Lélekvándorlás – avagy a Sors tragédiája
1. fejezet
Harry Potter fájdalmasan kiáltott az oldalába csapódó átoktól. A Cruciatust ugyan nem közelítette meg a bűbáj, de megvonaglott tőle. Kétségbeesve mászott a földön a felborult asztal mögé, ahol barátai is rejtőztek. Hermione arcán egy mély, vérző sebhely tátongott, de a lány egyre-másra üldözőikre lövöldözte ártásait. Ron is igyekezett ezt tenni, de a vörös hajú fiú már egy csuklótöréssel szenvedett, bal kezével pedig nem volt olyan ügyes. Ginny, Neville és Luna nem tudtak küzdeni – pálcáikat kettétörte a plafonról leszakadó törmelék.
- Hoppanáljatok Roxmortsba – suttogta rekedten Harry, és egy pajzsbűbájjal védte az asztalt.
A halálfalók káromkodva próbálták letörni az ellenállást, de Harry nagy nehezen kitartott. Hermione és Ron félelemtől, és borzalomtól elhomályosult szemekkel néztek vissza rá, végül a lány bólintott, megragadta Ront, a fiú Ginnyt, az Lunát, aki végül Neville-t, s egy utolsó pillanat erejéig még találkozott a tekintetük. Bólintott. Egy pukkanás, s egyedül maradt. Egyedül, öttel szemben. Gyorsan el kell tűnnie neki is, de előbb még legalább egy mocskot el akart intézni. Meg is volt a kiszemeltje: Peter Pettigrew, aki elárulta szüleit Voldemortnak.
Egyetlen másodperc erejéig kidugta fejét az asztal mögül, hárított két kábítóátkot, majd saját varázspálcáját Pettigrew irányába állította, s harsogva mondta ki a varázsigét:
- Avada Kedavra!
Egy nyikkanás jelezte, hogy sikerrel járt. Sötét elégedettséget érzett, hogy végre revansot vett, s felkészült a hoppanálásra. Az egyik halálfaló azonban épp akkor jutott át védővonalán, s meglátta, mire készül. A libbenő, szőke fürtből Harry rájött, hogy Lucius Malfoy a támadója, hát gyorsan koncentrált Roxmortsra. Ám Malfoy egy ismeretlen eredetű, fehér átka eltalálta, mielőtt teste szűk préselésbe került volna. Úgy érezte, menten kiszakad a testéből, belei és egyéb belső szervei kavarogtak… majd minden megszűnt, s ő egy pillanatig elmerült a semmiben.
- James! – kiabált valaki nagyon hangosan a közelében, de a hang furcsán visszhangzott zsibbadt agyában. – Nem hiszem el, hogy elaludtál, Ágas! Ébresztő!
Ágas? Az apját hívták így, ez volt a beceneve – gondolta Harry szédelgő-szórakozottan. A hangok kezdtek élesedni, s vele az érzékei is – tenyerek csapkodták az arcát, meleg levegő simogatta, majd a nap tűző sugarait is megérezte.
- Gyere, álomszuszék – noszogatta egy pajkosan nevető fiú. Hangja alig egy méterről ért el hozzá. Hunyorogva kinyitotta szemeit, s a hirtelen fényár elvakította néhány másodpercre. Kezével takarta el szemeit, nem értve mi történt vele. Legalább olyan meleg volt, mintha nyár lenne. Márpedig még csak tavaszodott, hiszen nemrég karácsonyoztak Ronékkal az Odúban. Akkor halt meg Charlie Weasley. Még mindig a lelkébe mart a szomorúság a gondolatra.
Széles árnyék vetülhetett rá, mert megszűnt a napsugarak szúrása arcán. Leengedte kezét és felnézett… azután rémülten hátrált meg egy kicsit, de a háta mögött állt valami, mert nem jutott tovább néhány centinél.
Sirius Black kacarászva figyelte őt, mögötte a barátságosan mosolygó Remus Lupinnal, őmellette pedig egy szőke, alacsony sráccal… Pettigrew!
Álmodik. Ez csak álom. Hiszen Sirius nem lehet itt, ráadásul tizenévesen! Petert meg most ölte meg… De hiszen mindegyikük fiatal! Riadtan szemlélte meg az ismerős, ám gyermeki arcokat. A sok ránc és szenvedés nélkül… Csak egyszer látta őket így: két éve, Piton merengőjében. Viszont akkor őt nem vették észre, hiszen csak egy emlékben járt.
