Hoztam nektek egy kis pihe Kuroo x Kenmát :3

Figyelmeztetés: Helyenként trágár szavak, icipici Slash, One-Shot, pihe...

Hibák mind az enyémek, kérlek fogadjátok őket szeretettel. ;)

Ez a kis történetet a telefonos játékom ihlette meg, a történet végén olvashatjátok is a dolgokat :D XP

Mint mindig, a karakterek nem az enyémek, semmilyen hasznom bla bla bla, mindenki tudja :D

Lora


Kuroo mélyet sóhajtott, ahogy az állát a tenyerébe temette, miközben kibámult az ablakon. Az osztálytársai mellette, szünet lévén hangoskodtak, ahogy mindig is szoktak, de Kuroo most nem volt hajlandó részt venni, a különböző hülyeségeikben, csak elmélázva bámulta a felhőket. Viszont, észrevette magán, hogy minden egyes percben az ajtó fele tekinget a szemeivel. Egy külső szemlélő tisztán láthatná rajta, hogy vár valakit.

Aztán, pár másodperc múlva, Kuroo felállt, elfordult, és elindult az ajtó felé. De amikor odaért, feltűnt neki, hogy pontosan mit is csinált, ezért egy másodperc múlva, ijedten az ajtó melletti falnak vetette a hátát, és mélyeket lélegzett. Mivel az ajtó, résnyire ki volt nyitva, így azon hamar kilesett, majd mikor nem látta meg őt, megnyugodva kifújta a levegőt a tüdejéből, és a homlokáról is letörölte az izzadtságot.

Na nem mintha bármikor is idejönne... azok után, hogy...

- Öhm... Kuroo? – hallott maga mellől egy ismerős hangot, mire idegesen afelé kapta a fejét. De ismét csak megnyugodott, mikor meglátta, hogy csak Shibayama az. A fekete hajú srác félredöntött fejjel nézte őt, és az arcán tisztán látszott az értetlenség. – Minden rendben? – kérdezte végül.

A kapitány vetett rá egy éles pillantást, amit általában csak meccs közben szokott használni az ellenfél megfélemlítésére, most viszont, Shibayama egy pillanatra összerezzent, majd miután Kuroo bólintott, gyorsan nyúlcipőt húzott. A fekete hajú fiú pedig szusszant egyet, és visszasétált a padjához, majd leült, és a gondolataiba mélyedt.

Majd alig öt perccel később, a kapitány ismét az ajtó előtt találta magát, a kilincs felé nyúlva, szinte már remegve. Yuki megint vetett rá egy értetlen – aggódó -, pillantást, de nem kérdezte meg tőle, hogy miért járkál fel s alá idegességében az ajtó és a padja között.

Óh, pedig Kuroo nagyon is jól tudta, hogy mi nyomja a picike kis lelkét, ott mélyen a mellkasában. Nagyon is jól tudta.

A csengő hangos robajjal zúdított a diákok fülébe, jelezve, hogy elkezdődik a következő óra, készüljenek fel, s menjenek a helyükre. Természetesen Kuroo-nak erre nem volt szüksége, hisz már a csengő előtt újfent a helyén ült, eltakarva az arcát a kezeivel a világ elől. Mikor az óra már javában folyt, ő nem változtatott a pozícióján, csak nagyokat sóhajtozott, és megpróbált figyelmen kívül maradni, s hagyni mindent.

Hiszen, a legnagyobb gondja, pár másik teremmel arrébb volt. Kuroo biztos volt, hogy Ő nem az órára figyel, hanem a pad alatt, titokban s halkan nyomogatja a Gameboy-át vagy éppenséggel a telefonját.

Már két napja nem beszéltünk. Azóta. Na nem mintha az én hibám lenne... Oké, Kuroo, te is pontosan tudod, hogy ez egy hatalmas nagy hazugság, mivel te kerülöd őt folyton... De akkor is! Miért nem jön ide beszélni velem?!

