerűen kiröhögi. „Az eredmény szempontjából lényegtelen.")
Csöngettek, Dudley pedig, aki épp az előszobán döcögött keresztül, kivételesen nem üvöltött Harryért – képtelen volt beletörődni, hogy immár négy éve hiába teszi -, hanem türelmetlenül feltépte az ajtót.
Harry intett Ginnynek, hogy ne menjen tovább.
- Te meg mi a francot keresel itt? – Dudley hangja határozottan ellenségesnek tűnt.
„Egész furcsán intonál" – kuncogott magában Harry.
- Micsoda kérdés, Dudlus – ciccegett Zack. – Téged akartalak üdvözölni.
Harry elvigyorodott, és maga után húzta Ginnyt.
Zack kitárt karokkal állt a küszöbön. – Ne kéresd magad! Adj egy puszit! Rajta!
Dudley kis híján felnyársalta a tekintetével. Ez hatalmas teljesítmény volt a részéről, mivel a mélye ülő malacszemek korlátozott mértékben voltak képesek érzelmeket kifejezni.
- Tudod, hogy itt nem látunk szívesen. Hívom apámat, és…
- Ó, nem is egyedül intézed? – érdeklődött Zack rosszallóan. – Amúgy le vagy maradva, öregem. Mrs. Dursley megengedte, hogy eljöjjek Harryhez.
Dudley fújtatva, ökölbe szorított kézzel bámult a fiúra. Bár Harry élvezte a kibontakozó szóváltást, annak már kevésbé örült volna, ha a barátja egy Dudley ajándékozta monoklival vagy bordatöréssel távozik, így elérkezettnek ítélte az időt a közbeavatkozásra.
- Hello Zack!
- Szia Harry! És Ginny – tette hozzá fintorra emlékeztető műmosollyal.
Harry várt, de mind a vendégei, mind Dudley hallgatott. – Összeütök valami kaját – jelentette ki, majd intve Ginnynek és Zacknek elindult a konyha irányába.
- Gondolom, visszaállítják a régi rendszert. – Ginny néhány pálcalegyintéssel elintézte a mosogatást – Harrynek, legalábbis a házimunkák terén, nem voltak olyan mély ellenérzései a varázslattal kapcsolatban, mint a nagynénjének -, aztán visszaült az asztalhoz a két fiú mellé.
- Az pontosan mit takar? – kérdezte Zack mérsékelt kíváncsisággal.
„Azért dicséretre méltó, hogy próbálkozik." Az első hármasban eltöltött órák színtiszta nyüglődést jelentettek. Zack nem akarta Ginnyt sértegetni, ezért többnyire hallgatott, és hagyta, hogy ők ketten beszélgessenek. Máskor a lány tette ugyanezt. Ha akadt is hozzáfűznivalójuk az aktuális témához, azt mindig Harrynek címezve mondták el.
Igyekeztek udvariasak lenni egymással, és egy-két kisiklást leszámítva, tökéletesen teljesítették a maguk számára kijelölt feladatot.
- Nos – Ginny fészkelődött kicsit a székén -, a roxforti képzés korábban hét éves volt. Bizonyos értelemben még ma is az, de az ötödik évfolyamtól felfelé törölték az… úgynevezett haszontalan tárgyakat. Mint a jóslástan, asztronómia, rúnaismeret, számmisztika, legendás lények gondozása.
- Miért épp ötödévtől? – kortyolt Zack a kávéjába.
- Akkor kell teljesíteni az RBF-vizsgákat – szólt közbe Harry.
A barátja döbbent-helytelenítő pillantást vetett rá.
- Rendes Bűbájos Fokozat – magyarázta tovább Ginny. – Csak azok maradnak utána is az iskolában, akik gyógyítói vagy aurori pályára készülnek.
- A gyógyítót értem. Az auror valami zsaruféle?
Zack készséggel elfogadta, hogy Harry megossza vele a varázslóvilággal kapcsolatos érzéseit és kétségeit, sőt abba is belement, bár nehezebb szívvel, hogy Ginnyről csevegjenek, de mindig mereven elzárkózott attól, hogy a barátja beszámoljon az újonnan szerzett ismereteiről.