- Nem Piton merengőjében vagyunk? – tett fel egy ostoba kérdést, azonban nagyon furcsállta saját hangját. Olyan mély volt, és dörmögő… fura…
Remus szívből kacagott, míg Sirius ugatósan nevetve dobta hátra magát a fűre. Fűre? Hol van most? Hátranézett válla felett, és megint a torkán akadt a nyelet. A Roxfort kastélya magasodott mögötte, a tölgyfaajtón ki-be szállingóztak a taláros diákok.
- Csak rosszat álmodtál, James – hallotta meg fél füllel Remus hangját, mely még sokkal vékonyabb volt az általa ismertnél, mégis olyan remusos.
- James? – kérdezett vissza elkerekedett szemekkel, s tétován megtapogatta arcát. Szédülni kezdett. Ez nem az ő orra! Nem az ő arcvonala! Nem is az ő szemüvege, hiszen ez ovális, az övé meg… kerek. Te jó ég, mi folyik itt? Ránézett Siriusra, aki fejcsóválva kuncogott rajta.
- Te tényleg rendesen kidőltél, pajti – veregette meg együttérzően vállát. Nem az ő válla! – nyögött fel döbbenten.
- Mi… mi történt? – kérdezte reszkető ujjaiba temetve fél arcát. Remus mosolyogva leült mellé, és átnyújtott neki egy barna iskolatáskának tűnő batyut.
- Lily megint nem ment veled randizni – mesélte türelmesen a barna hajú fiú. – Te kiborultál, és elrohantál a nagyteremből. Azóta eltelt egy bájitaltan, de egyetértően úgy döntöttünk, hogy adunk egy kis pihenőt, hogy kiheverhesd a visszautasítást. Ide jöttél, a parkba, és valószínűleg elaludtál a fa alatt.
Sirius bőszen bólogatott, és a másik oldalára ült, majd átkarolta vállát. Megrezzent az érintéstől, sosem érezte még így maga mellett Siriust. A varázsló a keresztapja volt… de most mi? Barát. James barátja. Csak van egy kis bibi: ő nem James, hanem Harry. Keserűen igyekezett megőrizni a hidegvérét, hogy gondolkodni tudjon, ám a fiúk nem vették az adást, hogy hagyják békén; egymást túlharsogva mesélték, mi történt a dupla bájitaltanórán.
Biztos, hogy Lucius Malfoy átka tette ezt vele. Nem álom, ez már biztos, de nem is vízió. Inkább úgy tűnik, mintha visszament volna az időben… vagy sokkal inkább, a lelke James Potter testébe költözött volna. De akkor hol van a fiú lelke? Helyet cseréltek? És vissza lehet fordítani? Hermione biztos tudná a választ. A lány gondolatára könnybe lábadt a szeme. Ha nem oldja meg a problémát, soha többé nem látja a barátját. Se Ront, se… Ginnyt.
- Jól vagy, Ágas?
Sirius kissé megrázta. A fiúnak nagyon szép arca volt, nem olyan beesett, mint az Azkabanból való szabadulása után. Vajon minden meg fog történni? És, ha megakadályozná, hogy… bár Hermione szerint nem szabad…
- Jól – hallotta meg James mély hangját, majd mosolyt erőltetett az arcára – James arcára – és bólintott egyet.
- Akkor jó, mert ma semmiképpen nem jelenthetsz beteget – jelentette ki Sirius furcsán vigyorogva. Harry nyugalmat erőltetve magára, értetlenül nézett rá.
- Ma ugyanis telihold – tette hozzá magabiztosan a srác. Remus rémülten pisszegni kezdet, de Harry is elsápadt. A fiú mondata eszébe juttatta, hogy James animágus volt. Ő viszont nem az. A varázsigét sem tudja. Elszorult torokkal bólogatott mégis.
- Menjünk… menjünk fel a klubhelyiségbe – javasolta, s felállt, de lábai remegtek, mint a kocsonya. – Tanulni kéne…
Peter felvihogott, mintha valami sületlenséget mondott volna, de Harry egy sötét pillantással belé fojtotta a hahotázást. Remus elégedetten elmosolyodott, Sirius viszont elhúzta a száját, és úgy nézett rá, mint valami elmebetegre.