A kapitány, ahogy visszagondolt a két nappal ezelőtti incidensre, nem csak, hogy mélységesen elvörösödött, de hirtelen még zavarba is jött. A szíve ismét olyan eszeveszett tempóban kalapált, mint akkor. Akkor, mikor szerelmet vallott Kenmának, a legjobb barátjának, csapattársának. Az egész egy merő véletlen műve volt, hiszen edzés után, Kenma csak olyan aranyos, kócos és menta illatú volt, hogy Kuroo nem tudta türtőztetni magát, egyszerűen csak kinyögte. Mint amikor az ember elszólja magát olyasmivel, amit egyáltalán nem gondolt komolyan. Na nem mintha a vallomást Kuroo nem gondolta komolyan csak...

Megcsókolni talán nem kellett volna... És még csodálkozom, amiért ő is kerül engem. Vagy lehet, hogy valójában beszélni akar velem, csak én vagyok ennyire beszari, hogy elmenekülök előle?

Na igen. Legfőképpen a csók miatt kerülte a fekete hajú Kenmát, hiszen ezek után fogalma sem volt arról, hogy mégis hogyan nézhetne bele a másik szemébe. Főleg úgy, hogy Kenma így is átlát rajta, mint egy sima felületű ablaküvegen. Egyből tudná, hogy hogyan érzi magát, ugyanis Kuroo teljesen ki volt készülve, félt, rettegett attól, hogy Kenma ezek után szóba sem fog állni vele. Hogy ezek után nem fognak együtt hazamenni edzés után, nem fognak beülni, kajálni az egyik közeli étterembe, hogy nem...

Azt nem tudnám elviselni. Annyira beleolvadt már a mindennapjaimba, az életembe, hogy... Az élet nélküle unalmassá, magányossá válna.

Kuroo elkeseredetten felsóhajtott, és még csak azt sem vette észre, hogy kicsöngettek az utolsó órájáról. Akkor lépett ki az önnön viaskodásából, amikor Yuki megbökte a vállát, és megkérdezte, hogy elindulnak-e végre a röplabda edzésre.

Úristen. Ma edzés van. És ha edzés van, az azt jelenti, hogy Kenma is ott lesz, és ha Kenma ott van, akkor találkoznak, és... Mi van ha mellőzni fog? Ha levegőnek néz? Ha undorodó pillantással fog rám meredni, közben meg azt mondja, hogy egy perverz vagyok? Egy szüzek érzéseivel játszott züllött férfi?!

Nem...

Azt nem bírnám ki...

Egy rövid ideig Kuroo csak nézett és nézett, mint akinek fogalma sem volt arról, hogy épp neki beszélnek, de aztán szakadozottan bólintott, majd zombi módjára felállt, és követte Yuki-t.

Nem akarok menni... Félekfélekfélekfélekfélekfélekfélekfélek... Anyu...!

Mikor beért az öltözőbe, aggódó és félő pillantásokkal körbelesett, persze csak diszkréten. Az edző ma nem volt benn, így Kuroo tudta, hogy ma ő fogja irányítani az edzést. Ahogy lerakta a cuccát az egyik padra, észrevette, hogy Kenma még sehol sincs, ezért elkezdett nyugodtan átöltözni. Amint rajta volt a ruha, besétált a tornaterembe, de mielőtt belépett volna, egy hatalmasat nyelt.

Ha meglátom, tuti, hogy úgy fogok hápogni, mint egy sült hal. A végén még oda a hírnevem...

De alig volt egyedül benn öt percet, a csapattársai hangosan beözönlöttek a terembe, feltöltve azt szórakozó, kiabáló, nevetgélő hangokkal. Kuroo labdával a kezében álldogált a háló előtt, háttal a többi srácnak, és nem mert megfordulni. A keze jól láthatóan remegett, és valószínűleg röhejes arcot is vághatott, de ezt az ember csak akkor vette észre, ha tudta, hogy mit keres. Kuroo ismét nyelt egyet, és hiába szólongatta őt Taketora vagy Morisuke, ő nem fordult meg, még akkor sem, mikor Kai megbökte a vállát. Össze kellett szednie a gondolatait, és hiába érezte, hogy felmelegedik az arca a vágytól, hogy ismét találkozhat a barátjával, rettegett attól, hogy a csóknál durvább dolgokat akar majd tenni Kenmával, amint meglátja őt. De attól még jobban be volt tojva, hogy Kenma mit akar majd mondani neki a dologgal kapcsolatban...