- Hivatalosan feketemágus-vadász, de különben igen, olyasmi – bólintott Ginny. – Ők a hatodik évben megduplázott óraszámban foglalkoznak sötét varázslatok kivédésével, bájital-, átváltoztatás- és bűbájtannal, tanulnak mugliismeretet, a leendő aurorok párbajozást, a másik csoport pedig gyógynövénytant – sorolta fel egy szuszra. – A hetedik évet általában már a tanoncok közt vagy valamelyik akadémián töltik, és csak akkor járnak vissza a Roxfortba, ha gyakorlásra esetleg valamilyen alapszintűnek számító ismeret felelevenítésére van szükségük.
- És mi van azokkal, akiknek se a harchoz, se a doktorosdihoz nem fűlik a foga?
- Munkát keresnek, részt vesznek a Minisztérium által kínált tanfolyamok valamelyikén… vagy külföldre mennek. Mikor Piton bevezette a változtatásokat – négy éve - sokan tették meg ezt a lépést. Az évfolyamtársaim majdnem fele… - jegyezte meg elmélázva.
- Hétvégén elmegyek Ginny szüleihez – jelentette be Harry váratlanul, élve a beszélgetésben beállt szünet kínálta alkalommal.
Zack szemei egy pillanatra elkerekedtek. Gyorsan lehajtotta a fejét, és a kávéskanalával kezdett játszadozni. – Szüleihez és testvéreihez - mormolta rosszmájúan.
- Ron nem merne kötözködni Harryvel – húzta fel az orrát Ginny sértődötten. – A családom többi tagja pedig nem szolgált rá, hogy…
- A bátyádnak korábban se voltak fenntartásai – szakította félbe Zack komoran. – De igazad van – fűzte hozzá sietve, mikor látta, hogy a lány elvörösödik dühében -, otthon nyilván visszafogja magát. Viszont ez a helyzet akkor is… - ingatta a fejét. - Nem irigyellek, haver!
Harry sóhajtva vette tudomásul a fiú szavait. – A másik újság…
- Találkozni fogok a barátaitokkal. – Ginny kényszeredetten elmosolyodott, sőt, sikerült némi lelkesedést csempésznie a hangjába.
- Gyakorolnod kell még, hogy őszintébben menjen – mondta Zack szívélyesen, és kihívóan nézett a lányra.
Harry felpattant, hogy valamivel elterelje a másik kettő figyelmét egymásról. – Észre se vettem, mennyire besötétedett.
„Ráadásul az állítás mindkét fele igaz" – gratulált magának.
- Szerintem hangulatos. – Zack a kanál nyelével kezdett rajzolgatni az asztalra.
Ginny megérintette Harry karját, mire a fiú visszahuppant a székre.
- Ti az ilyesmit egy csettintéssel elintézitek, gondolom – dünnyögte Zack.
- Pálcamozdulat, varázsige és összpontosítás – javította ki a lány önérzetesen. – De az ide szükséges bűbáj egész könnyű. Az a legelső, amit elsajátítunk. Kipróbálod? – fordult hirtelen Harryhez.
- Nem hiszem, hogy… - szabadkozott a fiú. Bizsergés szaladt végig a testén, pedig az ujjbegyei még el sem érték a felé nyújtott, csiszolt fát… „Kíváncsiság, örök átkom." Azzal megragadta a pálcát.
- Csak tartsd a kezedben! Így! – Ginny, mikor elhúzta az ujjait, gyengéden végigsimította Harry bőrét. – Koncentrálj a fényre, és mondd: Lumos!
A fiú elsuttogta a szót, mire a pálca hegyén apró, vidám láng lobbant, megvilágítva Ginny büszke, az ő elragadtatott és Zack kifejezetten bosszús vonásait.
Zack és Ginny együtt léptek ki a Privet Drive négyből. A lány széles mosollyal intett búcsút a kinti lépcsőt sepregető Petuniának.
- Jó éjt, Mrs. Dursley! - Zack, bár bizonyos fokig tisztelte az asszonyt azért, ahogy a varázslós ügyet kezelte és értékelte, ahogy újabban Harryvel bánt, nem sokat változtatott a vele szembeni viselkedésén.
- Kipróbálhatod a hoppanálást – ajánlotta Ginny, mikor sarokra érve a fiú leguggolt megkötni a cipőfűzőjét.