- Látom, végre megjött az eszed – dicsérte Remus, majd látva, hogy kissé nehezen áll meg a lábán, átkarolta. A barna fiú hátranézett a válla felett.
- Gyertek már, igaza van!
Így Sirius és Peter egy hitetlenkedő pillantás után követte őket. Harry nem igazán figyelte merre mennek, ismerte a kastélyt, lábai automatikusan vitték felfelé. Peterön gondolkodott. Vajon már most is a Sötét Oldal híve? Vagy még a barátai mellett áll? Mindegy, akkor is csak egy patkány, akit hamar el fog kergetni maguk mellől. Majdcsak kitalál valamit, miért, Remus és Sirius biztos megértik különösebb indokok nélkül, hiszen a szőke gyerek – Harry véleménye szerint legalábbis – mindig kilógott a sorból.
- Aranycikesz – hallotta tompán a jelszót. Feleszmélt, és körbe nézett az ismerős klubhelyiségben. Egyetlen diák sem akadt, így ránézésre, akikről hallott volna, senkit nem ismert, hiába volt griffendéles… persze ez nem is csoda, hiszen nem a múltban élt. Eddig.
Remus betessékelte az egyik fotelba, majd kihasználva az ő kábaságát, ecsetelni kezdte a sötét varázslatok kivédése leckét, úgy, mintha csak ő értene hozzá. Sirius nem is igazán figyelt rá, szemét egy tinilányon felejtve szopogatta pennája végét. Remus persze ettől elkomorodott, de csak a hangját emelte meg. Harry kelletlenül kezdett figyelni szavaira, így hamar rájött, hogy a hatodikos tananyag van terítéken. Kihúzta magát, és arra gondolt, ha már itt van, akkor tényleg belead mindent a tanulásba, és talán így a könyvtárba is eljut, hogy legalább az animágus-varázsigét megnézze. És különben is, ő már volt hatodikos, alig pár hónapja.
Néha kijavította Remus beszédét, amivel jól elképesztette a fiúkat, de csak legyintett, és odadörmögte hogy már utána nézett, azért tudja jobban. Ez azonban megint nem volt jó ötlet. Sirius teljesen megsértődhetett, hogy hirtelen ilyen szorgalmassá vált, Remusnak meg az nem tetszett, hogy jobban ismerte a fiú kedvenc tantárgyát. Ó, Remus, ha tudnád…
És mégis sikerült elszabadulnia, amikor Peter kijelentette, hogy ő bájitaltanozni akar. Harry gyorsan „bevallotta", hogy az ő házi dolgozata már megíródott, és szabadkozva a könyvtárba indult. Sirius duzzogva elfordult tőle, Remus meg sértődötten lecsapta könyveit. Mi ütött ezekbe? Ekkora baj, ha komolyan veszi a tanulást? James mindig jó tanuló volt, nem értette hát… vagy csak hetedévben húzott bele? Mindegy is, ő már most megteszi, és nem fogja érdekelni mennyire bántja meg vele a két fiú lelkivilágát. Nem nekik kell tanulnia, magának. Egyedül Peter nézett rá csodálattól csillogó szemekkel… szép, egy gyilkos az egyetlen, aki megbecsül, aztán meg elárul engem… apámat… Jameset…
Legalább talán utánanézhet, mi történt vele. Hogyan szakadt ki a lelke a saját testéből, és került át Jamesébe… hol van James lelke… ha Harry Potterben, akkor le tudja-e még győzni Voldemortot… és ő megakadályozhatja-e, hogy meghaljon?
James zihálva futott. Nem nagyon tudta miért, vagy hova… Biztos Lily miatt. Lihegve kapott szúró oldalához, és megtámaszkodott a térdében. Tényleg, miért futkosik? És hol van egyáltalán? Utolsó emléke, hogy leül a fa alá a parkban. Nagyon felbosszantotta Evans. Igazán nem értette, miért utálja ennyire a csaj, már minden sármját bevetette, hogy egyetlen randit kapjon tőle, de… de a lány folyton csak sértegeti, mindenki előtt.