Mert hát... olyan aranyos. Cuki. Ahogy rám néz azokkal a macskaszerű szembogaraival... Ahogy beharapja a vékony kis ajkait mikor frusztrált... Egyszerűen csak fel akarnám falni, leönteni finom csokoládémázzal, és azt lenyalni róla... Oké Kuroo, elég, ezzel csak magadnak ártasz, és a délvidéknek ott lenn...

Aztán persze, amikor Inuoka jól hasba vágta a könyökével, elfelejtve a Kenmával kapcsolatos dolgait, megfordult, és kiáltozva jól fejbe csapta a csapattársát. Mikor a barna hajú srác már a földön feküdt, és szitkozódásokat szórt a csapatkapitányára, Kuroo akkor adott ki egy nyöszörgő hangot. Gyorsan behunyta a szemét, majd mikor egy pillanattal később a társaira nézett, meghökkenve vette észre, hogy Kenma egyáltalán nincs velük.

Kérdő s egyben értetlen tekintetét látva, Morisuke megszólalt, mivel ő Kenma osztálytársa volt.

- Nincs itt. Egész nap fura hangulat áradt belőle, és le sem tette a telefonját. Mikor beszéltem hozzá, levegőnek nézett és- H-hé Ku-Kuroo mi a fene v-van? M-Miért vágsz i-ilyen képet, rémisztő!

De Tetsurou nem foglalkozott vele, csak elsétált az egyik dobbantóhoz, majd azt a plafonról lelógó kötelek felé húzta. Majd felállt rá, megfogta a kötelet, és szép lassan elkezdte a nyakára tekerni.

Ez az. Itt a vég. Kenma utál, sőt, gyűlöl inkább. Biztos azt hiszi, hogy egy kanos srác vagyok csupán, semmi más. Lehet azt hiszi, hogy csak megfektetni akartam... Mindegy. Ez a kötél majd megteszi a dolgát...

Taketora, Noboyuki és a többiek pedig azon nyomban, hangosan kiáltozva próbálták lehámozni Kuroo-t a dobbantóról és a kötélről, ami alig sikerült.

Tíz perc múlva, Kuroo már magányosan üldögélt az egyik padon, lehangoltan, míg a többiek gyakoroltak, természetesen odafigyelve a lelki problémákkal küszködő barátjukra. A fekete hajú egy üveg Pocari-t szorongatott a kezében, a haja pedig eltakarta a szemét, ahogy lehajtotta a fejét, önönostorozásában.

Miattam volt olyan hangulatban? Annyira megdöbbentettem, hogy még edzésre sem jött el? Ez most komoly? Lehet... Lehet hogy... Hogy mindent tönkretettem? Ha nem mondtam volna el neki... Nem, Kuroo, helyesen tetted... De talán ha nem csókoltam volna meg... ha csak szép csendben elsétáltam volna, valami menő duma után, mint például „Várni fogom a válaszod", akkor talán lehet, hogy a helyzet nem így alakult volna... Kenma most...akkor tényleg... Utál? Gyűlöl? Fenébe, lehet, hogy nem kellett volna kerülnöm őt. Ha reggel szokásos módon együtt jöttünk volna... és a suliban is együtt ebédeltünk volna... Bakker... Hülye vagyok! De hát csak azért nem voltam vele, mert azt gondoltam, hogy Kenma zavarban lenne...!

Kuroo felsóhajtott, és erősebben szorította meg a műanyag üveget az ujjaival. Majd felnézett, a szeme pedig elszántságot tükrözött, ahogy eldöntötte, hogy beszélni fog Kenmával.

...