Zack felállt, és leverte a port a nadrágjáról. - Nálam ez nem fog működni, Ginevra – oktatta ki a másikat nyájas mosollyal. – Harryt elbűvölheted az édes kis varázslataiddal, de én igazi mugli vagyok, örökre és tökéletesen elvágva a mágiától.
Ginny vállat vont. - Nem úgy tűnik, mintha sajnálnád.
- Mert nem is. Miért kéne? – kérdezte eltúlzott értetlenséggel. – Nem tudok varázsolni, pedig bevallom, néha jó lenne, de nem tudok festeni, írni vagy énekelni se, mégis kibírom valahogy.
- Szerinted ezeket össze lehet hasonlítani? A mágiának gyakorlati haszna van.
- Ha nincs háború, mihez kezdesz vele? - vitatkozott Zack. – Főzöl, utazol, „telefonálsz", mosogatsz, mint az előbb is… A muglik ugyanezt elvégzik, csak abrakadabra nélkül, és tény – grimaszolt -, hogy kicsivel – vagy esetenként jóval – lassabban.
- És mit tenne egy mugli, ha belebotlana egy sárkányba?
- Mit tenne egy varázsló, ha „belebotlana" egy mobiltelefonba? – Megrázta a fejét. – A probléma az, hogy te még mindig úgy tekintesz ránk, mint akik gyámoltalanok és a ti védelmetekre szorulnak…
- És Harry? – vágott közbe Ginny indulatosan.
- Ő számodra nem mugli – jelentette ki Zack ugyanolyan stílusban. – De elárulom, hogy Harry akként gondol magára.
A lány bólintott, majd mély levegőt vett. – Szóval sétálunk?
- Igen, Ginny. Sétálunk – szűrte a fiú a fogai közt.
Gyalog indultak tovább a Magnolia köz felé, és pár perc múlva elérték egy sikátorhoz, ahonnan Ginny hoppanálhatott.
Zack még mindig a korábbi beszélgetésükön rágódott. - Nem tetszik, ahogy manipulálod Harryt – jegyezte meg csendesen.
- Hogy mit csinálok? – kérdezett vissza Ginny felháborodva.
- Fogd már fel, hogy Harry nem akar varázsolni! Igen, örül, ha a segítségeddel végrehajthat valami egyszerűbb… bűbájt? De aztán el is felejti, mint…
Ginny feltartott kézzel jelezte, hogy nincs szüksége hasonlatra. - Tudod, valójában mi a te bajod? – érdeklődött gúnyosan. - Félsz, hogy Harry inkább választaná a mi világunkat, mint a muglikét, ha egyszer ráérezne a mágia csodájára.
- De ő sosem…
- Persze, hogy nem! – csattant fel Ginny.
- Ezzel meg is dőlt az elméleted. – Zack idegesen dörzsölte a homlokát. – Ez nevetséges, Ginny. Úgy veszekszünk rajta, mintha valami plüssállat lenne.
Ginny elvigyorodott. - Miért épp plüssállat?
- Nem tudom – vont vállat Zack. - Csak úgy. Képzeld el! – Akarata ellenére felnevetett. – Egy vén, kopott, szemüveges mackó, amit két neveletlen kölyök rángat ide-oda.
- Én nem vagyok neveletlen – közölte Ginny méltóságteljesen. – Még Petunia Dursley szerint se.
Zack felhorkant. - Az ő véleménye nekem nem mérce.
- Mivel kívül esel a körön – somolygott Ginny. - Zack! – Megállt egy kitört, szúnyoghálós ablak mellett, és a falnak támaszkodott. - Mit meséltél rólam a barátaitoknak?
- Semmit. Azt mondtam, csak egyszer találkoztunk, akkor is futólag. Nem avatkozom bele, és kifejezetten sértő feltételezés, hogy i én /i odáig süllyednék, hogy ellened áskálódjak. Istenem, Harry barátja vagyok, nem egy féltékeny liba.
- A féltékeny jelentésének is több rétege van.
- Nocsak! Átnyálaztad Harry nyelvtankönyvét? – tudakolta a fiú vidoran. - Eljátszom, hogy nem tudok többet rólad náluk, te pedig egyben hozd haza Harryt! Komolyan. És a szó minden jelentésére értem.
Ginny biccentett, majd megpördült a sarkán és eltűnt. Zack figyelte még egy darabig a pontot, ahol a lány állt, aztán zsebrevágta a kezét, megfordult és otthagyta a sikátort.