Kifújta magát, és felnézett. Homloka ráncba szaladt. Roxmorts utcácskáján állt, egy rozoga ház előtt. A falu végén lehetett valahol, jártak már erre Tapmanccsal, Holdsáppal és Féregfarkkal. Bőrén iszonyú hideg fuvallat sepert végig, dideregve dörzsölte meg karjait… olyan furcsa fogásuk volt… lepillantott magára… és rémülten felkiáltott. Nem a saját ruháit viselte, hanem valamilyen kinyúlt, mugli cuccokat, de olyan használatosak voltak már, mint még Remus talárjai sem, pedig az nagy szó, hisz barátja öltözékei mindig újabb renováláson esnek át, valahányszor átvészel egy teliholdat.
- Harry! – hallott meg megrökönyödésén túl egy halk, rimánkodó hangot. Akaratlanul is felemelte rá a fejét, hogy beazonosítsa a hang forrását, mely a rozoga épület takarásából érkezett.
Egy barna szempár meredt rá. Az ismeretlen, sápadt, sebesült lány türelmetlenül integetett neki, hogy menjen már közelebb, mire értetlenül összevonta szemöldökét.
- Gyere már! – sziszegte rémülten a csajszi. James gondolkodott pár pillanatig… hát, miért is ne, úgy tűnik valami őrült kalandba keveredett. Ha ezt Sirius megtudja! Bár nem értette a dolgot, hanyagolta most ezt a problémát, inkább felvett arcára egy szokásos, nőfaló mosolyt, és a lányhoz sétált, a legnagyobb lazasággal. Kicsit megingott néha, olyan furcsán érezte magát a bőrében, még a járása sem az övé volt, de hát, új ruha, új léptek, új stílus… na, azért a szívtipró jelzőt megtartja.
Ám a barna, bozontos hajú lány nem volt egyedül. Állt mögötte egy bosszantóan magas vörös fiú, arcán elsápadt szeplőkkel, egy testesebb, de szintén magas fekete srác, akinek kerek arca volt, s James hirtelen nem is tudta kire, de valakire emlékeztette. Ott volt még egy szőke, pisze orrú leányzó is, hatalmasra kerekedett, és igen álmodozón merengő szemekkel, meg egy másik vörös hajú csaj. Legutóbbi igazán hasonlított Lilyre, bár az ő haja jóval világosabb tónusban csillogott, és szeme sem zöld, hanem barna színben pompázott. A vörös fiú testvére lehet.
Kicsit meghökkent ugyan a társaságon, de szélesen mosolygott. A barna lány megilletődve nézett rá.
- Jól vagy? Úgy féltünk, hogy nem jössz el időben – hangja megremegett, szemeibe tompa fény költözött. James megsajnálta szegényt, és bár nem értette, miről van szó, de nyugtatólag megsimogatta a másik reszkető vállait.
- Ne aggódj, megvagyok. – Mikor lett a hangja ilyen magas? Különös…
- És? – fordult hozzá szomorúan a vörös srác. – Most mit csinálunk? Megtalálták a rejtekhelyünket, keresnünk kell valahol egy másikat, nem? Muszáj azt a nyavalyás medált összeszednünk.
- Ráadásul nekünk meg pálcánk sincs – mutatott a fekete fiú magára, és a két fiatalabbnak tűnő lányra. James mosolya kissé alább hagyott, de nem tudott mit mondani, mire az idegenek furcsán méregetni kezdték. Azután a barna lány félelemtől elkerekedő szemekkel pislogott egyet.
- Emlékszel, miért vagyunk itt? Tudod, hol vagyunk, Harry? – hangja szinte hisztérikusan csengett. James megpróbálkozott egy bíztató vigyorral, de már kezdett elbizonytalanodni, és megrémülni, így gyengére sikeredett a gesztus.
- Persze, Roxmortsban vagyok… de nem tudom, miért. Egyszer csak itt futottam. Ja, és miért szólítottál Harrynek? Egyáltalán, kik vagytok?
Ez volt az a pillanat, amikor a barna hajú lány felsikoltott, és a földre rogyott. A vörös hajú srác, és a testvére gyorsan leguggoltak hozzá, majd rajta kívül mindnyájan ijedten tekintettek fel rá. James most már határozottan rettegett ettől a kalandtól, és érezte, hogy valami nincs rendben. Toporogva nézett körül, de pillantása megakadt a romos ház ablakának üvegén. A tükörképétől, pedig majdnem elájult.