De másnap, Kuroo rémálma vált valóra. A gyerekkori barátja, legjobb barátja, szerelme levegőnek nézte. Kuroo az egyik szünetben a kisebb osztályához ment, hogy félrehívja, de hiába szólongatta a másikat, amaz csak a telefonját nyomogatta folyamatosan. Tetsurou nyelt egyet, és egészen a következő csengőig beszélt a másikhoz, de az erre sem reagált. Csak csendben, lehajtott fejjel meredt az ölében lévő telefonra.

Következő nap a hangulat Kenma körül még furább volt, mint eleinte, és Kuroo szinte már félt megközelíteni a kisebbet. Az idősebb már megijedt attól, hogy a srác azért van ilyen állapotban, mert ő megcsókolta. Kenma nem nézett rá, nem is foglalkozott vele, csak mélyen magába temetkezett. És játszott.

Végül is Kenma... mindig is antiszociális volt... Most, hogy hirtelen ezt tettem és olyan dolgokat mondtam neki... Mi van ha lelkileg megtört?! Ha annyira ledöbbent, hogy még beszélni sem képes?!

Harmadnap a helyzet súlyossá vált. Kenma imbolyogva ment, mint egy piás vénember, nem beszélt – na nem mintha bármikor is megszólalt volna a napokban -, nem evett, nem ivott, és ami a legrosszabb... Kuroo észrevette, hogy a gyerek nem aludt.

Mi a fene...?

A szőke szemei alatt karikák voltak, és ahogy Kuroo hazáig követte a másikat, hogy annak ne essen baja út közben, feltűnt neki, hogy Kenma még sétálás közben is a telefonjával babrál, ami csilingelő hangot adott ki, amit még messziről is lehetett hallani.

Mi a fenének van ilyen hangja?!

Tetsurou amikor látta, hogy a srác végre hazaért, és biztonságban van, ő maga is elindult hazafelé. Mikor már a saját ágyában feküdt, elgondolkozott a kialakult helyzeten.

Tehát Kenma nem hajlandó beszélni velem. Figyelmen kívül hagy engem és az érzéseimet is. Ezt vajon a kis hülye meddig tervezi csinálni? Azt hiszi, hogy emiatt majd fel fogom adni?!

A fekete hajú fújtatott, de aztán valami szöget ütött a fejébe.

Feladni? Ha feladnám...akkor lehet, hogy minden olyan lenne, mint régen. Ha... visszatérnénk azokhoz a napokhoz... Vajon... Tudnám türtőztetni magam, ha a közelében vagyok...?

Kuroo felsóhajtott.

Nem. Nem hiszem. Én... tényleg nagyon szeretem őt.

...

Amikor elérkezett a péntek, és az óráknak vége lett, a Nekomata csapat számára elkezdődött az edzés. Mindenki ott volt. Mindenki. Kivéve Kenmát. Kuroo szemöldöke megrándult, és már nem aggódott a barátjáért, hanem jól fel akarta őt képelni a merész húzásáért, amiért nem jelent meg az edzésen... Ismét.

Kenma tényleg ennyire beszari?!

Tetsurou hangosan felkiáltott, amivel egy pillanatra megrémisztette a társait, majd fogta az összes cuccát, és edző ruhában lelépett a gyakorlatról. Persze odakiáltott még Yuki-nak, aki csak leintette, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, menjen csak. Kuroo hálásan elvigyorodott, és elszaladt.

Nem kellett sok idő, hogy az iskolához legközelebbi hídnál leülve megtalálja a barátját, ismét csak csapzottan, kialvatlanul, telefonnal a kezében.

A jó életbe! Miért nem tudja letenni azt a szart?!

Kuroo lihegett, izzadt, és vörös is volt, a futástól és talán azoktól a gondolatoktól a fejében, amiket majd most fog, eléggé hangosan kimondani.

De Kenma még mindig nem nézett rá.

Tetsurou nyelt egyet, beletúrt a hajába, és ledobta a vállairól a táskáit.

- Idefigyelj Kenma, nem kérek bocsánatot azért, amit mondtam és tettem. Na jó, lehet, hogy megcsókolnom téged, nem volt olyan jó ötlet, ilyen hamar persze, de annyira aranyos voltál, hogy... Mindegy, ez nem fontos, viszont, ha nem tudsz viszont szeretni, akkor mond a szemembe, ne kerülj és hallgass, mintha néma lennél! – Sziszegte, majd egy pillanattal később, lágyabb hangon újra megszólalt. - De... azt akarom, hogy tudd, még ha vissza is utasítasz, én szeretlek. És nem fogom feladni! – Mondta, és még jobban lihegett, mint azelőtt.

A szavak mögött rejlő érzelmektől a kezeit is ökölbe szorította, és le sem vette a szemét az előtte lévő szőke srácról.

És amikor újra szólásra nyitotta volna a száját, hallott egy tűzijátékra ismerős hangot, Kenma pedig felnézett, és Kuroo majdnem felkiáltott a rémülettől.

Egy zombi...! Mi a fenéért néz ki úgy, mint egy élőhalott?!

- Miről beszélsz, Kuroo? – kérdezte Kenma, és a hangja rekedt volt. A fekete hajú feltételezte, hogy a miatt ilyen a másik hangja, mivel a napokban egyszer sem szólalt meg.

Viszont, Kuroo értetlenül is nézett, nem csak ijedten. Pislogott, de csendben maradt, ugyanis a barátja felállt. A szőke eltette a telefont a zsebébe, és az idősebb nem tudta nem észrevenni a sárga szempárban rejlő boldogságot.

- K-Kenma?

A srác elmosolyodott, majd lábujjhegyre állt, és megpuszilta Kuroo száját. Alig egy ezredmásodperc alatt történt csupán, mégis, Kuroo szíve erre a kis időre megszűnt dobogni. Aztán persze, jött a fekete leves, Kenma, mint aki jól végezte dolgát, megfordult, és hazaindult.

Hátrahagyva a döbbent, hal módjára tátogó Kuroo-t.

...

Következő nap, Kuroo persze megtudta, hogy Kenma nem is a vallomása miatt viselkedett ilyen furán a napokban, hanem egy hülye játék miatt, ami a telefonján volt. Amivel ezidáig játszott! Kenma bőszen ecsetelte, hogy a játékban egy mocskos kis tintapacával kell fel-le ugrálni, át az akadályokon, több mint tizenkét pályán keresztül. Elmesélte még azt is, hogy azért volt ilyen rosszul a napokban, ilyen kialvatlan, mivel alig bírta átvinni a pályákat. Ami elég nagy szó, ugyanis Kozume annyira játékfüggő – ami köztudott persze – minimum két nap kell neki egy-egy játék kivégzéséhez, most viszont... Ez nem jött össze neki, és miatt került ilyen állapotba.

Na meg, mint kiderült, Kenmát egyáltalán nem zavarta a vallomás, sőt, örült is neki, mi több, már várta is.

Azok a rohadt képességeid, te kis szemét!

Mérgelődött magában Kuroo, de elszállt minden haragja, amikor megérzett egy kezet becsusszanni a tenyerébe. Elvigyorodott, majd lenézett a szintén mosolygó szőkére, és elindultak hazafelé. Kuroo pedig végre boldog volt, amiért Kenma már vele foglalkozik, nem pedig a telefonjával.

Persze később még azt is megtudta, hogy a játék neve az volt, hogy „Give it up!" Mondanom sem kell, Kuroo szeme azóta is tikkel, az iróniára.


Nos, igen, a játék mely megihletett, a Give it up! volt. Playáruházból le is lehet tölteni, ingyenes, és én majd megszenvedtem vele, míg átvittem. A zenéjét imádom, a kis tintapaca nagyon cuki, ajánlom mindenkinek, nem lehet megunni a folyamatosan nehezedő pályákat. Viszont, ingerült játékosok messze kerüljék el, ugyanis drága mobilotokat veszélyeztetheti a játék... Higgyétek el, tuti, hogy eldobnátok a francba, ha egymás után vagy 50-szer meghalnátok xD :D

Köszi, hogy elolvastátok!

Lora